Gé_A_eNn_É

Emmerich határozottan fejlődik, aktuális filmje közben már csak féltucatszor akartam forgó szemekkel homlokon csapni magam olyan erővel, hogy az emberiség kollektív, felsebzett jóérzésén vetett hullámokon keresztül még a rendező úr is megérezze. A Godzilla is csak azért tetszett anno, mert gyerekfejjel az egészből csak a baszomnagy (nem-)dinoszauruszt láttam, egyébként jeles szemüveges kollégám véleményét messzemenőleg osztom a bajor akcentusú megalomániás "művészetét" illetően. De Emmerich akkor is fejlődni látszik, bármennyi nézőnek is okozott eddig popcornmérgezést a meglehetős precizitással katasztrófafilmnek csúfolt nyál- és CGI-förgetegeivel. A 2012 első fele már majdnem simán élvezhető, ha előszöris túltesszük magunkat a túlsó fogsorunkig rágott, megkövült csonton, amin valaha a "katasztrófafilm" fényes címkéje díszelgett...
...utólag pedig sebtiben elfelejtjük az utolsó fél-háromnegyed órát a filmből, amelynek tömény giccse már megint pöröllyel kloffolta ki agyunkból a "jó Emmerich-film utáni fotelból felkelés elismerő csettintés kíséretében" naivan korai ábrándját. A forgatókönyvírót helyből visszacsúzliznám a nadrágtartójával gyászolni a kivágott fákat, melyek hősi halált haltak ilyen buta firkálmány kedvéért: van itt patkányölebes hülyenő, diszfunkcionális, de azért édibédi kertvárosi család lecsúszott író exférjjel (akitől nyilván helyénvalóbb az idézés az apokalipszis után, mint mondjuk Asimovtól, Clarke-tól, Lemtől vagy más nagy öregtől, ha már sci-finél vagyunk), seggfej politikus, kamikaze/patrióta eszményi elnök, világvégét hirdető összeesküvés-elmélet-junkie hippi stb. A klisék az átlag nézőnél már csak az oroszokat inzultálhatják jobban, akiknek földijei megint nehéz beszédű idiótákká alacsonyodnak le; nem mintha egyébként vigyorogva nyelnénk be a rengeteg elcsépelt karaktert és jelenetet. Végig az volt az érzésem, hogy tulajdonképpen csak a szokás szerint mérték nélkül használt számítógépes grafika egyre (jóllehet, ehhez a mennyiséghez még mindig messze nem elég) fotorealisztikusabbá fejlődése miatt tűnik jobbnak a 2012 például a Holnaputánnál, ugyanis a történet itt is épp ugyanolyan szégyentelen turmixa a műfajon belül már jól ismert fogásoknak, ráadásul túl jól kiszámítható pályán mozog, meglepetések nélkül.
Persze a képi világ egész földbedöngölő tud lenni, főleg a látványtervezőknek (és gondolom, a tehetséges koncepciófestőknek), nem elsősorban a CGI-részlegnek köszönhetően - a várossal benőtt hátú földkéreg tömbjeinek szét- és fel-le hullámzása, a szupervulkán magmataknyú tüsszentése vagy az elporladt világ hamujának pokolbeli karácsonyt idéző havazása mind olyan képek, amelyeket mocskosul kár volt nem egy teljes potenciáljukat kihasználó, simanyelvűbb posztapokaliptikus sci-fiben felhasználni... vagy bármi másban, ha már itt tartunk. A gárda sajna nagyonis tisztában volt vele, hogy túlontúl jó grafikusokat kaptak ehhez a szkripthez, ezért hát minden hajletevős jelenetet olyan közel hoztak a nézőhöz, hogy az ember szinte már az orra hegyén érzi a kameralencse hidegét; Emmerich viszont megint nem ismerte fel, hogy a karakterekért hülye lesz bárki is izgulni, amikor itt döglik kínhalált az egész világ, pandamacibocsostul meg szomszéd Julis nénistül, és nem átallotta betolni a szereplőket minden második felhőkarcoló összeomlása alá. Mindezt legalább hatvanhétszer. Komolyan, amikor hőseink már negyedszer menekülnek meg épphogycsak a robbanás hulláma / aláhulló törmelék / Balázs Pali koncert elől, de úgy, hogy csak fél nanométeren múlik a pusztulásuk, azzal csak egyre nyilvánvalóbbá válik a forgatókönyv szerinti halhatatlanságuk ténye, és a film további részében az ásítással eltöltött idő is hasznosabb lesz, mint a kiscsaládért aggódás akár egy pillanatra is. Maguk a szerepek sem igazán hálásak - ijedten nézésből és ijedten ordításból, meg helyenként egy-egy sótlan, ijedt párbeszédből vannak összefércelve a karakterek. John Cusack szerintem a premier után hozzávágta az ügynökéhez az első keze ügyébe kerülő vasvillát.
Mint mondtam, a film első fele viszonylag príma tempóban mozog a fantomfenyegetettségtől az anyaföld kanyonokkal való elráncosodásáig, és a fókuszba helyezett főkarakterek erőltetett összeismertetésén kívül nem tudtam volna, sőt nem is akartam volna jobban belekötni az általános kákacsomókeresésnél. Valahol ott veszített el engem a sztori, amikor Cusack szerettmentő ámokfutásba kezd egy finoman szólva is kétes infómorzsától feltüzelve, aztán sorban jöttek az olyan jelenetek, amelyekbe feleslegesen sok energiát kellet volna feccölnöm már pusztán azért is, hogy egyáltalán hitelesnek lenyelhetőnek titulálhassam őket - például amikor két figuráról is kiderül hirtelen, hogy deus ex machina, vagy mifene, akarom mondani hogy miért is ne tudnának repülőt vezetni. Sokan érvelnek a B-filmek mellett azzal, hogy nem zseniképző szakiskoláknak készülnek logikai kikezdhetetlenség-tesztekhez, de egy dolog a néző bevonása egy közös kis komolytalan, nyilvánvaló következetlenségi játékba, és egy teljesen más dolog hülyére venni az embert a forgatókönyvírók alulfizetésével, majd megpróbálni kiszúrni a szemét némi csillivilli audiovizualitással. Emmerich megtanulhatná végre, hogy annyi pénzből, amit egy-egy mozijára kap, nem feltétlenül szükséges ostoba mesét gyártatnia egy kilenc videokártyával felizmolt számítógéppel... esetleg azt, hogy hol van Etiópia. 1 plusz fél (meglepő mód véletlenül poénos) Schwarzi-ál-cameo / 5.

