Gé_A_eNn_É

A Bram Stoker-, Anne Rice- és Shakespeare(sic!)-epigon (és klónsereggyárosai) elhintette divatos vámpírkép nem csak azért rémísztő a maga alapvetően témaidegen, kicsipónisan rózsaszín idilljével, mert rozsdás hidegvágóval heréli ki a vérszopó fenevadak horrormítoszát, lázas kereplőforgásra késztetve ezzel a sírjában Lugosit meg Schrecket, hanem azért is, mert szinte kizárólagos irodalmi fogódzót jelent a huszonéves lányokon, valamint definitív önlejáratási öngyilkosságot az, ha a jóérzésű emberfia esetleg fennhangon töprengene a sekélyes cukivampis tinisorozatok egyetemes kvalitásainak szembeötlő híján lévősége felett. Szerencsére cikkünk tárgya, jóllehet a fiatalság lelki békéjének megőrzése pénzügyi sikerhez szükséges megfelelő korhatárbesorolás biztosítása végett a barátságos vámpírokat preferálja, illetve gond nélkül ültet át egyet-kettőt a "jók" soraiba, azért nem üti át magát a póni túlsó oldalára egy méretes giccsadaggal. Ebben szervesen közrejátszhat az a tény, hogy Darren Shan könyvsorozata -- legalábbis az elvetemült borítókból ítélve -- inkább a fiúknak szól, fiús csínytevésekről, fiús meggondolatlanságról, fiús világszemlélettel dolgozva meg a lightos-kalandos borzongás szerelmeseinek / az írott történetekkel épp csak ismerkedők fantáziáját. Nem mintha a női hozzáállással bárminemű baj volna -- lesd csak meg Robin Hobb regényeit, imádok velük példálózni --, csak hát míg az alkotói érdemek nemtől függetlenek, addig az olvasó- vagy nézőközönség elvárásai nem igazán, ami egyrészt példátlan közönségsikerre vihet egy-egy kritikán aluli, arra érdemtelen művet, másrészt heves konfrontációkra ösztönözheti a két nem és/vagy a két eltérő ízlésvilág képviselőinek fanatikusabb táborát... és ismét csak visszakanyarodtunk oda, hogy csajt felszedni manapság az esetek csüggesztő többségében esélye sincs a férfiembernek, ha minimum nem rendelkezik már előre jól megalapozott válasszal az "Edvárd vagy Dzsékob?" tárgyú mindenható kérdésre. De elkalandoztam.

Az utóbbi években az ízlésbeliség és az azzal szembeni tolerancia problémájának sarkalatos sarkkövévé átlényegült vámpírkérdésnél sokkal fontosabb a film azon tulajdonsága, hogy nem veszi magát komolyan, hogy mindjárt az elején bevonja a nézőt a játékos meseszerűségnek abba a szándékosan valószerűtlen elemekkel operáló hangulatába, amely miatt nem hördülünk fel, ha valami furcsa, urambocsá' bugyután irreális történik, és amely tulajdonság hiánya oly sokat ártott például a Percy Jackson-mozi élvezhetőségének. Ez itt egy kendőzetlen mese habbal, rajzfilmpókkal, egy vurstliravaló torzszülött szórakoztatóművésszel, Gollam kisöccseivel és John C. Reillyval, aki annyi filmben győzködött már minket a bohócságáról, hogy vámpírkarakterét ha akarnánk, se tudnánk fenyegető, rejtélyes szörnynek tekinteni. Nem is kell: Willem Dafoe-val együtt a "rendes" parazitákhoz tartoznak, akik altatógázt a préda orra alá böfögve, csak mértékkel és senkit meg nem ölve táplálkoznak, és az se nagyon érdekli őket, hogy két kölyök gyakorlatilag rájukbizonyítja vámpírságukat, majd elszelelnek, esetleg a legközelebbi rádióállomás vagy rendőrőrs felé véve az irányt. Ekkorra már senkinek nem lesz újdonság, hogy a fiúk, Darren Shan és angstos haverja még véletlenül sem a kisváros vasvillás lokálpatriótáival térnek vissza: míg az előbbi meglovasít a cirkuszból egy egy csípéssel ölő, csivaványi mérgespókot, addig Steve nyaki ütőérrel ugrik Reilly szájának, hogy izibe változtassa őt igazi gót-emóvá, különben irgumburgum. Steve egyébként is zaklatottabb karakter, mint a jövőbelátó és izgatásra szakállat növesztő Salma Hayeké és a fallikus homlokú hősszerelmes törpéé együttvéve, így szabályszerűen a gonosz oldalon köt ki, ahol egy túlsúlyos nekromanta és a fogai állapotából ítélve vérszomjánál sokkal veszélyesebb szájszaggal rendelkező Ray Stevenson pártfogásában igazi kis Dart Maullá vedlik át. Az önzetlensége okán Reilly adósává váló Shanból is vámpír lesz (vagy félvámpír, vagy mi, teljesen mellékes), mert miért ne, elvégre így másodpercenkénti százméteres sprinttel tudja a képére kenni a környék légypopulációját, lamúrozhat a cirkusz songokufarkú árvalányával, sőt idővel talán olyan király boglyahaj is nő a fején, amilyennel mentora ijeszti halálra a látótávolságába kerülő összes borbélyt és sztájlisztot.

