Gé_A_eNn_É

(honlap), (imdb) 

Olyan friss, hogy még gőzölög, ha megropogtatod, és olyan jó, hogy reflex-szerűen el sem hiszed. Túlozni nem akarok, főleg nem megelőlegezve, mert egy x+1-edik, saját ötleteiben elbotló sorozat is lehet még belőle, egyelőre azonban úgy néz ki, meglepően működőképes alternatívája lesz az Ocean's filmekhez hasonló, stílusosan agyas moziknak tévéképernyőn. Ez magában hordozza a “zsánerileg” beépített, valószerűtlenül túlbonyolított bűnügyek és a főhős(ök) deus ex machinaként működő, valószínűtlenül magas intelligenciáját és műveltségét a megfelelő szakterületeken (erre van is példa a pilotban) problematikáját, ha ugyan annak lehet nevezni – ez adja ugyanis az ilyen jellegű filmek hangulatát, szóval eszemben sincs felróni neki.

Első számú főszereplőnk egy “white collar criminal”, azaz olyan bűnöző, aki inkább a beszélőkéjének és jártasságbeli fortélyainak köszönhetően veszélyes, semmint kiemelkedő szem-kéz koordinációja és végtelenített muníciójú fegyverarzenálja miatt, és nem azért kell fokozott őrizet alatt tartani a börtönben, mert elhajlítja a rácsokat is, hanem mert MacGyver szeme sarkába is könnyeket csalna “szeméttelepi” kreativitása. Mindjárt tanúi is leszünk a meglehetősen homlokráncolós módszerekkel kivitelezett, bár mindenképp vigyorogtatóan ötletes szökésének, ami miatt riasztják második számú főfiguránkat, a szabadulóművészt (és műkincstolvajt, csempészt, betörőt, hamisítót stb.) közel négy éve elcsípő FBI-ügynököt, aki Harvey Keitel barátságosan is barátságtalan arcberendezésével és nagyon hasonló természettel bír, noha, mint megtudjuk, egyáltalán nem fújnak egymásra néhai rabunkkal, sőt már-már tisztelik a másikat. Ez a tény persze nem változtat azon, hogy ismét macska-egér kapcsolatba kerültek. A különbség az ez előtti rablópandúrkodásuk és a mostani között az, hogy Neal ezúttal nem is igazán akar meglógni, darabokra tört szerelme szilánkjaiban fetrengve kijelenti, hogy nyugodtan besittelhetik újra. Ez talán az egyetlen jelenet, amelyben csorbát szenved éleselméjűségének és élelmességének légvára, aminek méretes árnyékával a készítők folyamatosan letaglózott állapotban akarják tudni a nézőt; ha nem nyílna ugyanis váratlan lehetősége a hatóságok kisegítésére, akkor ugyanott tartana, mint a film elején, illetve még sokkal rosszabb helyzetben. Mivel nem ismerjük a nőt, aki ilyen hatást gyakorolt a fickóra, elég súlytalan a drámájuk, de ez minden bizonnyal megváltozik majd a további részekben. Sőt sanszos, hogy valami arculcsapós turpisság lapul a dolgok mélyén, meglátjuk.

Bár az epizód végén gyakorlatilag kőbe vésetik a sorozat felépítése az elkövetkező négy évadra (FBI nyomoz, Neal hivatalos, szabadlábra helyezett, de felügyelet alatt tartott tanácsadóként asszisztál), nem venném zokon, ha az a bizonyos fordulat bezavarna előbb-utóbb. Felüdülés olyan sorozatot nézni, ahol nem gyilkosságok, gyilkos betegségek vagy gyilkos jogi ügyek képezik a problémát (eddig?), de azért kár volna sablonszériává laposítani ezt is. Igaz, a pilot alapján nem csak korai, de elég fölösleges is az aggodalmam: laza, könnyed, csavaros film, nem találja fel újból a kereket, nem harap túl nagyot, de remekül csinálja, amit csinál. Stílusos és valahogy jó nézni. Majdnem sajnálom, hogy nem csak egy-két év múlva fedezem majd fel magamnak, amikor már egész évadokat nézhetnék meg egymás után, és nem kellene várakozni az új részekre. 4 kriminális krimináliskalap / 5.

A múlt homályába vesző 1998 nagy év volt az Angliában székelő Rebellion játékstúdiónak, még nagyobb a két legveszélyesebb űrmonszta rajongóinak: megjelent az Aliens vs Predator (mindig zavart, utóbbi miért nincs többes számban, elvégre a lények neveiről van szó, nem a filmek címeiről), mennyei mannát szórva a játékosok fejére, habár többségüket egyszersmind olyan szinten be is fosatva, hogy a fülükből is az csordogált. Ejj, szép idők... amikor még újdonság volt mozgóképen együtt látni az idegent és a ragadozót, amint épp tigris-cickány-oroszlán játékot játszanak az űrtengerészekkel, s amikor még híre-hamva sem volt az AvP filmeknek címet megbecstelenítő és sárba tipró két mozis borzadálynak, amiket ha beleraknának az új játékba fegyverként, játékegyensúlyt felborító, tömegpusztító pánikkeltő sikoltozásgenerátorok is lehetnének. Merthogy igen, olyan rosszak az AvP filmek; és merthogy ja, készül az új AvP játék - PC-re is! -, névlegesen a harmadik, amelyet ismét az első rész mögött állók fejlesztenek. Lehet készülni a pelenkákkal.