Csak azért nem írom, hogy “már megint sci-fi”, nehogy sopánkodásnak tűnjék. A Moon veleje egyébként sem a tudományos-fantasztikum, még ha az alapkonfliktus abban is gyökeredzik: egyszemélyes kínlódás a lét, egyéni kálvária a létjogosultság kérdései között, mindeközben pedig ismét erkölcsiségét vesztetten embertelenné minősül át egy “Cég”, amiért a profit lebeg a szeme előtt, s annak érdekében nem csak az általános emberi jóérzés határait feszegeti légkalapáccsal, de belekontárkodik a természet rendjébe is. A Hold mint végtelen pusztái ellenére is klausztrofóbiás helyszín, bizonyos, még (remélhetőleg) nem létező technológiák, és persze a világűr mindentől távoli magányossága nélkül persze kevésbé volna hatásos a történet.

Érdekes húzás az íróktól, hogy a filmben lehetetlen egyértelműen “gonoszként” gondolni a vállalatra, amire a végén a főhős videotelefonos felfedezése is rátesz egy lapáttal; ugyanakkor szerintem nem igazán lehet egyszerűen pozitív hősként leírni Sam Rockwell karakterét sem, hiszen, mint megtudjuk, valójában (SPOILER) “saját maga” felelős a maga állapotáért, a helyzetért, aminek rádöbben lázító abnormalitására. Szerencsére nem mázolták fekete-fehérre a történet mögöttes moralitását, erre viszonylag hamar rá lehet jönni. Aztán vagy örülünk neki, hogy nem egy unalmasan sokadik, egyszerű felemelkedés/elbukás-sztorit nézünk, és/vagy onnantól fogva igyekszünk nem rontani a szórakozásunkon a film – nem épp meglepő – végének meg nem saccolásával... vagy esetleg csalódunk egy kicsit, amiért a történet nem tartogatta későbbre dramaturgiai kéziágyúit.

A film mindenképpen kiváló munkát végez főszereplőjének abuzálásával testileg-lelkileg, nem sok reményt hagyva a boldog befejezésre. Itt jön képbe Sam Rockwell, akinek már furcsán jimcarrey-s arcberendezése is mintha csak az ilyen zaklatott, sokat és látványosan szenvedő (és okkal) karakterekre lett volna megformázva. Hitelesen testesíti meg a begolyózó férfit, aki évek óta egyedül él a Hold túloldalán Kevin Spacey-hangú, szmájli-arcú és “rúgj seggbe” címkével ellátott házirobotjával, személyes Lilliput-faragványaival, és Wilson-laszti helyett szobanövény haverjaival együtt, csak arra a napra várva, amikor végre lejár a szerződése, és visszahúzhat feleségéhez és kislányához a Földre. Már három esztendeje nap mint nap leellenőrzi a Hold felszínéről hélium-3-at kitermelő arató/szántógépek helyes működését, csinál néhány kilométert a futógépén, és megpróbál nem belegebedni a vágyakozásba családja videóüzeneteit bámulva. Nem kifejezetten csoda hát, ha kis világa rutinrendjének s a családjával való egyesülés ígéretének széthullása megtépni kényszeríti egy cseppet a saját haját. Nagyon tetszett, eleinte milyen minimalista zavarral, szinte már közönnyel kezeli a lehetetlennek tűnő eseményeket, és hogyan vezeti rá magát a válaszokra, noha azok semmivel sem kegyesebbek, mint mondjuk az őrületének elfogadása volna. Nem utasítja el az átkos felismerést, csak nehezére esik napirendre térnie fölötte – mindezt egy ingerszegény környezetben, napokkal a hazajutás lehetősége előtt, minduntalan szembesülve a dolog szomorú igazságának két lábon járó bizonyítékával. Egész egyedi módokon mutatkozik meg, hogy már igencsak rezeg nála a léc, az igazság kiderítése azonban nem tud könnyíteni helyzetén. Hiába a programját valahogyan az együttérzéssel felülíró mesterséges intelligencia segítsége, a menekvésre nyíló lehetőség, a pozícióján őt követők figyelmeztetésének a biztosítása, nem lehet nem észrevennie, hogy most már nem csak a saját sorsáért felel – ráadásul talán azért felel a legkevésbé, hiszen az előre elrendeltetettel nem tud mit kezdeni.