A történet nevetséges túlkapásai egyszerűen felróhatatlanok a filmnek, hisz nyilvánvalóan a komikus hangvételre van kifenve az egész; a cselekmény kiszámíthatósága és általános unalmassága azonban már zavaróbb tud lenni, mint ahogy az is, hogy a könnyed hangulat dacára nemigen fogunk tudni teli torokból nevetni egyetlen jeleneten sem, és hogy a karakterek többsége még annyi teret sem kap a kibontakozásra, amennyire az adott színész valószínűsíthetően nem csekély gázsija engedhet következtetni, hát még a figurában rejlő, érezhetően egy következő epizódra tartogatott potenciál. Ha jól sejtem, hogy a film a könyvsorozat első és csak az első részén alapszik, úgy egyfelől megértem a stúdiófejesek döntését, akiknek egy pénzügyileg sikeres filmsokológia elindítása a legfőbb érdekük, másfelől viszont sajnálom is, hogy egy viszonylag egyszerű és egysíkú, semmi újat vagy meglepőt nem mutató, egy egész szériához való kedvcsinálónak nem elég érdekes, vígjátékhoz nem kifejezetten vicces, ifjúsági fantasyhez punnyadt kalandtartalmú film sült ki belőle. Szó se róla, a torzszülött társulat megvalósítása, a fesztelen hangulat meg a vámpírság kvázi-szatírája miatt aligha nevezhető kimondottan rosszul sikerült filmnek, mindössze a nézői elvárásokat kell kissé visszábbszegni, mielőtt beülünk rá a moziba vagy a fotelbe. Korántsem kimagasló mű, de szerintem nem is árt senkinek, hogy ott van valahol a Harry Potter és a Tvájlájt Drakula pókhálós árnyékában. 2 NEM-CGI (!) FARKASEMBER / 5, mik vannak?!

Ismeritek David Blaine-t? Amerikai bűvész, aki híres arról, hogy olyan komoly arccal adja elő a mutatványait, mintha valaki a családja főbelövésének fenyegetésével venné rá minden újabb produkciójára, és akinek mindenkori közönsége éppcsak szívszélhűdést nem kap a mutatvány sikerén való ovis örömködés vagy a hisztérikus hitetlenkedés közepette. Nem kívánok pálcát törni a nem élőben előadott bűvészszámok "hitelességének" problémája felett, de azért nem tudok nem nevetni sem,  amikor kifigurázzák Blaine gyanúsan mindenható tudományát. Először jöjjön pár videó magáról Blaine-ről:

És a paródiák:

A napi betevő gerincoszlopos koponyához ragaszkodó ragadozók, ködös kedvcsinálás egy Incredibles-utánzatnak kinéző animációhoz, és egy vízvezetékszerelő sapkája, mint a filmcím egyedüli létjogosítója.

Nagate végeérhetetlen méretű és kiismerhetetlen struktúrájú, képzeletbeli lényekkel teli gettókkal tömött városvilága egyszerre penget tolkieni, peake-i, miéville-i húrokat, meg sok egyéb máséit, mindezt azonban olyan leplezetlenül teszi, pontosan a klisé-jelleget aknázva ki, hogy sokkal inkább tisztelgő főhajtásnak tűnik az alapötletből állkapocsszakadva üvöltő fantasy-közhelyesség felé, semmint holmi plágiumnak. A regény tipikusan viselkedő orkjainál, elfjeinél és törpéinél már csak az emberi karakterei tipikusabbak a maguk nem ritkán karikaturisztikusan negatív viselkedésformáikkal, meg a patrióta hajlamaik túltüzelte konkvisztádori magatartásukkal, melynek köszönhetően ugyan rövid időn belül a tápláléklánc csúcsára tornázták magukat egy idegen világban, eközben viszont olyan szemellenzőt képezett az agresszív terraformálás ideáját fókuszban tartó csőlátásuk köré, hogy még a közelgő világvége fenyegetése sem tudja jobb belátásra bírni legendás önzőségü(n)k által saját abszolút helyességü(n)kbe betokosodott agyu(n)kat. László Zoltán könyvében tobzódik a fantasztikum, mégis elősorban mintha az emberiség elcseszettségéről szólna, fantasztikusan felfújt, már-már James Cameronét verő NagyRosszVállalat-ellenességgel és a fajiság problematikájával nyakonöntve fulladásig; valamint a főseggfejet Peter Slovaknak hívják. Valami okból.

Nagate negyedeiben épületek vették át a tündérligetek helyét és csatornaalagutak az ork barlangokét -- azaz valójában soha nem létezett más, mint az örök város, ahol nem a távolságok miatt nehéz az utazás, hanem mert az utca, amin érkeztél, délután már talán az ellenkező irányba fog vezetni. Az évtizedekkel ezelőtt megnyílt, majd örökre bezárult, a Föld jelenével való kapcsolatot jelentő dimenziókapu helyén az emberek önkényuralmának ("ÚjVilág AG") drótkerítései védik a földi érdekeltséget -- köztük Nagate bennszülött emberi bábkirályát -- a gyárakban robotoló, a modern technológia és a könyörtelen profitorientáltság által hátrányos helyzetű kisebbséggé alacsonyított fantasztikus fajok egyre őrjítőbben viszkető tenyerétől. Bár Nagatén nem működik a gépkarabély és a mobiltelefon (furcsa következetességből a gránátvető számszeríj meg a gőzgép-tankok viszont igen), a földiek nem elsősorban haditechnikai fölénnyel kerekedtek a helyiek fölébe, pusztán hagyták, hadd ismételje meg magát a történelem: alkoholt főzni, olcsó ígéreteket harsogni, eltáttatni a bennszülöttek száját egyszerű technológiai csodákkal könnyű és tragikusan jól bevált módszer. Történetünk idején viszont már igencsak kifutásveszélyes a kizsákmányoló emberiség gázlángján rotyogó helyzet, és az sem egyszerűsít a dolgokon, hogy a városvilág elkezd tégláról oszlopra széthullani a semmibe. Az pedig egyáltalán nem segít, hogy a földiek kacsának kiáltják ki a rémhíreket, majd, amikor végre hajlandóak tenni ellene valamit, nem meglepő módon csak a helyzet kiaknázásának módját keresik a saját javukra és senki máséra. Mialatt az ipari negyedekben kirobban a forradalom az elnyomó hatalommal szemben, és a földiek központjában Slovak tábornok naponta átlag féltucat olyan sunyiságot követ el a nép, a világmegmentő küldetés, sőt a törvényes király ellen is, ami bacilusnyi kételyt sem hagy az olvasóban velejéig romlottságát illetően, addig egy Gyűrű Szövetsége-jellegű csapat keresztülvág a mindig változó (mostanában egyenesen kámforrá) sikátorokon, hogy megtalálja a gyógyírt a Felbomlásra. Egzotikus helyszínekben meg kapitalizmus-ellenességben nincs hiány.