Az alapfelállás a már jól ismert rettegett: lehet választani az emberi, az idegen és a ragadozó frakciók közül, melyikkel tesszük próbára az idegeinket. Az űrgárdisták némiképp hátrányban vannak túlélési esélyeiket tekintve, amibe nagyban belejátszik saját törékenységünk és az Aliens meg a Predator filmekben ránk erőltetett csomolungmányi elhalálozási ráta tényszerűsége, amit fegyverekkel és paranoid elővigyázatossággal ellensúlyozhatnak. A bökkenő csak az - és ez nagyban hozzájárul a horrorhangulathoz -, hogy a dolgukat megkönnyíteni hivatott eszközök valójában csak még egyet pendítenek a feszültségen, kezdve a lemerülő (?) zseblámpától, a véges lőszerkészletét másodpercek alatt felzabáló impulzuskarabélyon át egészen a borzongatón pittyegő mozgásdetektorig. A ránk osztott zsákmányszerepből nemigen tudunk majd kilépni - a tengerészgyalogosokkal való játék hasonlít a leginkább túlélőhorrorra. Egyetlen sarkon se lehet majd befordulni biztonsággal, a plafont és a szellőzőnyílásokat soha nem szabad figyelmen kívül hagyni, figyelni kell a levegő áttetsző fodrozódására, a savas vér spriccelésére, muníciót és elsősegélydobozokat kell hajkurászni mindenféle sötét labirintusokban stb. Mazochista fajválasztás, meglehet, viszont igazán jóízűeket ijedezni szinte csak emberként tudunk majd, a két földönkívüli ahhoz túlontúl kompetens gyilkológép.

A Yautja faj büszke vadászai a filmekben meglehetősen kétes eszmerendszer alapján választották ki "egyenértékű", elejtésre érdemes zsákmányaikat, és az egy lövéssel ölő plazmapuska sem kifejezetten az a sportszerű vadászfegyver, de most így legalább van esélyük a játékban is, ahol számbelileg messze fölülmúlják őket mind az automata ágyúk mögé bújó emberek, mind a minden létező zugból előrajzó xenomorfok. A predátor módszereivel kb. félúton helyezkedik el ellenfelei között: fegyvereket hord, csapdákat telepít, észrevétlenül lopakodik, elérhetetlen helyekről ugrál a nyakunkba, közben akkurátusan tömi a zsebét szebben sikerült gyilokjai trófeáival, hátha sikerül kikeverednie innen és elhenceghet velük a haverjainak odahaza egy tál erjesztett proteinkása fölött. Mint ragadozó, nem igazán van mitől félnünk, nem a sebezhetetlenség, hanem a meglephetetlenség miatt: többféle vizuális mód közül válogathatunk, amelyek feltérképezik nekünk a terepet, kiemelve az ellenfeleket, láthatatlanul dárdadöfésnyire slisszolhatunk az emberekhez, sőt még az alieneket is lenyomhatjuk közelharcban, ha ügyesek az ujjaink. Hátrány, hogy páncélzat híján egykettőre bedarálnak bennünket, ha nincs precízen megtervezve és kivitelezve a támadás, de hát ez a ragadozó lényege; aki elborultul rambózni szeretne, válasszon más fajt, vagy békéljen meg a visszafogottabb, íjas-késes-csöndesléptű rambózással.

Á, a xenomorfok, all-time kedvenceim. Ugyan ezek a Cameron-féle bordásfejű űrrovarok, nem a Scott-féle érinthetetlen enigmák, egy ilyen játékhoz, elismerem, az előbbi verzió passzol jobban. Az idegenek sokan vannak, hullákat zabálva gyógyulnak, rettentő gyorsak, abszolút a mozgásszabadságuk, látnak a sötétben, kézi/farok/belső állkapocstusában verhetetlenek (és az ereikben keringő sav biztosítja, hogy megbánja a győzelmét az is, aki leveri őket spricctávon belül), no meg sokszor már a hirtelen semmiből feltűnésük is elég, hogy a zsákmányuknak a torkán ugorjon ki a szíve. Nem használhatnak fegyvereket, legalább olyan gyakran kell velük iszkolni a torkolattűz elől, mint a haddelhadd közepébe vetni magunkat, viszont ha odacsapnak, ott péppé zúzódik hús és csont, agilitásuk  és puszta jelenlétük pánikkeltő fenyegetése miatt pedig legalább háromszor oda tudnak suhintani, mielőtt az áldozat felocsúdna. Az idegen körülményes irányíthatósága, a falakon futkosásnak köszönhető kezdeti navigációs-koordinációs zavar és támadótechnikájának gerillajellege miatt nem könnyű vele a játék, bár nekem pont emiatt tűnt a leghálásabbnak is. Egyszerűen veszettül hangulatos tud lenni a mennyezeten száguldva egyenként feltűzni az ellenfeleket a faroktüskénkre, aztán angolosan távozni a szellőzőnyíláson át. Az előző játékokban többféle "tenyészet" közül lehetett választani (többjátékos módban), pl. a gyorsaságra optimalizált runner (mint az Alien 3 "kutyája" [illetve a regény szerint marhából robbant ki]) vagy az übersoldat predalien, akit a legutóbbi film sikeresen röhejes rasztakickboxerré alacsonyított. Az egyjátékos kampányban valószínűleg pár fejezetenként változik majd a típus, ha egyáltalán.

