Robert Charles Wilson: Bioszféra

Posted: 2009. november 8., vasárnap by damoqles in Címkék: , , , ,
0


Minthogy a regény nem szégyelli eladni magát mindjárt a borítón az író Hugo- és Dick-díjával – szerintem egyébként nem is kell, efféle visszafogottabban arcbamászó önreklám csak jót tehet az eladásoknak, az meg csak előnyére válhat kiadónak, olvasónak egyaránt –, és Wilson Pörgése tavaly teljes mértékben meggyőzött róla, hogy megérdemelten nyerte azt a 2006-os díjat, nem volt probléma tárgya, betegyem-e a Biost a kosaramba. Ilyen szépen feltornázott elvárásokkal viszont talán hiba volt a fotelbe huppanni a könyvvel, lévén ez a 237 oldalas szösszenet nem a Pörgés trilógianyitó eposza konkurenciájának lett kitalálva, annál is inkább, mert előtte született, ami szerény véleményem szerint meg is látszik a stílusán. Könnyednek azért nem mondanám, de mindenképp egyszerűbb benne a bonyodalmak leírása és kezelése, a nagy ötletek nincsenek szépen, ráérősen, gyömölcsözőn kivirágoztatva, és nekem a hosszával, a linearitásával meg a csavarokat nélkülöző végével amolyan forgatókönyvátiratnak tűnt inkább. Közel sem rossz könyv, sőt, mindössze azt sajnáltam a befejezése után, hogy Wilson ilyen “kísérleti jellegű” regényre “pazarolta el” az ötleteit, holott azok megértek volna egy részletesebb kibontást is.


Nos, ha az ötletei nem is teljesen újak (nem vagyok kimondottan túlművelt scifibubus, hogy megítélhessem), nekem eredetinek hatottak: ellenséges bioszférájú idegen vadonba génmanipulált felfedező-tudósok, érzelemszűrő beültetések, a megfelelő meteorokból történő csillagközi ugrások, vakondbogár földönkívüliek stb. Az extrém mód invazív mikroorganizmusokat párálló dzsungelvilág kerekébe tört immunrendszerű Zoe Fisher körül forog a történet, aki a kutatásokat finanszírozó és eredményeikből profitáló cég laborpatkánya és szerszáma egy személyben, és akit a regény elején megfosztanak attól a mesteréges mirigyétől, amely kérdés nélkül robotoló, két lábon járó céleszközt idomított belőle. A többi karakter nem az az emlékezetes típus, amire Wilson, megjegyezhetetlen nevekkel ellátva őket, mintha somolyogva rá is tenne még egy lapáttal. A lényeg, hogy nem sok tér marad nekik a könyvben, illetve bizonyos szempontból túl sok is: ekkora terjedelemnél üdvösebbnek tartottam volna Zoenál maradni mindvégig, hogy legalább őt ismerjük meg annyira, hogy kiérdemelje olvasói szimpátiánkat, nem pedig ugrálni őróla a kapitalista, kapitális seggfej űrbázisfőnökig, a víz alatti bázis kutatójáig stb., majd vissza. Az utóbbi időben inkább vaskosabb könyveket olvastam, ahol van idő a jellemjátékra, valószínűleg ennek a számlájára írható, hogy túlontúl egydimenziósnak találtam itt a szereplőket, de ez van, annak találtam őket. A rájuk zúdított istencsapások miatt lehet értük aggódni; ha azonban minden flottul menne, akár néma robotok is lehetnének, nem volna nagy a különbség, legalábbis nekem. Lehet, hogy csak én vagyok érzéketlen, de a jellegtelen karakterek kezelése helyett szívesebben olvastam volna többet a bolygó sajátosságairól, az idegen ökoszisztémáról, a kutatási módszerekről, elvégre ezeken nyugszik a Bioszféra sajátossága.

Az igazság az, hogy a nagyon is kézzelfogható fenyegetés ellenére, amit kvázi maga a bolygó kezd jelenteni az emberi jelenlétre, egyre kevésbé érdekelt, hogy happy end legyen a vége, ugyanis 1) rendesen véreskezűvé válik az író, plusz egy-két katasztrófa lehetőségét így már súlytalannak éreztem, 2) a főszereplők sorsa meglehetős pontossággal megsaccolható kb. a regény háromnegyede tájékán, ha ugyan nem hamarabb, 3) látva az Íziszre kirendelt emberi populáció inkompetens, töketlen vagy csak simán ostoba fejesét/-eit, szinte már azt kívántam, kapják meg a maguk jól megérdemelt, csúfos bukását, és soha többé ne térjenek ide vissza próbálkozni holmi “happy endekkel” azokat ennyire nem támogató ökoszisztémában. Az irritált a legjobban, hogy a legütősebb ötlet az utolsó oldalakon kacsintott rám, én meg nem értem, miért nem lehetett ezt hamarabb elsütni és részletezni, mondjuk a hibás mech-kel való unalmas bohóckodás helyett az elején. Ennyire szoros volt az író határideje, vagy azért kapkodta el, mert már a fejében volt a következő művének gondolata? Hagyjuk, túl negatívnak fogok tűnni, pedig mint írtam fent, nem tartom rossz regénynek a Bioszférát, tele van érdekes ötletekkel, csupán csak mást vártam tőle a Wilsontól előzőleg olvasott könyv alapján. Kár, hogy nem ez volt az első regénye, ami a kezembe került. 2 húsmindenevő szuperbaktérium / 5.

0 megjegyzés: