Gé_A_eNn_É

(honlap), (imdb)

Jé, még csinálnak alig több, mint egyórás mozifilmeket? Hát menjenek a bánatos búsba, hogy nem a Madagaszkár-féle gyerekagyradírozó atrocitásokat csonkolják ekkora méretre, míg a 9 simán megérdemelt volna még egy félórácska futamidőt kifacsartan csodálatos pusztulatában. Nem csodálom, hogy Tim Burton és Timur Bekmambmmtn pénzt – és nevet – feccölt a projektbe, amely garázsból indult, és csak térdre borítóan nagy hálát lehet rebegni, amiért nem maradt elfeledett, bevégezetlen házi ötletcsíra. A Wall-E-nél posztapokaliptikusabb, az Igornál frankensteinibb, és cselekményét tekintve is még kevésbé közönségfilm, mint amit egy zoknibabákat főszerepeltető mesétől várnánk, emellett bizonyos elemeiben rendesen látszik rajta, hogy nem veterán animátorok és forgatókönyvírók dolgoztak rajta – egyszóval csemege, ami nem mindenkinek fog ízleni, mégis valahogy szürkébb volna nélküle a felhozatal. Még ha vele együtt meg még szürkébb (meg csontszínűbb meg rozsdásabb) is.
Számozott irhamezű hőseinknek, bár eléggé sátáni alkímiai/spirituális bravúr révén keltek életre, nem a kacagva képen törölt Mefisztó bosszújától kell félniük, hanem a szokás szerint a világról segghülyén saját magát is lehadakozó emberiség búcsúajándékától, az arachnid mesterséges intelligenciától, aki skynetien irracionális ellenségességét szegény rongybabákra is kiterjeszti, akiken egyébként unciányi hús sincsen, sem világhatalomra nem törnek, eleinte még magát a gépistent sincs sok okuk bolygatni, no de minek józan indok egy nehéz gyerekkorú szuperszámítógépnek? Persze idővel (akarom mondani néhány fölöttébb kellemetlen testvér-potyagyilkosság után) kiderül egy-két disznóság a szereplők hajtóanyagáról/lelkéről és annak fontosságáról mindkét fél számára; ennek a magyarázatnak egyébként a főkolompos háborús bűnös valódi természetének a felfedésén kívül az én ízlésemnek kicsit giccses végjelenetet is köszönhetjük. Nos, nem a történetmesélés lesz, amiért emlékezni fognak a 9-re, még ha remekül is dolgozik mondjuk az inkább csak utalt, semmint a szánkba rágott, orwelli és tragikus történelem bemutatásával. Ellenben például a dialógusok sokszor kifejezetten gyengék, és eleinte a főszereplő is csak úgy érthetetlenül tengődik a motivációhiány, az újszülötti naivitás/tudatlanság, és a szokásos szerepköröket betöltő, újdonsült társakhoz szakadó hajszállal fűződő viszonya között, hogy aztán elsietett tempóban dobja le magáról minden hátrányos tulajdonságát, és váljon a csapat eszévé és szívévé egy személyben, valamint a történet klasszikus lovagi alakjává – igaz, az előbbire magyarázatot adhat bűntudatának hajtó tüze mellett a többi zoknifejűvel közös szó szerinti lelkitársi kapcsolata is, az meg, hogy a címszereplő lesz a sztori hőse, eléggé csont nélkül esik bele az abszolút felróhatatlanságok közé.
Hagyjuk a cselekmény esetleges következetességi pörgőszaltóit, főleg, hogy abszolút megbocsájthatóak annak fényében, milyen egyértelműen lett a történet alakítója a fantasztikus miliő, s nem esetleg fordítva: a készítők egyszerűen meg akarták nekünk mutatni a film világának minél több bizarrságát, és eszerint navigálták a karaktereket helyszínről helyszínre. Nekem ez tetszik, elvégre a sztori maga klasszikus tanmesének mondható, komolyabb fordulatok nélkül (ezt nem negatívumként mondom), míg a film erőssége egyértelműen a környezet és a szereplők dizájnja. Fantáziadús szeméttelepi (és temetői) “műalkotásokat” láthatunk erőteljes Leo da Vinci-s vagy steampunkos (stitchpunkos?) beütéssel – ilyen kicsavart esztétikum láttán még Ollókezű Edward is megnyalná az ujjait. Meglehet, hogy a látványvilág eredeti kidolgozásán kívül nem mutat sok újat vagy tetszetőset, de már csak ezért is megér vagy 3 és fél bábhullagyalázó kacatmonstrumot / 5. Minimum Burton-fanoknak Kötelező, mindenki másnak “csak” kis k-val.