Bízzunk benne, hogy megmarad a játék felépítése, ti. összefűzött egyjátékos történet külön mindhárom főszereplőnek, plusz a multiplayer, plusz esetleg kooperatív mód az előbbihez. A videók tanúsága szerint beköszönnek majd helyszínnek a kolóniák és/vagy űrhajók klausztrofóbiás fémfolyosói, idegen flórájú világok vadonjai és ősi romok útvesztői egyaránt; s amennyiben folytatódik az utóbbi évek akciójátékainak tendenciája, járműves részeket is várhatunk a tengerészgyalogosok részéről. Infótenger.

Ingyenes flash-alapú virtuális vonalhúzogató a naptárban, amíg megjelenik az Origins. EA Accounttal rendelkezők ez utóbbiba átemelhető bónusztápot harácsolhatnak össze pár órányi fegyvercsörgéstől visszhangos bolyongással a játék világának Móriájában. Én nem próbáltam, őszintén szólva nem vonz annyira, hogy ilyen formában szembesüljek először a játék háttérvilágával... vagyis csak nincs hozzá most kedvem, hogy eltököljek ezzel is fél napokat, az Origins úgyis elvesz majd pár hetet/hónapot az életemből.

Mostanában amibe Cage orra belelóg, az legjobb esetben is csak meglepetésként sülhet el jól; Ron Perlmanről nem is beszélve. Hogy horrorisztikus fantasyt készítenek (részben Magyarországon), az már önmagában mindenképp enyhítő körülmény, noha a fantasztikus filmeknél nagyobb az esély, hogy CGI-ba fullad a sztori meg a hangulat. A kurta trailer alapján nem várok sokat a filmtől, csak hogy hozzáállásával menjen szembe az Underworld szériával, múlja fölül a Van Helsinget, és hogy a Solomon Kane filmmel együtt tegye mindezt - sosem lehet elég (minőségi!) fantasynk / alternatív történelmi okkultista vérengzésünk.

Gibson visszatér a sablonkocepciójú(nak tűnő, csak tűnő, de nagyon) akcióthrillerek világához, és sokadszorra is egy szerettét elvesztett zsaru lesz, akinek gyorsan eljár az ujja a ravaszon. Szerencsére némi csavar is felsejlik a történetben, ennek hála talán vetek majd rá egy pillantást. Gibsonnak amúgy erőltetett mars van vissza a Mad Max 4 forgatására, ha jót akar!

Bagdad 2003-as amerikai megszállása során a Damon alakította Miller kutat tömegpusztító fegyverek után, radioaktivitás és vegyszerek helyett azonban összeesküvésekben és intrikákban találja nyakig magát. A Bourne-filmek rendezője mintha a Body of Lies babérjaira akarna törni - részemről áldásom rája, alább ne is adjon.

Új előzetest kaptunk, amely érzésem szerint jobban elkapja a hangulatot, mint az első. Ezzel együtt persze kivédhetetlenül spoileresebb is, igaz, nem kifejezetten a váratlan, ismeretlen fordulatok lesznek a film erősségei, hisz régi a történet. Annál is inkább várom, mert mocskosul szüksége van már a ma generációjának is egy igazi, velőtrázó vérfarkasos mozira, ahol a címszereplő végre nincs tucatellenféllé és/vagy CGI-pacnivá degradálva.

Szellemes Kísértetes témákra nem harapok rá olyan könnyen, mint a horror egyéb, kézzelfoghatóbb, az emberi/keresztény spiritualizmustól függetlenebb válfajaira. A láthatatlan ellenfél ötletének rémísztő mivoltát eszemben sincs tagadni, csak épp jobb szeretem, ha valami idegenebb, kiismerhetetlenebb magyarázat lappang a háttérben egy nyugtalan halottnál, esetleg szarvas-patás démonnál. Hozzátenném, eddig nem igazán létezik perdöntő, bizonyított magyarázat a bolyongó lelkek aktivitására hús és vér világunkban, már ha az éjjeli zajokat a falból hajlandóak vagyunk csöveknek vagy termeszeknek betudni, és nem egy múlt századból ittragadt távíró Morse-próbálkozásainak figyelmünk felkeltésére; annál is népszerűbbek a bizonyítékvadász műsorok, legyenek azok tudományos, áltudományos vagy pusztán szórakoztató jellegűek. A The Last Broadcast és a The Blair Witch Project óta népszerűek lettek az olyan áldokumentumfilmek, amelyek magukat autentikusnak beállítva “megtörtént eseményekkel” sokkolják az arra fogékonyakat – bár a nagy előd vitathatatlanul a közpánikot kirobbantó Wells-féle Világok harca rádiójáték volt –, s melyeknek hitelességét leggyakrabban az idegbajosan mozgó, fókuszálatlan, a lényeget lekapni sosem sikerülő kézikamerák “szavatolják”. Főleg ez az amatőr nyerseség adja a film félelmetes hangulatát: nem csak hogy lehetetlen megjósolni, a névtelen színészek közül ki harap fűbe, de attól is rettegünk, hogy épp pislogni fogunk abban az ezredmásodpercben, amikor kivételesen látni lehet valami konkrét dolgot is az egész katyvaszból. Hatásvadász, de a jelek szerint sikeres. A végeredmény egy mozi, amit kis túlzással akár mi is összedobhattunk volna a haverokkal a garázsban meg a kertben, és ha a raklámkampánya megtalálja a célcsoportját (ld. a Paranormal Activity honlapján: “see the movie everyone's talking about”, az évente egyszer elsütött "one of the scariest movies of all time" stb.), sokszorosan behozza majd a zsebpénzt, amiből készült. A Jersey Devil és a blairi boszorkány után ezúttal a szellemvilág került sorra, és mikor máskor néztem volna meg, ha nem a Poltergeist után? (Ráadásul ez is Spielberg ajánlásával jött.)