A Nagate nem is annyira képzeletbeli helyszínei és szereplőinek hegyes füle vagy kiálló agyara miatt nevezhető fantasy mesének, hanem karakterei szándékosan elnagyolt egydimenziósságának, illetve a szereplők megtestesítette sablonjellemeknek köszönhetően -- aki rossz, annak épphogycsak a szeme nem világít vörösen, aki jó, az átverhető, aki őrlődő természetű, az végzetszerűen hőssé válik. László Zoltán nem is igazán titkolja, hogy modern tanmeséről van szó egyszerű, de hatékony eszközökkel megírva, kölcsönelemekkel a zsáner nagyjaitól, erkölcsi kérdésekkel a sorok közt. (Ennek velejárója egy csipetnyi kendőzetlen prédikátori jelleg meg a konstans déja vu érzése, de nem veszélyes.) Mindenki, aki felismeri, hogy nem a cselekmény egyediségére, inkább szimbolikus üzenetére van kihegyezve a történet, már előre láthatja a végkifejlet milyenségét (sőt a Del Naja nevezetű szereplő véget nem érő siránkozásainak hála, hogy ő csak egy [spoiler] programozó, nincs itt semmi keresnivalója, mi szükség volna rá, az ő tudása errefelé haszontalan stb., a csattanó se lök le senkit a kanapéról) -- a körítés azonban, félreértés ne essék, nem unalmas, Nagate a maga kaotikusságával, bizarr lényeivel és negyedeivel, utalásaival a fantasy évtizedek óta remekül szuperáló sémáira a regény legemlékezetesebb karaktere. Csak azt sajnálom, hogy nincsenek jobban részletezve a sajátosságai, különböző utcáinak és negyedeinek jellegzetességei, mert olykor bizony már-már elfelejtettem, hogy a sztori egy város utcáin játszódik, épületek között, nem pedig egy klasszikus fantasy vadonban. És Slovak... Minden Idők Legszerencsétlenebbül Elnevezett Főgonosza? Nehéz megemésztenem egy ilyen olcsó piszkálódásnak tűnő névválasztást, főleg a regény vezérmotívumaként szolgáló fajok/rasszok/nemzetek közti béke szorgalmazásának fényében. Mindent összevetve 3 fejlövés a "Majd ha piros hó hull!" szófordulatnak / 5 -- "közepesen jó" könyv. Határozottan nem László legjobbja, ahhoz túlontúl egyszerű történet, de nem fogja a sarokba hajítani senki, miután a végére ért (ehh, legfeljebb a szlovákok..).

Ui.: Van már folytatása is: Nulla Pont. Idővel sorra kerítem.