Hogy happy-e az end, az erősen vitatható; szerintem éppen azért nem az, mert esetleg annak tűnhet: a kellemetlen tények, melyekre fény derül, hangsúlyosabb kontrasztot alkotnak a karakter fejében elképzelt ideális otthon- és megbékélés-kép és várható tényleges jövője között. Ez teszi Sam Bell figuráját a legtragikusabb “hőssé”, akit filmen az utóbbi pár évben láttam. Nézzétek, ha elmélkedős sci-fit akartok, nézzétek, ha emberi drámát. 4 Dolly / 5.

(honlap), (imdb)

Jé, még csinálnak alig több, mint egyórás mozifilmeket? Hát menjenek a bánatos búsba, hogy nem a Madagaszkár-féle gyerekagyradírozó atrocitásokat csonkolják ekkora méretre, míg a 9 simán megérdemelt volna még egy félórácska futamidőt kifacsartan csodálatos pusztulatában. Nem csodálom, hogy Tim Burton és Timur Bekmambmmtn pénzt – és nevet – feccölt a projektbe, amely garázsból indult, és csak térdre borítóan nagy hálát lehet rebegni, amiért nem maradt elfeledett, bevégezetlen házi ötletcsíra. A Wall-E-nél posztapokaliptikusabb, az Igornál frankensteinibb, és cselekményét tekintve is még kevésbé közönségfilm, mint amit egy zoknibabákat főszerepeltető mesétől várnánk, emellett bizonyos elemeiben rendesen látszik rajta, hogy nem veterán animátorok és forgatókönyvírók dolgoztak rajta – egyszóval csemege, ami nem mindenkinek fog ízleni, mégis valahogy szürkébb volna nélküle a felhozatal. Még ha vele együtt meg még szürkébb (meg csontszínűbb meg rozsdásabb) is.
Számozott irhamezű hőseinknek, bár eléggé sátáni alkímiai/spirituális bravúr révén keltek életre, nem a kacagva képen törölt Mefisztó bosszújától kell félniük, hanem a szokás szerint a világról segghülyén saját magát is lehadakozó emberiség búcsúajándékától, az arachnid mesterséges intelligenciától, aki skynetien irracionális ellenségességét szegény rongybabákra is kiterjeszti, akiken egyébként unciányi hús sincsen, sem világhatalomra nem törnek, eleinte még magát a gépistent sincs sok okuk bolygatni, no de minek józan indok egy nehéz gyerekkorú szuperszámítógépnek? Persze idővel (akarom mondani néhány fölöttébb kellemetlen testvér-potyagyilkosság után) kiderül egy-két disznóság a szereplők hajtóanyagáról/lelkéről és annak fontosságáról mindkét fél számára; ennek a magyarázatnak egyébként a főkolompos háborús bűnös valódi természetének a felfedésén kívül az én ízlésemnek kicsit giccses végjelenetet is köszönhetjük. Nos, nem a történetmesélés lesz, amiért emlékezni fognak a 9-re, még ha remekül is dolgozik mondjuk az inkább csak utalt, semmint a szánkba rágott, orwelli és tragikus történelem bemutatásával. Ellenben például a dialógusok sokszor kifejezetten gyengék, és eleinte a főszereplő is csak úgy érthetetlenül tengődik a motivációhiány, az újszülötti naivitás/tudatlanság, és a szokásos szerepköröket betöltő, újdonsült társakhoz szakadó hajszállal fűződő viszonya között, hogy aztán elsietett tempóban dobja le magáról minden hátrányos tulajdonságát, és váljon a csapat eszévé és szívévé egy személyben, valamint a történet klasszikus lovagi alakjává – igaz, az előbbire magyarázatot adhat bűntudatának hajtó tüze mellett a többi zoknifejűvel közös szó szerinti lelkitársi kapcsolata is, az meg, hogy a címszereplő lesz a sztori hőse, eléggé csont nélkül esik bele az abszolút felróhatatlanságok közé.
Hagyjuk a cselekmény esetleges következetességi pörgőszaltóit, főleg, hogy abszolút megbocsájthatóak annak fényében, milyen egyértelműen lett a történet alakítója a fantasztikus miliő, s nem esetleg fordítva: a készítők egyszerűen meg akarták nekünk mutatni a film világának minél több bizarrságát, és eszerint navigálták a karaktereket helyszínről helyszínre. Nekem ez tetszik, elvégre a sztori maga klasszikus tanmesének mondható, komolyabb fordulatok nélkül (ezt nem negatívumként mondom), míg a film erőssége egyértelműen a környezet és a szereplők dizájnja. Fantáziadús szeméttelepi (és temetői) “műalkotásokat” láthatunk erőteljes Leo da Vinci-s vagy steampunkos (stitchpunkos?) beütéssel – ilyen kicsavart esztétikum láttán még Ollókezű Edward is megnyalná az ujjait. Meglehet, hogy a látványvilág eredeti kidolgozásán kívül nem mutat sok újat vagy tetszetőset, de már csak ezért is megér vagy 3 és fél bábhullagyalázó kacatmonstrumot / 5. Minimum Burton-fanoknak Kötelező, mindenki másnak “csak” kis k-val.