(imdb)

Szellemes Kísérteties hangulatomat Halloween előszele gerjesztheti, pontosabban az ennek hála webszerte rám vigyorgó halálfejek meg hasonló figyelmességek. A Poltergeistre is egy rövid ismertető videó hívta fel a figyelmemet egy emberes virtuális pofonnal, amiért még nem láttam ezt a klasszikust, amely ráadásul a(z eredeti) The Texas Chainsaw Massacre rendezőjétől, és Spielberg ötletéből és forgatókönyvéből készült '82-ben, a minőség tehát garantált. Nem is tudom, eddig miért maradt ki ez a film, mert még azon horrorok halmazába sem tartozik bele, amelyeket hagymázas gyermekkori emlékfoszlányaim miatt kerülök, ha lehet, vagy azért, mert nem akarok újonnan csalódni bennük, vagy mert tudom, hogy úgysem tetszenének. Nem, teljesen új volt nekem a film, Spielberg közreműködése meg egyenesen megdöbbentett. Egy szó mint száz, szerezze be mindenki, aki eddig az én cipőmben járt a Kopogószellemmel kapcsolatban, nem fogja megbánni, legfeljebb a kisgatyája.

 

Főszerepben az amerikai kisvárosi idill – Spielbergnél valahogy sosem bántón giccses – jókedélyű gondtalanságában élő Freeling család, akik a frissen létrehozott lakótelep első, de már nem az egyetlen lakosai. Ebből avatott horroristák máris kitalálhatják a kísértettség miértjét és hogyanját, ez azonban mellékes része a filmnek, a középpontban végig a család marad. Persze történik egy-két nyugalmat megzavaró hatású természetfeletti borzalom, méghozzá a kreatívabb, pénzt nem spórolós fajtából, de csontig nyilalló ijedtséget aligha fog előidézni bármelyik is. Ez nem jelenti, hogy nem kéne aggódnunk a karakterekért, ellenkezőleg: Spielberg a Harmadik típusú találkozásokban vagy az E.T.-ben látottakhoz nagyon hasonló módszerekkel halmoz hétköznapi esendőségeket, szórakozottságot, szeretnivaló jellemet, szellemességet és összetartani akarást a figuráira, mígnem azok végül hiteles személyekké válnak a képernyőn. Az is jó értelemben vetten megmosolyogtató, hogy egyes jelenetek milyen egyértelműen szolgáltak a Hatodik érzék, az Az vagy akár a Jurassic Park bizonyos részeinek ihletőjéül. Néhány ijesztőnek szánt momentum mondjuk nálam nem érte el a kellő hatást (a bohócfigurától rettegő kiscsávó például miért a két méterre lévő bábutól izzad, amikor a párnája mellett ott gülleszti a szemét egy Yoda-baba?), mások már csak a megvalósításuk miatt is tetszettek (végigbucskázás a szoba négy falán), egypárat pedig rendesen elzárnék a szívbeteg-osztály elől (élükön a nem egészen törpe, nem egészen gyerek, nem egészen öregasszony, teljes egészében valószerűtlen médiummal és a fejhangjával). Nem akarok többet írni róla, valószínűleg már mindenki ismeri, szerencsére már én is. [Ilyenkor, miután felfedezek egy számomra eddig ismeretlen klasszikust, némiképp naivan mindig elgondolkodom rajta, manapság miért nem csinálnak ennyire hangulatos mozikat, illetve ilyen, visszafogottságában is feszültséggel teli horrort; aztán feltűnik, hogy ebben például milyen erős a '80-as évek zeitgeistja, ami rengeteget ad a filmhez, de ma már megismételhetetlen. Talán egy-két évtized múlva teszem azt a Hatodik érzéket is egy szinten fogják emlegetni ezzel, vagy épp a... neem, az Alienre még mindig nincs megfelelő korunkbeli alternatíva, sajnálom. :)] 4 Alien-poszter a falon / 5.