James Cameron exnejének aranyszoborkoszton megkerülhetetlenné hízott filmjét nem hanyagolhattam már tovább. Modern háborús "eposz" lévén, a témájába vágó amerikai nemzeti patriotizmus magasztosságába és a közel-keleti viszonyok démonizálásába belefáradt néző aligha várta volna, hogy ez "lesz" a tavalyi év legjobbja (ellenben a szakértők ugyanezen okokból kifolyólag nyilván biztosra vették, hogy majd ezt kiáltják ki az év legjobbjának), még ha az Avatar science-fantasyjének mérsékelt infantilizmusa vagy a District 9 kényelmetlen húsbamarása (avagy utalásküldése) a tendenciák alapján határozottan még kevesebb eséllyel indulhatott is a legjobb film és rendezés díjáért. Természetesen A bombák földjén a felszín alatt egy meglehetős ügyességgel a káromkodó, ellenfeleik seggét szétrúgó, egymást bajtársilag húzató, marcona arccal a cigifüst mögötti sivatagot szemlélő katonák sztereotípiájába csempészett háborúellenes üzenet, s a koncepció elcsépeltsége ellenére és filmes érdemeinek túlbecslését leszámítva is egészen jó film. Hogy oszkárosan jó-e, azt esetleg vitatnám, amennyiben nem derült volna már ki régesrég, hogy a Filmakadémia szakvéleményére ízlésére teljesen fölösleges komolyabban adni.
A fantáziadússágánál már csak lényegi pontosságában utolérhetetlenebb magyar címnek megfelelően egy bombaszakértő osztag három tagja tetszeleg a főszerepben - értsd egy ötvenkilós tatuszerelésben csoszogó "felismerő és hatástalanító" szaki, meg két fegyveres hátvéd/őrszem, akik biztosítják a bombaveszélyes terepet és azt, hogy az első tagnak az arcába robbanni készülő pokolgép legyen a legnagyobb pillanatnyi problémája, ne egy lehetséges hátbalövés valami sunnyogó terrorista által. A film során három-négy, lerobbant iraki utcákat, ördögien improvizált robbanószerkezeteket és feszült pillanatokat bőven nem nélkülöző vészhelyzetnek is tanúi lehetünk, ami egyenes úton vezethetne a következtetésre, miszerint a cselekmény kiszámítható és unalmas. Ez két okból téves: előszőris mert mindjárt a történet elején váratlanul szenesedő cafatokra röppen egy olyan színész, akiről a neve alapján nem gondoltam volna, hogy Kathryn Bigelow az első öt percben le is számol vele; és mert főszereplőink nem kifejezetten olyan tipikus, jó kiskatonák, akik már előreláthatóan hajuk szála görbületlenül fogják túlélni a forgatókönyv minden krízispontját. Ez nem egy toborzást segítő klasszikus propagandafilm - ez egy bepillantás olyan férfiak krónikájába, akiknek lelkesedését már az első bevetésen szitává lyuggatják a háború mocskos rögvalóságának porszemei, melyek könnyeket csalnak bármilyen nagy hazafi szemébe és fojtogatják a torkát, mígnem lehámozhatja magáról az egyenruhát, sajátkezűleg vagy a preparátor segítségével; valamint egy olyan férfié, aki számára éppenhogy létfontosságúnak tűnik ez a veszélyfaktor.
Bombaszakértőnk lelkivilága kuszább, mint egy átlagos, detonátornak csúfolt rögtönzött drót- és tranzisztorcsomó. Míg "testőreinek" idegeit az aknagazdag utcákon való túlélés bizonytalansága igyekszik tönkretenni egyre nagyobb sikerrel, addig William James szakaszvezetőt mintha az frusztrálná leginkább, hogy képtelen olyan bombát találni, amely végre érdemesnek találtatna a másvilágra küldésére. Nincs megmagyarázva, miért nem bír belenyugodni az otthoni családi idillbe, és miért taszítja el magától az embereit legalább annyira, amennyire törődik velük a harcmezőn, ezen nyugtalanító zavarossága miatt pedig még ijesztőbb, hogy pusztán a statisztikákat nézve gyakorlatilag ő a legtökéletesebb katona, akit a haditengerészet valaha is kitanított bombaszakértőnek. Profizmusa kimerül hivatásának művelésében; mint emberi lény, James két lábon járó ellentmondás, akinek a munkája a kábszere, mégis öngyilkos elvetemültséggel dolgozik, s aki képtelen szorosabban hozzákötődni a fiához, mégis kiakad, amikor eltűnik egy bagdadi kiskölyök, akivel focizni szokott a bázison. Harminc-egynéhány nap áll még a szakasz előtt a szolgálatból, amikor találkozunk velük, és kerek egy újabb év James előtt, amikor vége a filmnek - az élete értelmévé vált háború visszahívja azt, akit az állandó életveszély nem megtörésre késztet, hanem arra, hogy még erősebben odacsapjon. James karaktere szinte "a háború" mint jelenség brutális hatékonyságának és látványos feleslegességének a megtestesülése - valaki, akit saját emberei is ki akarnak iktatni, hogy megnöveljék saját esélyüket a túlélésre, miközben védeniük kell őt és engedelmeskedni neki. Irak remek helynek tűnik az adrenalinfüggőknek, de csak addig, amíg az adrenalin ki nem folyik repesz-szaggatta testükből az utolsó csepp vérükkel együtt.
James történetét csak bajosan lehetne egy veterán hősi dalának nevezni, sőt az egyetlen tanulság, ami levonható belőle, meglehetősen negatív képet fest az önkéntes tengerészgyalogosokról, közülük is főleg azokról, akik igazán értik a dolgukat. Mert aki itt példásan érti a dolgát a harcmezőn, az talán pontosan azt nem érti meg, hogy semmi keresnivalója nem kéne legyen ott. Bigelow mozija ugyanúgy az elborzasztás olcsóvá koptatott eszközével szólal fel a háború iszonya ellen, mint előtte oly sok film, de sajnos a témának mindaddig lehetetlen lesz elavulnia, amíg ténylegesen okafogyottá nem válik, és be nem olvasztják a világ utolsó AK-47-esét is játszótéri mászókává. Talán öncélú, talán túl leplezetlen üzenetű film, talán "tizenkettőegytucatabb" mondjuk a District 9-nél, viszont kétségtelenül hatásos. 3 és fél  virágzó kalóz-DVD-piac / 5.

Amíg nem omlik porrá az utolsó moziterem a világon vagy nem lövi főbe magát meghasonulásképpen az utolsó filmproducer is, addig bőven lesz mit közzétennem a blogon, még ha néhány tréler belinkelése legfeljebb csak szégyentelen lustaságom bizonyítékául is szolgál. Szóval:

Antal Nimródnak nem elég, hogy sikerült beintegrálnia magát az óceántúl álomgyárába, ő egyenest egy másik bolygóra tesz velünk egy túlélőtúrát Rodriguez potenciálisan legendabomlasztó Ragadozó-folytatásában. Vigasztaljon a tudat, hogy az AvP filmeknél ez akkor is kizárólag jobb lehet, ha Nimródunk kómában fekve rendezte volna végig a produkciót.