Valamiért megszaporodtak az ilyen-olyan formában különböző globális kataklizmák fenyegetésével foglalkozó sorozatok ebben az évben (ez, a FlashForward, meg jön a Day One). A V az ufóinváziós téma ugyanezen a címen való másodszori feldolgozása tévéképernyőn, és nem a … mint Vendetta vérrokona, sokkal inkább A Függetlenség Napja klónjának tűnik. A város napelemeit pihenő üzemmódba állító űrhajókat lehet, hogy az első V sorozat ellőtte már rég a mozi előtt, sőt biztos az sem volt már teljesen eredeti ötlet, de azért most lehettek volna kreatívabban is, vagy ha ez túl nagy kérés, legalább igényesebbek a CGI-t illetően. Persze nem az effektusokat kellene legelőször kifogásolnom, van épp elég más, lényegesebb hiányossága is.

A karaktergárda a “nini, egy rakat csatahajóból vigyorgó földönkívüli, de hé, nézz inkább engem, én érdekesebb vagyok” betegségben szenved, ráadásul a hitét / a Vatikánt megkérdőjelező pap vagy a rúgnivalóan kamasz kamasz figurája nem mondható éppen eredetinek. Igaz, a földönkívülieknek is emberi a vizázsuk (ami nem úgy tűnik, hogy nagyon zavarná a jónépet) és unalmasan letisztult dizájnú a technológiájuk, szóval messze állnak az érdekestől. Még "Wash" felbukkanása sem igazán örvendetes, egyrészt mert itt ugye nem Washot játssza, másrészt mert (SPOILER) nem ér sokkal szebb véget (vagy időleges véget), mint a Serenity moziban. A málészájú sztárriporterrel még kezdhetnek valami figyelemreméltóbbat, eddig nekem csak a málészájúsága jött le. A nyomozónő talán az egyetlen, akivel azonosulni lehet, mert megvan benne a potenciál, hogy seggberúgja a többi irritáló karaktert, és a többséggel ellentétben nincs hasraesve a derült égből a szmogfelhőkre pottyant altruista ítíktől sem. A fekete hősszerelmes titokember eleinte csak érdektelen, a végén viszont már egyenesen röhejesnek hat, ami kiderül róla – és ezzel eljutottam a legnagyobb problémámhoz, mégpedig hogy már az első epizód végén felfedik az idegenek természetét (túlkomplikáltan áskálódó invazív rosszfiúk, ki hitte volna), és egy olyan jellemzőjüket, amiről tényleg azt gondoltam, hogy az efféle gagyiságokat kinőtte már a sci-fi az '50-es évek óta (a Man in Blackben például elfért, hisz annak a filmnek a nevettetés volt a célja). Nem elég, hogy egy komolyan vehetetlen “csattanó” fölöslegesen korán előrevetíti az egész évad hangulatát – és az arcunkba nyomja egy elavult koncepció remake-elését –, de én azt sem tudom lenyelni, hogy egy ilyen fejlett idegen civilizációnak miért jobb, ha veszélyesen testközelbe engedi magához az emberiséget, hogy belülről próbálja tönkretenni, mint ha fél óra alatt letörölné a világvárosokat a föld színéről, aztán nyugisan belekezdene ércet bányászni vagy vacsorára valót gyűjteni, vagy intellektust adományozni a tengericsillagoknak és rájuk bízni a bolygót, hátha ők jobb gazdászoknak bizonyulnak; vagy akármiért is pécézték ki Terrát. A konspirációs-inváziós sztorik szokásos logikátlansága. Csak remélni tudom, hogy idővel árnyalják a képet, mert ez eddig szörnyen sekélyes és bugyuta. Aztán amikor majd kiderül a vizitorok valódi célja, talán kevésbé fog butaságnak tűnni, ami addig történt, de addig is hadd legyen ez a véleményem. Pontszám... az első rész után mondjuk egy csontbajosan gyenge 2 kölyök, akinek már megint hamarabb van motorja, mint pihe az állán / 5.

Ne haragudjon rám, aki nem ért angolul, de ezt most muszáj belinkelnem, ha már lamináltattam a Jurassic Park-fankártyámat, pikkelymintás pizsiben alszom, a kínai(aka)t (mwuhaha!) is raptorkarmokkal eszem pálcika helyett, meg egyébként is úgy gondolom, hogy az Őslényparknál (= csakis és kizárólag a JP első része) akkor sem tud majd senki jobb filmet csinálni a témában, ha az ember egyszer majd feltalálná az időgépet és visszasutyorogna 65 millió évet az autenticizmus kedvéért. Hiába, ovisan ez volt az első moziélményem, mély nyomokat hagyott, amiket azóta sincs kedvem begyógyulni.