Szerk.: Whoa, egy rakat videó van róla fent a youtube-on:

Kölyökkoromban nem volt sem Transformers, sem dzsíájdzsó babám, ennek ellenére szeretném azt hinni, hogy filmjeik megítélésébe nem zavar bele a mélyre száműzött, régvolt sértettségem a szülőkre és irigységem gyerekkori haverjaimra. Tulajdonképpen még hálás is lehetek, hogy nem fűz gyengéd nosztalgia (újabb) két olyan jellegű termékhez, amik felnőttebb fejjel már csak – mondjuk ki – büszkén felvállalt észveszejtő gagyiságuk miatt képesek némi zavaros tiszteletettel vegyes, hitetlenkedő csodálatot kelteni bennem. Nincsenek előítéleteim a magukat autónak álcázó földönkívüliek és a hájtek szupermilitáns megapatrióta világrendőrség ötlete ellen – bár most így leírva feltűnik, hogy akár lehetnének is (persze pár szóba tömörítve mi nem hangzik banálisan?)–, egyszerűen csak nem az én stílusom. Viszont ha ikszszázmilliós hollywoodi blockbusterek készülnek belőlük, nehéz őket figyelmen kívül hagyni. A G.I.-nál még az sem áll, hogy Michael Bay neve a rendezői/produceri széken a megfelelő vágányra terelné az elvárásokat, idő előtt likvidálandó a csalódást és kitessékelendő a célközönség soraiból a hatásvadász coolság megvetőit vagy unóit: a The Rise of Cobra kreatív tímjének semmi köze nem volt a Transformerséhez, már kivéve azt, hogy ez is egy gyerekjátékon alapszik, amihez képest túlopntúl komolykodós és túl nagyszabású. A rendező, Stephen Sommers előző munkája azonban a Múmia sorozat és a Van Helsing volt, ami, ha lehet, még kétesebb renomé – és így vissza is lyukadtam oda, ami a lényeg: miért várok megváltást minden olyan mozitól, amiről már előre tudom, hogy előbb tépném ki a látóidegeimet szálanként, mint hogy őszintén kijelentsem, tetszik?

Nem, “megváltást” látványfilmtől ugyan határozottan nem várok, a változatosság kedvéért beérném egy szolid filmélménnyel is. Egy mozival, ami nem a számítógépes effektjeivel akarja leolvasztani az agyamat, hogy aztán esélyem se legyen észrevenni a történeten tátongó lyukakat, hanem mondjuk fordítva. Hülye helyzet, amikor szemelvényeket kéne kiragadnom belőle, hogy mi nem tetszett, mi nem volt olyan rossz és mi dagasztotta ki az ereket a halántékomon benne, hiszen konstruktív nemigen lehetnék vele: még ha filmtörténeti klasszikus is sült volna ki belőle, a G.I. Joe koncepció miatt akkor sem tudnék rá gondolni kesernyés szájíz nélkül. Szerencsére a forgatókönyvírók tisztában voltak vele, hogy milyen alapanyagból is kellene megvenniük maguknak a CGI-orgiráravalót, ennek megfelelően nem aprózták el a megalomán akciójeleneteket, sőt kizárólag a csillivilli csihipuhira építkeztek. Naná, ez nem meglepetés egy akciófilmtől, de a hogyanja bizony erősen sántít néhol, és most nem is csak a röhejesen túlpörgetett tűz- és pengepárbajokra gondolok... hanem például a Crysisből csórt nanoruhára, a Star Warsot idéző (mit idéző, kesztyűjét a pofájába vágó) “űr”csatára, a rém eredeti nindzsákra, a még rémebben eredetibb rossz jókislányra, a kihagyhatatlan fekete poéngyárra, az emberemlékezet óta legdebilebbre sikeredett családi bosszús / világuralomra törési szupergonoszmotivációra, estébé és estébé. Beismerem, a CGI-ban tényleg nem találtam kifogásolnivalót, hacsak nem azt, hogy milyen anyagra lett elkoptatva az a többtucat billentyűzet; viszont ez utóbbin elborzadva nem is igazán vitt rá a lélek, hogy a film még egy aspektusában hibákat keressek. Már az első jelenet is bőven betett az Ellenség romlottságának középkorig való visszavezetésével, mert hát hú, de gerinctelen gonoszember már, aki ennyi generációra visszamenőleg koponyákkal díszítheti a családfáját a kandalló fölött! Ekkor kellett volna abbahagynom, a negyedik perc tájékán. (Rohadt mazochizmus!)

Azt hiszem, túl szigorú vagyok a filmmel szemben. Minden józan gondolkodású ember tudja, mire számítson, ha egy G.I. Joe című mozira ül be, szóval nem kizárt, hogy sokaknak tetszett a produkció, mert a G.I. Joe-ság védjegyeit, a dögös technikai és hadászati dolgokat valóban sikerült egész jól átültetnie a huszonegyedik századba; én csak azt sajnálom, hogy a készítők minden vért a látványra pazaroltak a pucájukból, történeti szinten vagy a karaktereknél viszont unalomig ismert sablonokhoz nyúltak. Nyilván a név kötelez, és a szereplők egyikének-másikának a rajzfilm meg a képregények óta adott a jelleme, nem tudom, én csak azt sajnálom, hogy megint elfolyt egy csomó pénz egy sekélyes, teljesen feleseleges, redundáns tartalmú egynyári mesére ahelyett, hogy valamilyen álomgyári fejes mondjuk Neill Blomkamp kezébe nyomta volna a csekkjét, hadd szárnyaljon a fantáziája. Mindegy, részemről ez 1 rengetegegyedik Eiffel-torony-halál / 5. Ígérem, ha lesz második rész, még egyszer meggondolom, hogy írok-e róla valami ilyesmit, már ha egyáltalán rávisz a rossz lélek, hogy megnézzem. Most pedig gyorsan bevallott szubjektivitásom pajzsa mögé bújok...