Ridley Scott direktori profizmusában általában vakon meg lehet bízni, node ezúttal az untig ismert és elismételt sztori mellett azon pofonegyszerű tény miatt is lehetetlenség komolyabban ráizgulni legújabb művére, mert ez is csak elodázta a rendező belefolyását a rég várt Alien-folytatásba. Márpedig amíg azt nem forgatja le, Ridleynek szívem szerint még az alvást is fölösleges időhúzásként rónám fel.

Az utolsó Shrek. Ajánlom is.

Csak ne rágogumisítsák pókemberháromosítsák el, ne vigyék túlzásba a CGI-t, és meg ne próbálják féken tartani Downey Jr.-t, akkor talán felér majd az első részhez, és egy nem (túl) buta, élvezetes akciófilm lesz belőle.

Ez valami könyv alapján készült, és az előzetes őszintén szólva nem dobogtatta meg a szívemet. Aztán lehet, hogy a történet meg a hangulat elfeledteti majd velem a full számítógépes látványvilág szagtalan műízének illúzióromboló mivoltát...

Nahát, ki gondolta volna, hogy a Tron folytatásából unalmas előzetest lehet csinálni? Hagyjuk a szürke valóságot, egy ez utáni kedvcsinálóban inkább koncentráljunk Olivia Wilde-ra neoncsíkos sztreccsruhában, és mindenki boldog lesz.

És ki gondolta volna, hogy a Pénznyelőben látott "elnyel a szőnyeggel letakart luk a padlóban" poén tiszteletét teszi majd egy cenzúrázatlan "red band" trailerben? :D

Az idei év (egyik?) skizós / osztott személyiséges pszichothrillere. Mert minden évben kell valami, ami elbukik A bárányok hallgatnak meg a Hetedik babérjaira való törés közepette.

Van már Twilight 3 előzetes is. Ezen a blogon akkor lesz, ha majd piros hó esik.

Tim Kearney-ből úgy lesz Bobby Z, hogy az ibolyák gyökere alá vezető másik opció helyett belemegy a természetesen ennivaló természetű antikábszeres ügynök és néhány viszkető bozótvágójú mexikói drognagyúr identitáscserés játékába, ezzel egy kellemesen hosszabb, de egy személyes bosszú miatt határozottan randább végkifejlettel kecsegtető, bitófa alá vezető keresztútra kárhoztatva magát annál, mintha egyszerűen hagyná, hogy a börtönben nyírja ki egy regiment dühös zuhanyzóbikája. Szerencsére satuba fogott hősünk a főfűdíler legenda neve mellett annak megfoghatatlan coolságát is magára ölteni látszik, amennyiben a cselekmény során úgy olvadnak el tőle a nők és látszólag a fejét célzó pisztolygolyók is félúton, mintha maga a rekkenő kaliforniai hőség is a cinkosa lenne. Tim Kearney-ből olyan szinten lesz Bobby Z, hogy a mitikus figurához hasonlóan ő is csont nélkül átcsusszan üldözői karmai között, ráadásul közben nem rest csomót kötni az ujjaikra és összekoccintani egymással a kobakjukat. Az olvasó legnagyobb örömére, aki (sajna eddig kihagyta Winslow Drogháború című belépőjét a magyar nyelvterületre, és) egy újabb szokványos krimit várt, helyette viszont egy parádésan dögös fekete komédiát kapott, amely túl durva vígjátéknak, túl okos ponyvának, és túl szórakoztató, hogy az ember ne egy fél nap alatt falja be az egészet, hogy aztán nyöszöröghessen újabb adagért. Hiába, Bobby Z, mármint Winslow ért hozzá, hogy függővé tegye az egyszeri kuncsaftot is.

Jelen időben pörgő, ezáltal még kiszámíthatatlanabbnak tetsző, életszagúan cizellálatlan, kurta és velős mondatokban zajlik Kearney életének legnagyobb pech- és mázlisorozata, melynek során majdnem több tagot tesz hidegre és több alvilági tyúkszemet tapos szét, mint ahányszor leáll saját szerencsétlenségén siránkozni. Tengerészgyalogos múltja és a sitten bérmentve kapott edzéscsomagja azért csak elősejlenek csapnivaló karrierbűnözői beállítottságának árnyéka mögül; hogy alapvetően jószivű és taktikusabban csapdászó még a McCallister kölyöknél is, az így elsősorban nem meglepő és csak egy pöttyet hiteltelen, másodsorban pedig nagyban hozzájárul az akciójelenetek szórakoztató brutalitásához, meg ahhoz, hogy kezdeti egykedvű, ha ugyan nem egyenesen szánalmas élni-alig-akarása ellenére megkedveljük őt és neki szurkoljunk. A nyomában loholó emberi vérebekben nincsen hiány, és a látottak alapján még olvasni se lenne épp kellemes, mit művelne vele az általa és/vagy Bobby Z által arconmuhaházott és meglopott mexikói Keresztapa, ha elcsípné a fülét. A néhai hasonmásának porontya és exkedvese súlyosbította szituáció csak még élesebbre feni a Kearney alatt összecsattanni készülő medvecsapda fogait, illetve vérvörös festékkel csöpögősre szívott ecsetekkel ecseteli az agóniát, amelyet Tim osztályrészéül szánt nyilvánvalóan a világon mindenki, akivel az utóbbi hetekben csak találkozott. Nehéz ügy legendának lenni -- az a helyzet, hogy élve nem is igazán művelhető a dolog.

