0
Csak azért nem írom, hogy “már megint sci-fi”, nehogy sopánkodásnak tűnjék. A Moon veleje egyébként sem a tudományos-fantasztikum, még ha az alapkonfliktus abban is gyökeredzik: egyszemélyes kínlódás a lét, egyéni kálvária a létjogosultság kérdései között, mindeközben pedig ismét erkölcsiségét vesztetten embertelenné minősül át egy “Cég”, amiért a profit lebeg a szeme előtt, s annak érdekében nem csak az általános emberi jóérzés határait feszegeti légkalapáccsal, de belekontárkodik a természet rendjébe is. A Hold mint végtelen pusztái ellenére is klausztrofóbiás helyszín, bizonyos, még (remélhetőleg) nem létező technológiák, és persze a világűr mindentől távoli magányossága nélkül persze kevésbé volna hatásos a történet.
Érdekes húzás az íróktól, hogy a filmben lehetetlen egyértelműen “gonoszként” gondolni a vállalatra, amire a végén a főhős videotelefonos felfedezése is rátesz egy lapáttal; ugyanakkor szerintem nem igazán lehet egyszerűen pozitív hősként leírni Sam Rockwell karakterét sem, hiszen, mint megtudjuk, valójában (SPOILER) “saját maga” felelős a maga állapotáért, a helyzetért, aminek rádöbben lázító abnormalitására. Szerencsére nem mázolták fekete-fehérre a történet mögöttes moralitását, erre viszonylag hamar rá lehet jönni. Aztán vagy örülünk neki, hogy nem egy unalmasan sokadik, egyszerű felemelkedés/elbukás-sztorit nézünk, és/vagy onnantól fogva igyekszünk nem rontani a szórakozásunkon a film – nem épp meglepő – végének meg nem saccolásával... vagy esetleg csalódunk egy kicsit, amiért a történet nem tartogatta későbbre dramaturgiai kéziágyúit.
A film mindenképpen kiváló munkát végez főszereplőjének abuzálásával testileg-lelkileg, nem sok reményt hagyva a boldog befejezésre. Itt jön képbe Sam Rockwell, akinek már furcsán jimcarrey-s arcberendezése is mintha csak az ilyen zaklatott, sokat és látványosan szenvedő (és okkal) karakterekre lett volna megformázva. Hitelesen testesíti meg a begolyózó férfit, aki évek óta egyedül él a Hold túloldalán Kevin Spacey-hangú, szmájli-arcú és “rúgj seggbe” címkével ellátott házirobotjával, személyes Lilliput-faragványaival, és Wilson-laszti helyett szobanövény haverjaival együtt, csak arra a napra várva, amikor végre lejár a szerződése, és visszahúzhat feleségéhez és kislányához a Földre. Már három esztendeje nap mint nap leellenőrzi a Hold felszínéről hélium-3-at kitermelő arató/szántógépek helyes működését, csinál néhány kilométert a futógépén, és megpróbál nem belegebedni a vágyakozásba családja videóüzeneteit bámulva. Nem kifejezetten csoda hát, ha kis világa rutinrendjének s a családjával való egyesülés ígéretének széthullása megtépni kényszeríti egy cseppet a saját haját. Nagyon tetszett, eleinte milyen minimalista zavarral, szinte már közönnyel kezeli a lehetetlennek tűnő eseményeket, és hogyan vezeti rá magát a válaszokra, noha azok semmivel sem kegyesebbek, mint mondjuk az őrületének elfogadása volna. Nem utasítja el az átkos felismerést, csak nehezére esik napirendre térnie fölötte – mindezt egy ingerszegény környezetben, napokkal a hazajutás lehetősége előtt, minduntalan szembesülve a dolog szomorú igazságának két lábon járó bizonyítékával. Egész egyedi módokon mutatkozik meg, hogy már igencsak rezeg nála a léc, az igazság kiderítése azonban nem tud könnyíteni helyzetén. Hiába a programját valahogyan az együttérzéssel felülíró mesterséges intelligencia segítsége, a menekvésre nyíló lehetőség, a pozícióján őt követők figyelmeztetésének a biztosítása, nem lehet nem észrevennie, hogy most már nem csak a saját sorsáért felel – ráadásul talán azért felel a legkevésbé, hiszen az előre elrendeltetettel nem tud mit kezdeni.
Hogy happy-e az end, az erősen vitatható; szerintem éppen azért nem az, mert esetleg annak tűnhet: a kellemetlen tények, melyekre fény derül, hangsúlyosabb kontrasztot alkotnak a karakter fejében elképzelt ideális otthon- és megbékélés-kép és várható tényleges jövője között. Ez teszi Sam Bell figuráját a legtragikusabb “hőssé”, akit filmen az utóbbi pár évben láttam. Nézzétek, ha elmélkedős sci-fit akartok, nézzétek, ha emberi drámát. 4 Dolly / 5.