Borderlands at IGN.com

Mostoha sorsa van a zombis/szeletelős (tucat)horrorfilmeknek az én ítélőszékem előtt. Valamelyest már tagadhatatlanul unalmassá kopott alapötletük Romero rendhagyása óta nélkülözi az eredetileg oszlopos elemnek szánt fogyasztói-társadalmi szatírát, illetve nem tud újat mondani a témában. A lassú, ostoba élőholtak, melyeket egyébként is csak addig kell túlélni, amíg a természetes szövetbomlás el nem kezdi tenni a dolgát, még gyorssá és fertőzővé tételükkel sem érhetik utol eredetiségben és félelmetességben a huszadik század többi hírhedt moziszörnyét. Ha egyszer beüt a zombigeneráló apokalipszis, nem sok lehetséges forgatókönyv marad, ami szerint a cselekmény folytatódhat: túlélők mennek innen oda hordákkal a nyomukban, az élelem és a lőszer fogytában, a mellékszereplők sorra esnek el, a legnagyobb gázsijú színészpár pedig attól függő katarzist kap a végén, hogy mennyire toleráns az adott filmstúdió a nem-happy endre. Már írtam egy párszor, hogy szeretem a poszt-apokaliptikus meg horrorisztikus dolgokat, viszont a zsáner jellegzetességeinek pusztán a zombivészre való leszűkítése az én olvasatomban elhibázott, s redundanciával, sablonsztorikkal fenyegető lépés, ritkán ér szerencsés véget. Kétségtelen, hogy léteznek tiszteletteljes kivételek, a tompa klónok többsége azonban eléggé nyilvánvaló, és kellemes meglepetést már szinte csak a komédiába hajló hangvételű filmek okoznak. Nem mintha ezek mutatnának valami eredetit zombi-ügyben, de legalább nem várják el komolyan, hogy bütyökig rágjuk az ujjainkat a tántorgó vérengzők témájának n+1. iterációján.

A Zombieland a benne feltűnő tetemes menyiségű tetemmel, kiontott vérrel és kitépett hússal sem takargatja, hogy vígjátéki babérokra tör. Abból a fajtából való, amin először csak nézünk, hogy a cselekmény keretén belüli poénokon vagy a filmből való kikacsintásokon kell-e nevetnünk, aztán leesik, hogy agykikapcsolós mozi, és minden a helyére kattan.

A főszereplő egy jeles puhapöcs, aki a szigorúan vett, gyávasággal határos óvatossága révén élte túl valahogy a káoszt. Nem beszél hülyeséget, amikor elővigyázatosságra inti az efféle nevetséges tesztoszterongátakra fittyet hányó második főkaraktert, bár talán hatásosabb volna az igyekezete saját maga vicces figurának beállítására, ha nem narrálná is egyben a történéseket, ezzel mintegy elvéve a spontaneitás pikantériáját. A másik főszereplőt Woody Harrelson alakítja, így aztán nem meglepő, hogy egy féktelen bumburnyákról van szó, akinek élet- és túlélésfilozófiája a társául szegődött kölyökével szemet bántóan éles kontrasztot alkot, de azért – hogyafenébene – helyén van a szíve, és idővel magyarázatot kapunk enyhén szuicid hajlamaira is. Van még két természetfelettien irritáló természetű lány, akiket valahogy nem sajnáltam volna a zombisereg emésztőnedveitől, meg egy olyan váratlan cameo egy annyira oda nem illő személytől, hogy az ember már-már ugrik is ki a moziszékből, hogy most azonnal lecsekkolja imdb-n, mi a túrós tévedés is folyik itt. A történetről annyit, hogy aki életében már végigült legalább egy fél zombihorrort, az kilencven százalékos bizonyossággal ki tudja következtetni a lényegét (azt a bizonyos cameót kivéve, hacsak nem adagolta magát túl tudattágítókkal); mínusz két-három tolongós akciómészárjelenet, mert a legsikerültebb zombihentek itt leginkább csak egy-az-egy ellen zajlanak, nem visszafogottan, de sportszerűbb leosztásban, sövényvágó ollóval és kéziboronával. Nos, nem igazán a kedvenc részeges tempójú, kukacos agyú kannibáljaink a film sztárjai (egyébként ezúttal egy mérsékelten gyors változatot kapunk belőlük) – ha a “zombikomédián” kívül be kéne tuszkolnom még egy kvázi-zsánerbe, a Zombielandet inkább nevezném útkeresős/sorssalscimborákkalmegbékélős tripmúvinak, mint mondjuk a Shaun of the Dead kisöccsének. Van benne néhány “jól” sikerült újra-elhalálozás meg hullagyalázás foggal és körömmel, a főszereplő édesnégyesnek azonban nagyobb problémát jelent egymás elviselése, mint a civilizáció pusztulása. Ami engem illet, erősen mérlegelem, hogy megbánjam-e a ráfordított másfél órámat... de egyelőre kap tőlem egy 3 / 5 szellemporszívót, és noha egyéni ízlésből kifolyólag nem lesz a kedvencem, sőt valószínűleg pár hét múlva el is felejtem az egészet, azért nem ez volt a napom mélypontja. És csak azért nem 2/5, mert a Metallicával megbolondított nyitó stáblista az egyik legerőteljesebb és legemlékezetesebb "előhang", amit filmen valaha láttam.