A regény egyetlen szembeötlő hátulütője a hossza, helyesebben rövidsége, mert ilyen laza, ütős prózából igazán elviseltem volna akár a kétszázhuszonegynéhány oldal sokszorosát is. Kell hozzá némi mélysötét humorérzék, talán még gyomor is, nem fogja filozofikus utalásokkal zsibbasztani az olvasó agyát (maximum azzal a rejtéllyel, hogy a korrektor miért nem korrigálta a zavaróan számos helyesírási hibát), de 4 rozsomákot / 5 feltétlenül megérdemel. (Na ezt még egyszer: R_O_Z_S_O_M_Á_K_!!!, mondjuk ki együtt, gyerekek, ro-zso-mák, na ugye, hogy nem volt nehéz, na ugye, hogy egy teljesen korrekt magyar szó, na ugye, hogy esetleg használhatnánk is, ahol rozsomákról van szó, legyen az akár egy dokumentumfilm vagy az istenverte X-Men képregény?!)

Ui.: Létezik filmverziója is, de az állítólag rosszabb a bubópestisnél.

Nem fogom megint csokorba gyűrni az utóbbi hetekben legjobban érdeklő két játék videókritikáit (sajátot írni meg lusta vagyok, mint a szar), de Yahtzee szerzeményeit muszáj leközölnöm, mert ez a csávó valami arcátlanul zseniális:

Nem tudom, nektek is úgy elkerülte-e a figyelmeteket a youtube új (?) funkciója, mint nekem, mindenesetre még mindig cirka félpercenként legurulok a székemről a röhögéstől, mindahányszor kipróbálom ezt a kísérleti automata feliratozást. Ember nincs, aki ki tudna találni olyan abszurd marhaságokat, amiket a program a videókban beszélő egyéneknek tulajdonít. Nem minden videónál elérhető a dolog, de néhányat a legutóbb nézettek közül iderakok. A jobb lenti nyilas menüben tessék rákapcsolni a feliratozás "CC" gombja alatt/mellett rejlő "Transcribe Audio (Beta)" funkcióra.

Stb.

Nem hittem volna, hogy egy mozifilm még mesésebbé tudja idealizálni és misztifikálni a nindzsákat az animéknél, azt pedig főleg nem, hogy egy nindzsás moziban jobban fognak emlékeztetni a címszereplők árnyékból-lecsapós mozgásai és ölési módszerei az Aliens címszereplőiére, mint az utóbbi tizenhárom év ...: Halál és ... vs ... filmjeiben látottak. Azt sem tudtam (pedig már sejthettem volna), hogy egy nindzsa instant teleportnak tud használni egy tetszőleges sötét szobasarkat, pár perces ujj-jógagyakorlattal fel tud gyógyulni egy kibelezésből, meg hogy egyébként is annyi katanavágást el tud viselni azonnali szörnyethalás nélkül, mintha félméteres elefántfókazsírréteg védené őt a bőre alatt. Az ember mindig tanul valamit!
Főhősünk, a testi-ösztöni szempontból paragon, de természetesen túlméretezett, rózsalevet csöpögtető szívvel rendelkező orvgyilkos módszeresen tapos régvolt klántársai cipőfűzőjére minden újabb küldetésük alkalmával, amiért kiképzése idején megölték szerelme szökni próbáló tárgyát, őt magát pedig aztán volt merszük! megbízni egy hidegvérű egyszemélyes gyilkossággal. Nem tudom, mit várt a kölyök, másfél évtized fegyveres kiképzés és edzés után majd Madonna-koncerteken fognak tánc címszóval ugrálni a háttérben? Mindenesetre, hogy haladjon a történet, és hogy szerződéses bérgyilkosok ide vagy oda, legyen egy pozitívabb szereplője is, főhősünk - rögtön, miután félholtra verte őt egy mezei europid izomagyú - végez vagy egy tucatnyi leendő feketepizsamás vértestvérével, és menekülés gyanánt szétloccsantja az akkorra már surikenekkel keresztül-kasul hasított agyát egy medencét célzó húszemeletes hátraszaltóval. Illetve túléli és meglóg. Ennél felesleges kevésbé valószínűtlenebb egérutat várni egy olyan szervezet elől, amelynek tagjai pusztán az ember szaga alapján is képesek lenyomozni bárkit kontinensnyi távolságból, szóval ezt csak úgy el kell fogadnunk. Az is lehet, hogy vizet érése előtt elteleportált Svájcba egy szúnyoglárva vetette hullám árnyékából, nem tudom.
További szereplőink a fiatal fekete női és az ősz fehér férfi Europol-ügynök - lehet találgatni, végül ki lesz nindzsánk sidekickje és ki tesz majd nekik keresztbe. (Színre lépésük legnyilvánvalóbb pozitívuma az, hogy kiderül, az USA helyett ezúttal Berlinben játszódik a sztori, ami kb. a film legkellemesebb meglepetése volt számomra.) Előbbi nyomozó rálel a nindzsaklánok nyomára, akik ezért persze papucsállatkányi szeletekre akarják dobócsillagozni az összes érintett ügynököt - gondolom, hogy elrejtsék működésük bizonyítékait -, nem számolnak azonban Raizóval, aki a meglógása óta megnövesztette a haját és nem mellesleg sikerült neki működőképessé huzaloznia a legutóbb még cafatokra szakadtan látott minden egyes idegét és izmát a testében. Surikenjeit még mindig olyan erővel dobálja, akár egy humanoid Gauss-ágyú, ninja tojával simán kettévágna egy fénykardot is, és láncos sarlója még mindig önálló életet látszik élni a kezében (szinte látom magam előtt a vértől bugyborékoló monológjait, amiket a Baldur's Gate-ben kapott volna), így nem okoz neki nagy gondot saját testnedveikkel a plafonra ragasztani ellenfelei testrészeit - a harcok látványosságánál már csak erőszakosságuk nagyszabásúbb, annál pedig csak dühítően olcsó CGI-voltuk a gyomorforgatóbb.
Ha ennyiből nem derült volna ki, a filmnek nem a történet az erőssége, noha Straczynski és a többi író igyekezett valami értelmesebbet kihozni a mozi húsdaráló-koncepciójából. Az igazság az, hogy a narratívát nyom nélkül mossa el az akciójelenetek ontotta vérár, amelynek hátán az árnyékleplével vitorlázó Raizo meg sem áll néhai klánfőnőkéig, hogy megskalpoltassa vele az egész testét szörnyű bosszút álljon rajta, amiért... a világ legnagyobb harcművészévé és leghatékonyabb egyszemélyes harcászati tényezőjévé nevelte. A piszok. Persze nem lehetett könnyű az edzés, amely mellett Batmané koradélutáni sziesztának tűnt mézes teasüteménnyel, de a végeredményért azért egészen megérhette - és most nem arra gondolok, hogy a film végén Raizo egy nagy, összefüggő hegszövetté változott.
Nem kiemelkedő, nem is ócska, egyszerűen bűnös szórakozás; vegetariánusok vagy nagymamák jelenlétében nézve potenciálisan parádés élmény: 2 és fél életmentő mellkasmutáció / 5.