Jó látni, hogy Hollywood – a végeredmény minőségétől most függetlenül – bizonyos időközönként előveszi az Alient, és eszébe jut, hogy azóta milyen fényévnyi távolság is tátong közötte és a többi klausztrofóbiás/misztikus űrhorror között hangulatban, karakterekben, szörnyalakban, zenében, satöbbi, akármilyen aspektusában; illetve talán felötlik a producerekben, hogy ha már az univerzum józanul elbírt két Aliens vs. Predator volumenű hányadékkupacot, senki sem fogja bánni, ha előállnak a xenofób sci-fi rémálom kliséjének egy újabb iterációjával. Ilyenkor aztán szépen leporolják az eredeti ötleteket, amelyeket megannyi utánzó sem tudott elkoptatni (“Az ember legerősebb és legősibb ösztöne a félelem, s a legerősebb és legősibb félelem az ismeretlenből ered”, mondta egyszer egy mókás nevű amerikai géniusz), és jól-rosszul kioktatott forgatókönyvírókat szabadítanak rája, vagy totális B-filmes röhögnivalót, vagy olyan, az alapkoncepciót az aktuális korszellemmel megfejelő fasza dolgokat vajúdva a vászonra, mint a Sunshine, az Event Horizon vagy cikkem jelenlegi tárgya. Az Alient, pionír lévén, persze egyikük sem szárnyalta túl, de talán jobb is, bizonyos szinten úgyis ostobaság azzal összehasonlítanom őket. (Hé, legalább már elismerem a kritikátlan rajongásomat iránta!)

A film eleinte kellemesen sötétben tartja a nézőt, ahogyan a szereplőit is, s bár a kötelezően horrorisztikus fenyegetés természetének lámpavilágra kerülése akár ezerszer elrágott ízt is kelthet a néző szájában, a csattanókra kiélezett körítés és az átlagon felüli megvalósítás nem fogja élvezhetetlenné tenni legalábbis annak a szórakozását, aki nem egy űrhorror-maraton keretén belül nézi meg a filmet, nem sokkal pont a fent megnevezettek után. A mozi nem találja fel újra a kereket, csak igazi fenegyerekként működteti, sok esetben pedig majdnem arról is meggyőz, hogy szögletesen még használhatóbb volna: a színészek – Ben Fosterrel az élen – remekül alakítják a hirtelen sokk és a váratlan felismerések által a téboly határáig feszített húrú patkányokat a fekete fém útvesztőkben, ahol vízfejű kannibálok lógnak a mennyezetről friss húsra vadászva, és ahol a látszólag emberekben sem lehet mindig megbízni. A filmnek egész jól megy a fokozatos feszültségépítés, ezért akkor sem legyintünk rá, amikor az Aliensben, a Predatorban, a The Descentben, a Riddickben stb. már eldurrogatott szituációk jönnek szembe, főleg mert messze nem úgy érződnek, mint szolgai ismétlések vagy fantáziátlan utánzatok. Nem mondom, hogy kicsivel még eredetibb megoldásoknak nem örültem volna jobban, de én inkább annak örülök, ami van, mert ilyen jellegű science fictionból nincs épp túlkínálat a piacon.

A szenvelgős pszicho-horror-szerű szál nélkül Dennis Quaid kissé kilógott volna nekem a szerepéből, de így legalább volt mire használnia az örökös, eltúlzott “nem-is-vigyorgok” grimaszát; riválisát, a Twilight Brad Pitt-klónját már ott se bírtam, és szegényre itt sem osztottak hálásabb szerepet, vagyis nem sikerült hálás szereppé formálnia, pedig nem lett volna lehetetlen. Rajtuk kívül nem sok kivetnivalót találtam, valahogy majdnem pontosan az ízlésem elevenébe talált a rendező a hangulattal és a tematikával, illetve a témában rejtező távlatok pedzegetésével. A mérsékelten transzhumanista koncepció és a nem várt végkifejlet érdekes lehetőségeket nyit meg egy lehetséges folytatás előtt, ami, még így is remélem, hogy nem lesz, az ilyen filmek nem nagyon bírják a sztorijuk túlfeszítésével történő szakítópróbát – arról nem is beszélve, hogy valljuk be, nincs is szükségük erőszakkal azzá tett folytatásokra. (Lásd a Pitch Black “második részét”, ahol kb. kizárólag Riddick figurája az összekötő kapocs. Akkor már inkább eredeti egyrészeseket kérnék, mint ilyen érdekesen összefűzött sorozatokat.) Antje Traue szemeit (khmm, és dekoltázsát) pedig még több filmbe!

Összesítésben majdnem négy, de inkább 3 űrgollambébigyilkosság / 5.

Ui.: Ha nagyon akarnánk, "fejben" minimális változtatásokkal akár Alien-filmmé is tehetnénk, vagy épp Dead Space-mozivá. Ez nem originalitásának a hiányát jelöli, sokkal inkább azt mutatja, hogyan lehetne feldobni például az Alien-sorozatot egy nem túl ambiciózus, de annál élvezhetőbb filmet eredményező módon.