A világ teljes (emberi [tényleg, mi van a főemlősökkel, a delfinekkel vagy a politikusokkal?]) lakossága pontosan 2 perc 17 másodpercre elveszíti az eszméletét, és felébredve a zúzódásokon kívül ködös, fél évvel későbbi próféciák is kínozzák őket: önkívületében mindenki kurta betekintést nyert jövőbeli életébe. A címszereplő áljelenség neve a múltidézés, azaz flashback szóból eredeztethető, és mivel erre épít az egész sorozat, igazán dicséretes, hogy túlzón abszurdnak, feleslegesen túlmisztifikáltnak vagy csak zagyva érdektelenségnek nekem max. a bevezető epizód elején tűnt (vö. elrettentő példaként a Losttal), később inkább a háttérbe szorul a globális hisztéria a kisebb léptékű nyomozás és a személyes problémák előnyére.

Nem mintha emellett nem volna mégis egy pöttyet idétlenke az ötlet, de hát mit tudok én a nagy egészről, még csak két részt láttam belőle. Az a lényeg, hogy eddig van olyan érdekes a sorozat, hogy leültessen maga elé a következő epizódra is. Lehet, hogy teljesen logikus magyarázattal állnak majd elő a tömeges alélásra, amely ráadásul, mint kiderül, nem is biztos, hogy véletlenül következett be. Bankrablómaszkos gyilokkommandó, játékbabafetisiszta hekker árnyékember, a felfedett sorsszerűség következtében elrendeltetetten szeretővé avanzsáló idegen, ismeretlen figura egy biztonsági kamera szalagján, akire valami okból nem hatott a mindenki mást a lábáról ledöntő K.O., meg még néhány kisebb, összevetve szép mennyiségű ötlet van bedobva a kombinatorika-mániás, tévés összeesküvés-elméleteken edződött nézők agyának fogaskerekei közé. Az első percekben valahogy olcsó beetetésnek éreztem a(z üdvösnél olcsóbb) számítógépes effektekkel fejetlenné változtatott város apokalipszisét, meg a szemöldökráncolós magyarázatot a töréntekre, de szerencsére nem a katasztrófafilmes vonulaton haladt tovább a sztori. Az FBI hozzáállása mondjuk szintén megér egy misét – az világos, miért élvez abszolút prioritást az egész sárgolyóbist sújtó paradoxon, a film szempontjából az is érthető, miért az eddig bemutatott szereplők vezethetik a nyomozást, de hogy az ultimatív megoldást a nyomok összekapcsolására egy szem ügynök hagymázas látomása és egy szem internetes honlap jelentse, az meredek. Még ha működik is. Tegyük még hozzá, hogy iszákos, vagyis azzá váló, de az előretekintésében mindenképp részeg ügynökről van szó, meg persze a netes fórumozók híres szavahihetőségéről, és máris látható, remélem, mit kifogásolok a dologban. Azért lenyelem, persze, az ilyen rejtett igazságokat felfedő negyven perces műfajban leerőltettek már rosszabb meggondolatlanságokat is a torkunkon, meg aztán precedens nélkül bizonyos szinten érthető, hogy a nyomozók minden paraszthajszálat a markukban akarnak tudni. Ugyanakkor ha elfogadjuk, hogy az egész világ ezen a problémán agyal, akkor meg az lesz érthetlen, hogy miért egyetlen iroda foglalkozik az üggyel, illetve miért vannak meglepődve, amikor kiderül, hogy mégsem?

Rendben, befejezem a csomókeresést a történet fonalán, hiszen végül is ez egy egészen jól adagolt, egyik aspektusát sem eltúlozva előtérbe erőltető mese; pont eléggé fineszesen zavarba ejtő, hogy felkeltse a célközönség figyelmét, de nem annyira hiteltelenül túlspilázott, hogy egy újabb, a nézőt minden értelmes válasz nélkül hagyó próbálkozásnak tűnjék. Én, ha a csatorna programfejese lennék, valószínűleg nem adtam volna meg neki a zöld lámpát a forgatókönyv, sőt talán még a pilot után sem, ezzel szemben kifejezetten bejön a mód, ahogyan meg van valósítva az egész, na meg a következő részek ígérete. A már kvázi tényszerűen lefektetett jövőkép miatt reális keretbe van foglalva a történet, amely meggátolja a vadabb kicsapongásokat, és biztosítja az egy-két évadon belüli ügyfelgöngyölítést, még ha akkor egyelőre csak részmegoldásokat és féligazságokat is kapunk. Meglátjuk, talán még tévedek is egy nagyot. 3 (...és fél?) csonkolt plüssmókus / 5.