Potyabónusz (ha már fölmerült a Sötét Lovag):

A rapzene helyett ugyan még mindig inkább egy kiadós fülpucolást választanék légkalapáccsal, de ezeket a sztoris dióhéjazásokat még így is fantasztikusnak tartom.

Aliens:

Terminator 2:

Robocop:

Szétaggódtam a körmeim, hogy Unholywood olyan kezelésben fogja részesíteni ezt a remake-elésre újonnan előkapart klasszikus moziszörnyét is, mint a Brandon Fraserrel családiasított múmiát vagy a pszichogót célközönségről gyorsan, de biztosan a metroszexuális poptinikre átnyergelő vámpírokat, és hogy ez a horror is olyan lesz majd, mintha a Twilight nyállangy katyvasza volna minden utána következő természetfeletti mozi mintaképe - a pénzéhség nagy úr, a producerek önkontrollja pedig legendásan nemlétező, ha trendekről van szó. Szerencsére a Wolfman meglepően kompromisszummentesnek bizonyult a simogatnivaló kutyusmaszkok és a repedezett körömágyuk okozta világfájdalmuktól megnyúlt arcú gyerekek kizárását illetően, sőt itt aztán szakadnak a fejek és dobódnak az agyak elfele rendesen, nincs komikus mellékszereplő, nincs boldog végszó, és a szerelem nem attól tragikus, hogy a leányzó nem bír a párjára nézni annak vakítóan csillámló bőre miatt. Ehh......

Joe Johnston rendezőnek síkosító nélkül tolnám le a torkán a direktori székét már pusztán a Jurassic Park 3 néven elkövetett emberiség elleni bűntettéért is, másrészről a The Rocketeer az egyik legszórakoztatóbb pulpmozi, Amit Mindenki Elfelejtett, szóval tükrös borotvára voltak fenve azok a kétélű kardok, amelyekkel zsonglőrködött új filmje elkészítésekor, és nem igazán lehetett tudni, beletörik-e a foga egy ilyen klasszikus újraélesztésébe, vagy épp jót fog neki tenni, hogy ezúttal kitaposott ösvényen kell végigtrappolnia. Nem kertelek, a film legfeljebb közepes lett, de mint mondtam, hálásak lehetünk már ezért is; a korhű díszletek, a színészi munka és a négy víztározónyi kiontott paradicsomlé valamelyest kárpótol bennünket a sztori egyszerűségéért/ismertségéért, a buta ijesztgetési próbálkozásokért meg a már tradicionálisan korbáccsal csapnivaló számítógépes effektusokért (na jó, nem annyira, de a CGI-medvéért akkoris kukoricán térdepeltetném a felelőst egy holdhón keresztül).
Meglehet, Johnston abban látta egy klasszikus történet feldolgozásának legnagyobb lehetőségét, hogy így majd gond nélkül elsütögetheti a legszakállasabb riasztásos horrortrükköket is, de legalább a színészi gárdát nem vétózta meg végtelen bölcsességében: Benicio Del Toróról ugyan kihívás elhinni, hogy angol nemes (oké, csak félvér europid), játszani azt kétségtelenül tud, Anthony Hopkins meg kiöregíthetetlennek tűnik az ördögi értelmiségi szerepkörből. Kettejük apa-fiú kapcsolatának viharos volta hamar napvilágra kerül, aztán holdvilágnál csúcsosodik ki, vérvörös pontot tépve egész dinasztiájuk végére. A farkasátkot nem gyógyíthatja sem jeges kényszerfürdő (á, az csak boszorkányok ellen használ, ezt mindenki tudja), sem a katalizátorral való konfrontáció (ellenben kiváló gyógyír az éhes ordaspocira, ha összezárják őt háromtucat jó húsban lévő férfival és a kalácsarcú Holdanya fényével), még egy szerelmes szív is csak arra jelent könnyebbséget, hogy sértetlenül lőtávon belülre férkőzzön a fenevadhoz. A film tragikuma már-már giccsnek hat, főleg a finálé jellegzetes jelenetében, ám ha valamit nem lehet felróni a történetnek a klasszikusságára hivatkozva, az ez. Akinek nem bírja a gyomra a némileg rómeó&júliás/kingkongos/frankensteini stb. végszót, az még mindig élvezkedhet a lédús vérengzésekben és húsongásokban, elmerenghet Emily Blunt babaságán vagy kuncoghat Hugo Weaving szakáll-bajusz-pajeszkölteményén.
Az eredetihez hűen inkább kodiak- és neandervölgyi-keveréknek kinéző vérfarkasok, a mindig lenyűgöző viktoriánus miliő és a színészi játék (s még véletlenül sem az olcsó rémísztgetések) keltette feszültség kielégítően teszik a dolgukat, és a néző azt kapja, amit várt: egy látványhorrort, amelyre nem azért vált jegyet, hogy valami újjal és meglepővel találkozzon, hanem mert szereti a farkasember történetét, a viktoriánus angol vidéket, Del Torót, Hopkinst, Weavinget, esetleg Bluntot. Erre tökéletes ez a mozi; ám ha mondjuk nem találnánk elégségesnek az általa kínált szórakozást, gyorsan kapjunk be hat-hét fejfájáscsillapítót, és erőnek erejével próbáljunk meg visszaemlékezni a The League of Extraordinary Gentlemen filmváltozatára, mint eredetijének zsenialitását saját ostoba, amatőr, rühellnivaló, az atmoszférateremtéstől a karakterkezelésig minden lehetséges téren bizonyított inkompetenciájával tönkreerőszakolt, szintén klasszikus hangulatú viktoriánus horror-fantasynek szánt abszolút bukásra, állítsunk fel néhány párhuzamot és vonjuk le a konzekvenciát: hatalmas különbség van szarrosszócska és közepesen jó film között. Többszóval 3 beporzatlan ezüst elefántpuskagolyó / 5.