(magyar honlap részlettel), (angol részlet)

Minthogy a regény nem szégyelli eladni magát mindjárt a borítón az író Hugo- és Dick-díjával – szerintem egyébként nem is kell, efféle visszafogottabban arcbamászó önreklám csak jót tehet az eladásoknak, az meg csak előnyére válhat kiadónak, olvasónak egyaránt –, és Wilson Pörgése tavaly teljes mértékben meggyőzött róla, hogy megérdemelten nyerte azt a 2006-os díjat, nem volt probléma tárgya, betegyem-e a Biost a kosaramba. Ilyen szépen feltornázott elvárásokkal viszont talán hiba volt a fotelbe huppanni a könyvvel, lévén ez a 237 oldalas szösszenet nem a Pörgés trilógianyitó eposza konkurenciájának lett kitalálva, annál is inkább, mert előtte született, ami szerény véleményem szerint meg is látszik a stílusán. Könnyednek azért nem mondanám, de mindenképp egyszerűbb benne a bonyodalmak leírása és kezelése, a nagy ötletek nincsenek szépen, ráérősen, gyömölcsözőn kivirágoztatva, és nekem a hosszával, a linearitásával meg a csavarokat nélkülöző végével amolyan forgatókönyvátiratnak tűnt inkább. Közel sem rossz könyv, sőt, mindössze azt sajnáltam a befejezése után, hogy Wilson ilyen “kísérleti jellegű” regényre “pazarolta el” az ötleteit, holott azok megértek volna egy részletesebb kibontást is.

Nos, ha az ötletei nem is teljesen újak (nem vagyok kimondottan túlművelt scifibubus, hogy megítélhessem), nekem eredetinek hatottak: ellenséges bioszférájú idegen vadonba génmanipulált felfedező-tudósok, érzelemszűrő beültetések, a megfelelő meteorokból történő csillagközi ugrások, vakondbogár földönkívüliek stb. Az extrém mód invazív mikroorganizmusokat párálló dzsungelvilág kerekébe tört immunrendszerű Zoe Fisher körül forog a történet, aki a kutatásokat finanszírozó és eredményeikből profitáló cég laborpatkánya és szerszáma egy személyben, és akit a regény elején megfosztanak attól a mesteréges mirigyétől, amely kérdés nélkül robotoló, két lábon járó céleszközt idomított belőle. A többi karakter nem az az emlékezetes típus, amire Wilson, megjegyezhetetlen nevekkel ellátva őket, mintha somolyogva rá is tenne még egy lapáttal. A lényeg, hogy nem sok tér marad nekik a könyvben, illetve bizonyos szempontból túl sok is: ekkora terjedelemnél üdvösebbnek tartottam volna Zoenál maradni mindvégig, hogy legalább őt ismerjük meg annyira, hogy kiérdemelje olvasói szimpátiánkat, nem pedig ugrálni őróla a kapitalista, kapitális seggfej űrbázisfőnökig, a víz alatti bázis kutatójáig stb., majd vissza. Az utóbbi időben inkább vaskosabb könyveket olvastam, ahol van idő a jellemjátékra, valószínűleg ennek a számlájára írható, hogy túlontúl egydimenziósnak találtam itt a szereplőket, de ez van, annak találtam őket. A rájuk zúdított istencsapások miatt lehet értük aggódni; ha azonban minden flottul menne, akár néma robotok is lehetnének, nem volna nagy a különbség, legalábbis nekem. Lehet, hogy csak én vagyok érzéketlen, de a jellegtelen karakterek kezelése helyett szívesebben olvastam volna többet a bolygó sajátosságairól, az idegen ökoszisztémáról, a kutatási módszerekről, elvégre ezeken nyugszik a Bioszféra sajátossága.

Az igazság az, hogy a nagyon is kézzelfogható fenyegetés ellenére, amit kvázi maga a bolygó kezd jelenteni az emberi jelenlétre, egyre kevésbé érdekelt, hogy happy end legyen a vége, ugyanis 1) rendesen véreskezűvé válik az író, plusz egy-két katasztrófa lehetőségét így már súlytalannak éreztem, 2) a főszereplők sorsa meglehetős pontossággal megsaccolható kb. a regény háromnegyede tájékán, ha ugyan nem hamarabb, 3) látva az Íziszre kirendelt emberi populáció inkompetens, töketlen vagy csak simán ostoba fejesét/-eit, szinte már azt kívántam, kapják meg a maguk jól megérdemelt, csúfos bukását, és soha többé ne térjenek ide vissza próbálkozni holmi “happy endekkel” azokat ennyire nem támogató ökoszisztémában. Az irritált a legjobban, hogy a legütősebb ötlet az utolsó oldalakon kacsintott rám, én meg nem értem, miért nem lehetett ezt hamarabb elsütni és részletezni, mondjuk a hibás mech-kel való unalmas bohóckodás helyett az elején. Ennyire szoros volt az író határideje, vagy azért kapkodta el, mert már a fejében volt a következő művének gondolata? Hagyjuk, túl negatívnak fogok tűnni, pedig mint írtam fent, nem tartom rossz regénynek a Bioszférát, tele van érdekes ötletekkel, csupán csak mást vártam tőle a Wilsontól előzőleg olvasott könyv alapján. Kár, hogy nem ez volt az első regénye, ami a kezembe került. 2 húsmindenevő szuperbaktérium / 5.

(imdb) 

A The Howlinggal letudtam volt '81 mozis vérfarkastermését, ezért teljesen elsiklottam kortárs gyöngyszemének léte fölött. Vagy talán a gagyi hatást keltő cím és a párizsi folytatás tántorított el félig tudat alatt, nem tudom, amikor azonban értesültem róla, hogy valójában milyen hülye is vagyok, amiért értelmetlen prekoncepciók és/vagy tudatlanságom miatt kihagytam egy valójában teljesen jó farkasemberes horrort, a sarokba térdeltem fél órára, aztán megnéztem a filmet.
Legalább annyira sötét komédia, mint horror, és sokkal inkább szól a farkasátok hatásairól az érintett személyek szociális életében és ép elméjében, mint fizikai épségében. Magát a bestiát nem is látjuk teljes valójában a film legvégéig – nagyra nőtt farkas inkább, nem a félhumanoid hibrid fajta, de a pofájánál ördögibb vérfarkaspofát még nem láttam, és az átváltozás folyamata meg a többi maszk is kifejezetten „szépek” –, s a pusztítása is visszafogottabban van bemutatva. Nem akciófilm, nem trancsírhorror, ellenben szellemes, jópofa, olykor egyenesen elgondolkodtató. Mint amikor a főszereplő áldozatai, akik ittrekedtek szellemként bolyongani, egy pornómoziban győzködik őt, hogy vessen véget az életének, jobbnál jobb öngyilkosmódszereket felsorolva – akár egy szituációs komédia jelenete. Egyik ilyen szituáció sem az a hangosan kacagós, de a karakterek szórakozott könnyelműsége remek kontrasztot alkot az elviccelt vérfarkasság fenyegetésével.
A címszereplő, akit Anglia egy isten háta mögötti, ködös legelőjén félholtra borotvált egy medveszerű mancs, miután kifilézte legjobb barátját, pazarul játssza a józan eszét fokozatosan elveszítő, szemének és álmainak hinni sem akaró, meggyötört, mégis könnyed természetű figurát. Eleinte nem csinál nagy ügyet belőle, főleg mert nem nehéz múló tébolynak betudni a kisebb furcsaságokat, amikor az ember halottakkal beszélget. Amikor felvetül az őt sújtó természetfeletti átok gyanúja, nem igazán titkolja senki elől, hátha a dolog lehetőségének kigúnyolása visszaállítja világa kerékvágását a normálisba; amikor pedig már nem menekülhet a beismerés elől, önként megy oda egy rendőrjárőrhöz feladni magát. A dolog abszurditása, hogy a járőr elhessegeti, mint egy bolondot, barátnője ügyet sem vet figyelmeztetésére, miszerint tartsa magát távol tőle, az egyetlen segítőkész és tényleg segíteni képes ember egy orvos, akiben nem bízik, sőt szörnyként nem hogy elijesztené a londoni járókelőket, hanem pont, hogy látványosságként tömegesen magához vonzza őket – brit jellegzetességek talán? Egy amerikai verzióban mindenesetre nehezen tudnám elképzelni, hogy egy utcán garázdálkodó mítoszbeli bestia nem azért kelt pánikot, mert mindenki menekülni akar előle, hanem mert mindenki látni akarja. Vagy mondjuk a fergeteges és potenciálisan skandalumkeltő meztelen jelenetet az állatkertben, ami még mindig nem elég, hogy a teli bendőjű férfinek kedvét szeghesse, és a néző vele együtt vigyorog. Szeretnivaló egy film, nekem sokkal jobban tetszett a The Howlingnál, csak ajánlani tudom. 4 Florence Nightingale-effektus / 5.

Amióta 486-os gépen sorra elbuktam az egy órára szabott időkeretű királylánymentő misszióimmal Perzsia körfűrészekkel ékített egzotikus labirintusaiban, rangbitorló főhősünk igazán lenyűgöző és sikeres változásokon ment át: a főnemes lányát elrabló senkiházi szőke (?!) fiúból - az első 3D-s próbálkozást nem számolva, mert azt kegyesen elfeledtette velem az idő - előbb időmanipuláló homokember, majd gót orvgyilkos, aztán féldémon, végül színvak rajzfilmfigura lett, és már nem kell túl sokat aludni, hogy Donnie Darko feszülő bőrében láthassuk viszont.

Bár a játékokkal nemigen próbálkoztam mobilnál komolyabb platformon (két és fél ujjpercrepedésem bánja azt is), a filmet már csak Ben Kingsley dzsafárkodása és Arterton kisasszony gyilkosan szép szemei miatt is muszáj lesz megnézni, nincs mese, bármilyen bugyuta ötletre épülő(nek tűnő) látványmozi legyen is belőle. Hogy Disney és Bruckheimer, az A Karib-tenger kalózai 1 óta nem zavar, mert ha ennek a (szándék szerint) sorozatnak az első része is olyan remekül sikerül, és ugyan miért volna nehezebb jó filmet készíteni egy játékszéria, mint egy vidámpark alapján, akkor az ócska második-sokadik epizódra ennél is boldogan fogok magasról tenni. Ne legyünk telhetetlenek, ugyebár, főleg manapság, főleg moziban.

(imdb) 

Akinek a fülében kicsit is dübörögni kezd az adrenalin pezsdítette vér harc- vagy fegyverművészek technikái láttán; aki gyerekkorában lefejelte a falat, mert nagy igyekezetében a szemébe húzta a fekete símaszkot, és még a műanyag kardja is eltörött, de nem bánta meg; akinek bejön a Narutóban látott nindzsamágia, de a körítés az idegeire megy; aki még nem találta meg az Akira és a Princess Mononoke mellé a harmadik kedvenc japán rajzfilmjét, nos, az sebtiben, restetlenül és azonnal suhanjon megszerezni a '93-as Ninja Scrollt. Hálálkodni ráértek később is.

A történet meglepően visszafogott a grandiózus csatározások árnyékában – ezúttal nem (egészen) világmegváltásról van szó, ami örömteli felfedezés, mert a folyamatban lévő harcok milyensége és a küzdő feleket körbelengő misztikum alapján akár az is lehetett volna, ha a készítőket elragadja a hév. Így azonban a személyes ügyek a fontosabbak, egészen érett jelleget, már-már klasszikus szamurájdrámás ízt kölcsönözve a filmnek. Már ha a vérsugáron röpködő testrészek meg a többszörös nemi erőszak esetleg nem volnának elegendő utalások arra, hogy ez nem gyerekmese.

A film legfrenetikusabb részei kétségtelenül a harci jelenetek, amikor természetfeletti képességű és/vagy természetfelettien képzett kard-, lándzsa-, darázs- és kígyóforgatók (bizony, satöbbi) kerülnek szembe egymással gyönyörűen megrajzolva, elképesztő kreatív fogásokkal gyilkolva a másikat. Az ilyen csaták sosem tartanak egy-két percnél tovább, mindig ronda véget érnek, és valami még rosszabb, még nehezebb kihívás előhírnökei. Kifejezetten tetszett, hogy senki sem sebezhetetlen, és sitty-sutty bedarálódik, aki figyelmetlen. Brutális és valószerű. A film nem a lényeg erőltetett elnyújtásával kelti a feszültséget (figyelem, rólatok van szó, anime-sorozatok), épp ellenkezőleg, a gyorsaságával és könyörtelenségével. Nem mondanám, hogy realista, elvégre erősen idealizált nindzsák a főhősök – a fákon ugrálva közlekedő, milliméteres precizitással egyszerre háromtucat surikent célbadobó, varázstrükkökkel sunyiskodó fajtából, akiknek még a postagalambjuk is gondolatolvasó sólyom –, mondjuk inkább, hogy minimalistán, ésszel használja fel a japán harcosok mítoszát, és nem csak a látvány, hanem a tényleges hatás kedvéért is.

A forgatókönyv tulajdonképpen nem áll másból, mint a főszereplők nyomon követéséből, amint szisztematikusan kipipálják az ellenfelek feketelistájának neveit a legnyíltabban duhajkodótól a legrejtőzködőbbig, ám öncélúan hosszadalmas harcok híján mindez nem teszi lapossá a cselekményt. A főszereplők egyébként nem igazán komplex figurák: megvan a maguk keresztje, ami tragikussá görbíti a hátukat és a sorsukat, meg az egyéni tanulógörbéjük egymás különcségei felé; és nem is tökéletesen kivágott papírmasék, jó nézni, ahogy súrlódnak egymással. A szamurájos becsületű, zsoldosságából kiábrándult vándor; a szerelmével ölni képes femme fatale; Yoda ázsiai (és ütnivalóbb) kiadásban (valójában mind teljesen kedvelhető jellembéli hiányosságokkal van megverve); a japán “folklór” előtt pedig olyan alakokkal emel főt, mint a kőgólem és a vak merénylő (Wiki szerint). A film egy regénysorozat alapján született, és történetileg független rajzfilmsorozat, illetve képregény formájában folytatódott, egy esetleges második egészestés részre még mindig van lehetőség. Én szívesen venném, de csak ha hasonlóan minőségi munka lesz, mint ez, nagy kedvencem lett ugyanis a Ninja Scroll. 5 Hegylakómumus / 5!

Azért a DVD-n nyilván ennél húsosabb anyagot fogunk kapni, de egyelőre, főleg bemutató előtt, ez is megteszi. Sőt, nekem jobban meghozta a kedvem az Avatárhoz, mint a trailerek, talán mert ennek nem a kényelmetlenül klisészerű történet fordulópontról krízispontra való elspoilerezése a célja.

Itt a nézőcsalógatóbbra kiterjesztett hivatalos trailer is beágyazva:

No, ezek után izzadhatok rendesen, ha nem-fanként akarom magam beállítani, pedig hát tényleg nem várom olyan elvakultan és nem vagyok annyira érdekelt megvalósításának jól sikerültségében és a közönségsikerében, mint mondjuk akár az HBO Trónok harca filmsorozatának  minőségében. Ennek ellenére minden valamirevaló mozifil ott akar majd lenni, amikor Terminátor Apánk forradalmasítja a 3D filmezést; plusz az öreg még nemigen okozott csalódást a nézőknek, Piranha 2-féle ifjúkori tanulópénz (ez halálkomoly) ide, a beömlő sós vízével vetekedő nyálmennyiséggel operáló Titanic oda.