Semmitmondó teaser:


Spoileres promó:

Amikor még 2004 tájékán hírül kaptuk, hogy az igényes, izometrikus nézetű fantasy crpg-k szakértője, a BioWare az igényes, izometrikus nézetű fantasy crpg-eposzok vitathatatlan királyának, a Baldur's Gate sagának szellemi örökösén dolgozik - ezúttal licenszelt háttérvilág és (A)D&D-s szabályrendszer nélkül -, alig tudtunk hová lenni örömünkben. Ez az azóta eltelt, nem éppen rövid időintervallum - amely alatt tucatnyi veszélyeztetett állatfajt irtottunk ki és legalább fél méterrel emeltük a tengerszintet - nem csak azért volt kemény, mert egy borítékolhatóan kiváló szerepjátékra kellett várnunk, hanem mert az évek során alig kaptunk valamicske információt róla; és most, hogy megtört a jég, és sovány egy hónapra vagyunk a megjelenéstől, minden csaknem egyszerre zúdul a nyakunkba, amivel nem könnyű megbirkózni. Most nem csak a Marilyn ManIszony egyik számával felfuttatott előzetes (ld. eggyel lejjebb) buksivakarósan összezavaró hatásáról beszélek, vagy a kezdettől fogva a reklámszövegekben és interjúkban hangsúlyozott felnőtt tematikának és igazzy dark fantasy hangulatnak a vér, belek és szex sekélyes (bocs, de akkor legalább hatásvadász) triójára való leszűkítése, illetve az első blikkre abszolút tolkieni-sablonossá formált, bár egyedinek mondott világ miatt; nem, hanem elsősorban a pozitív benyomások okán, amelyekből, a BioWare veterán profizmusának köszönhetően nem meglepő módon, sokkal több van, és állítólag a képek és videók lavinájának ellenére még mindig alig láttunk valamit a játékból.

Hatásos, annyi szent, emellett öncélúan, büntetendően kúlos, és vajmi kevéssé látszik ez alapján, hogy komoly, taktikai, történetvezérelte szerepjátéknak készül, nem hack'n'slash 300-utóérzésnek. Persze rossz vagy helytelen reklám nem létezik, csak ízlések meg pofonok. Ihun a legújabb cinematic előzetes is, amiben megintcsak túl soknak érzem a szaltókat és a sejtmintás, karbonszálas Crysis-páncélt (?!) (plusz randák a csajok), ugyanakkor oké, felfogtam, az ilyen videóknak a figyelemfelkeltés a céljuk:

A kanadai srácok minimum 40 óra játékidőt ígérnek - s ami fontosabb, ezt független teszterek is megerősítik -, ha kizárólag a fő küldetéseken szántunk végig, és közel a dupláját, ha minden falu minden kricsmijének minden sarkába bekukkantunk. Az Origins alcím a hat származásra utal, melyek közül választhatunk az elején - ember nemes, városi elf stb. -, ezért jóllehet csupán három kaszt létezik - harcos, varázsló, szerencsevadász/íjász -, a játék ezek kombinációján és a számos képzettség és mágia szabad kiválasztásán túl abban is egyedi játékélményt kínál minden újrajátszás alkalmával, hogy az összes származásnak saját pár órás prelúdiumja van, amiben megtudhatjuk, hogy ki honnan, hogyan és miért állt be vagy akar beállni a Grey Wardenek rendjébe.
Ez a jófiúk gyülekezete a Blight (Métely) szauroni fenyegetése ellen esküdött fel, és kb. azonos a szerepük, mint a Knights of the Old Republic Jedijeinek vagy a Mass Effect Spectre-jeinek. Nem kimondottan az eredetiségével nyűgözi le az embert, viszont egy ilyen epikus hangvételű történetbe kell egy ököl az ellenállásnak is, gondolom.

Ezen őrzők lobogója alatt fogjuk bejárni a világot, hogy egyesítsük a nemzeteket a sötét erők ellen, oldalunkon jó baldursgate-es hagyományok szerint saját jellemű, nézőpontú és remélhetőleg derülésre késztető szövegű nem-játékos karakterekkel. A begyűjthető társak terén jóval a sztratoszféra fölé helyezte már a lécet a cég előző játékaikban (legyen elég, ha annyit írok, Minsc és Boo), kíváncsi vagyok, hová fejlődtek (vissza) minőségileg és mennyiségileg.

Mindent összevetve örülünk, mint majom a farkának a november hatodikán esedékes megjelenésnek. Az eredeti tippem/vágyam nem jött ugyan be, és a warhammeresen mocskos/elvetemült low-fantasy, illetve steampunk vagy science-fantasy helyett "csak" egy újabb démoninváziós, mágiában gazdag kvázi-középkori klisévilágot fogunk kapni, de hé, hát nem ez az a zsáner, amiben eddig a BioWare-nek még csak eszébe sem jutott csalódást okozni nekünk? Há' dehogynem.
Addig is vágjuk a naptár centijeit az előzékenyen már tegnap kiadott karaktergenerátorral, meg a DA youtube-anyagával. Bónuszként asztali szerepjáték is készül belőle értő kezek által, klasszikus dobozos verzióban, egyszerű szabályokkal, viszonylag olcsón, kockákat is mellékelve, főleg a kezdőket megcélozva, de a tapasztalt játékosok fejét is jó eséllyel elcsavarva.

Fejlesztői cuccok: