Ninja Scroll (Jûbei ninpûchô)
Posted: 2009. november 3., kedd by damoqles in Címkék: 5/5, akció, dráma, fantasy, mozi, vélemény
0
Akinek a fülében kicsit is dübörögni kezd az adrenalin pezsdítette vér harc- vagy fegyverművészek technikái láttán; aki gyerekkorában lefejelte a falat, mert nagy igyekezetében a szemébe húzta a fekete símaszkot, és még a műanyag kardja is eltörött, de nem bánta meg; akinek bejön a Narutóban látott nindzsamágia, de a körítés az idegeire megy; aki még nem találta meg az Akira és a Princess Mononoke mellé a harmadik kedvenc japán rajzfilmjét, nos, az sebtiben, restetlenül és azonnal suhanjon megszerezni a '93-as Ninja Scrollt. Hálálkodni ráértek később is.
A történet meglepően visszafogott a grandiózus csatározások árnyékában – ezúttal nem (egészen) világmegváltásról van szó, ami örömteli felfedezés, mert a folyamatban lévő harcok milyensége és a küzdő feleket körbelengő misztikum alapján akár az is lehetett volna, ha a készítőket elragadja a hév. Így azonban a személyes ügyek a fontosabbak, egészen érett jelleget, már-már klasszikus szamurájdrámás ízt kölcsönözve a filmnek. Már ha a vérsugáron röpködő testrészek meg a többszörös nemi erőszak esetleg nem volnának elegendő utalások arra, hogy ez nem gyerekmese.
A film legfrenetikusabb részei kétségtelenül a harci jelenetek, amikor természetfeletti képességű és/vagy természetfelettien képzett kard-, lándzsa-, darázs- és kígyóforgatók (bizony, satöbbi) kerülnek szembe egymással gyönyörűen megrajzolva, elképesztő kreatív fogásokkal gyilkolva a másikat. Az ilyen csaták sosem tartanak egy-két percnél tovább, mindig ronda véget érnek, és valami még rosszabb, még nehezebb kihívás előhírnökei. Kifejezetten tetszett, hogy senki sem sebezhetetlen, és sitty-sutty bedarálódik, aki figyelmetlen. Brutális és valószerű. A film nem a lényeg erőltetett elnyújtásával kelti a feszültséget (figyelem, rólatok van szó, anime-sorozatok), épp ellenkezőleg, a gyorsaságával és könyörtelenségével. Nem mondanám, hogy realista, elvégre erősen idealizált nindzsák a főhősök – a fákon ugrálva közlekedő, milliméteres precizitással egyszerre háromtucat surikent célbadobó, varázstrükkökkel sunyiskodó fajtából, akiknek még a postagalambjuk is gondolatolvasó sólyom –, mondjuk inkább, hogy minimalistán, ésszel használja fel a japán harcosok mítoszát, és nem csak a látvány, hanem a tényleges hatás kedvéért is.
A forgatókönyv tulajdonképpen nem áll másból, mint a főszereplők nyomon követéséből, amint szisztematikusan kipipálják az ellenfelek feketelistájának neveit a legnyíltabban duhajkodótól a legrejtőzködőbbig, ám öncélúan hosszadalmas harcok híján mindez nem teszi lapossá a cselekményt. A főszereplők egyébként nem igazán komplex figurák: megvan a maguk keresztje, ami tragikussá görbíti a hátukat és a sorsukat, meg az egyéni tanulógörbéjük egymás különcségei felé; és nem is tökéletesen kivágott papírmasék, jó nézni, ahogy súrlódnak egymással. A szamurájos becsületű, zsoldosságából kiábrándult vándor; a szerelmével ölni képes femme fatale; Yoda ázsiai (és ütnivalóbb) kiadásban (valójában mind teljesen kedvelhető jellembéli hiányosságokkal van megverve); a japán “folklór” előtt pedig olyan alakokkal emel főt, mint a kőgólem és a vak merénylő (Wiki szerint). A film egy regénysorozat alapján született, és történetileg független rajzfilmsorozat, illetve képregény formájában folytatódott, egy esetleges második egészestés részre még mindig van lehetőség. Én szívesen venném, de csak ha hasonlóan minőségi munka lesz, mint ez, nagy kedvencem lett ugyanis a Ninja Scroll. 5 Hegylakómumus / 5!