Előzetes:


Rövid interjús-kulisszákmögöttis kedvcsináló:


Potyabónusz:

Jeff Bridgest - elmondhatatlan meglepetésünkre - ismét egy sorvadtra szívott fejű őshippi eljátszására kérték fel, sőt a forgatókönyv szerint - amelyet állítólag az élet írt, illetve minimum közvetlenül inspirált - karakterét egyenesen az USA hadserege bízta meg a hallucinogén anyagokkal való visszaéléssel, többedmaga elmerítésével a gyakorlótér tudattágítókkal feltöltött úszómedencéjében, majd némi kecskéket célzó szemmelveréses harci forma kifejlesztésével.

Bill Django tehát évekre befordul saját, drogoktól és New Age hablatytól fokozatosan hülyére vakítóan felvilágosodó elméjébe, hogy aztán amikor visszatér a seregbe, annyira magabiztosan adja elő tervét egy médium-szabotőr-felderítő-titkosügynök-csodabogár hadosztály felállításáról feletteseinek, hogy egyetlen plecsniktől roskadozó taktikai zseni sem röhögi reflexből képen, mi több, kezet ráznak vele és megnyitják költségvetésük csapját a virágos homlokpántokat első sorban szerepeltető beszerzendőinek listája előtt. Üdv a Jedi-alakulatban, melynek reményteljességénél már csak kétes hatékonysága megkérdőjelezhetetlenebb.

A főszereplő nem Django, hanem a McGregor alakította Bob Wilton újságíró és Clooney Lyn Cassaday-je, a fűvel benőtt sírjába dőlő "spychic"-osztag legígéretesebb (ex-)tagja, így aztán az egész filmen végigkísér minket az előbbi narrálása és sorozatos rácsodálkozása az utóbbi különcségeire. Clooney olyan csodálatos fapofával játssza a halálosan komoly elmebajost gondolatolvasót, harcművészt és amúgymeg dzsedit, hogy az már önmagában mentesíti a direkt poénokban egyébként nemigen gazdag forgatókönyvet álalános laposságától. Furcsa a cselekmény felépítése is, gyakorlatilag egy rövid, kérdéses motivációjú túra az egész A-ból B-be, ahol nem katarzis várja a nézőt, csak egy, a film egészéhez mérhetően abszurd filmszakadás.

A lényeg természetesen a rengeteg flashback, amelyekből kiderül, hogy milyen téboly szülte a Cassaday-féléket, meg hogy az egész projektnek zöld utat adott főparancsnoknak közel húsz évig tarthatott az elszállása, amennyiben még Irakban is bevetette az ún. Új Föld Hadsereget a kétezres évek elején. Persze Django ideje óta megváltozott egy s más, pl. a Spacey alakította Larry Hooper lett a vezető, aki a változatosság kedvéért nem téveszmés okkultista vagy tehetséges médium, mindössze egy opportunista sarlatán - de ez vajmi keveset változtatott a dzsedik... hatékonyságán.

Ez nem az a hasfájósan nevetős film, ami egy ilyen koncepciótól esetleg elvárható lett volna, viszont a fejünket fogósan, kínunkban röhögcsélősen, hitetlenkedve göcögősen abszurd végeredmény így is meg tudja viselni az ember mosolygástól kialakult szarkalábait. "Egynek jó volt" kategória, meg különben is, jól beleillik az utóbbi három filmismertetőmes véleményem sorába a maga bizarr témájával.

3 Barney, az agylikvidátor / 5.