Gé_A_eNn_É

Emmerich határozottan fejlődik, aktuális filmje közben már csak féltucatszor akartam forgó szemekkel homlokon csapni magam olyan erővel, hogy az emberiség kollektív, felsebzett jóérzésén vetett hullámokon keresztül még a rendező úr is megérezze. A Godzilla is csak azért tetszett anno, mert gyerekfejjel az egészből csak a baszomnagy (nem-)dinoszauruszt láttam, egyébként jeles szemüveges kollégám véleményét messzemenőleg osztom a bajor akcentusú megalomániás "művészetét" illetően. De Emmerich akkor is fejlődni látszik, bármennyi nézőnek is okozott eddig popcornmérgezést a meglehetős precizitással katasztrófafilmnek csúfolt nyál- és CGI-förgetegeivel. A 2012 első fele már majdnem simán élvezhető, ha előszöris túltesszük magunkat a túlsó fogsorunkig rágott, megkövült csonton, amin valaha a "katasztrófafilm" fényes címkéje díszelgett...
...utólag pedig sebtiben elfelejtjük az utolsó fél-háromnegyed órát a filmből, amelynek tömény giccse már megint pöröllyel kloffolta ki agyunkból a "jó Emmerich-film utáni fotelból felkelés elismerő csettintés kíséretében" naivan korai ábrándját. A forgatókönyvírót helyből visszacsúzliznám a nadrágtartójával gyászolni a kivágott fákat, melyek hősi halált haltak ilyen buta firkálmány kedvéért: van itt patkányölebes hülyenő, diszfunkcionális, de azért édibédi kertvárosi család lecsúszott író exférjjel (akitől nyilván helyénvalóbb az idézés az apokalipszis után, mint mondjuk Asimovtól, Clarke-tól, Lemtől vagy más nagy öregtől, ha már sci-finél vagyunk), seggfej politikus, kamikaze/patrióta eszményi elnök, világvégét hirdető összeesküvés-elmélet-junkie hippi stb. A klisék az átlag nézőnél már csak az oroszokat inzultálhatják jobban, akiknek földijei megint nehéz beszédű idiótákká alacsonyodnak le; nem mintha egyébként vigyorogva nyelnénk be a rengeteg elcsépelt karaktert és jelenetet. Végig az volt az érzésem, hogy tulajdonképpen csak a szokás szerint mérték nélkül használt számítógépes grafika egyre (jóllehet, ehhez a mennyiséghez még mindig messze nem elég) fotorealisztikusabbá fejlődése miatt tűnik jobbnak a 2012 például a Holnaputánnál, ugyanis a történet itt is épp ugyanolyan szégyentelen turmixa a műfajon belül már jól ismert fogásoknak, ráadásul túl jól kiszámítható pályán mozog, meglepetések nélkül.
Persze a képi világ egész földbedöngölő tud lenni, főleg a látványtervezőknek (és gondolom, a tehetséges koncepciófestőknek), nem elsősorban a CGI-részlegnek köszönhetően - a várossal benőtt hátú földkéreg tömbjeinek szét- és fel-le hullámzása, a szupervulkán magmataknyú tüsszentése vagy az elporladt világ hamujának pokolbeli karácsonyt idéző havazása mind olyan képek, amelyeket mocskosul kár volt nem egy teljes potenciáljukat kihasználó, simanyelvűbb posztapokaliptikus sci-fiben felhasználni... vagy bármi másban, ha már itt tartunk. A gárda sajna nagyonis tisztában volt vele, hogy túlontúl jó grafikusokat kaptak ehhez a szkripthez, ezért hát minden hajletevős jelenetet olyan közel hoztak a nézőhöz, hogy az ember szinte már az orra hegyén érzi a kameralencse hidegét; Emmerich viszont megint nem ismerte fel, hogy a karakterekért hülye lesz bárki is izgulni, amikor itt döglik kínhalált az egész világ, pandamacibocsostul meg szomszéd Julis nénistül, és nem átallotta betolni a szereplőket minden második felhőkarcoló összeomlása alá. Mindezt legalább hatvanhétszer. Komolyan, amikor hőseink már negyedszer menekülnek meg épphogycsak a robbanás hulláma / aláhulló törmelék / Balázs Pali koncert elől, de úgy, hogy csak fél nanométeren múlik a pusztulásuk, azzal csak egyre nyilvánvalóbbá válik a forgatókönyv szerinti halhatatlanságuk ténye, és a film további részében az ásítással eltöltött idő is hasznosabb lesz, mint a kiscsaládért aggódás akár egy pillanatra is. Maguk a szerepek sem igazán hálásak - ijedten nézésből és ijedten ordításból, meg helyenként egy-egy sótlan, ijedt párbeszédből vannak összefércelve a karakterek. John Cusack szerintem a premier után hozzávágta az ügynökéhez az első keze ügyébe kerülő vasvillát.
Mint mondtam, a film első fele viszonylag príma tempóban mozog a fantomfenyegetettségtől az anyaföld kanyonokkal való elráncosodásáig, és a fókuszba helyezett főkarakterek erőltetett összeismertetésén kívül nem tudtam volna, sőt nem is akartam volna jobban belekötni az általános kákacsomókeresésnél. Valahol ott veszített el engem a sztori, amikor Cusack szerettmentő ámokfutásba kezd egy finoman szólva is kétes infómorzsától feltüzelve, aztán sorban jöttek az olyan jelenetek, amelyekbe feleslegesen sok energiát kellet volna feccölnöm már pusztán azért is, hogy egyáltalán hitelesnek lenyelhetőnek titulálhassam őket - például amikor két figuráról is kiderül hirtelen, hogy deus ex machina, vagy mifene, akarom mondani hogy miért is ne tudnának repülőt vezetni. Sokan érvelnek a B-filmek mellett azzal, hogy nem zseniképző szakiskoláknak készülnek logikai kikezdhetetlenség-tesztekhez, de egy dolog a néző bevonása egy közös kis komolytalan, nyilvánvaló következetlenségi játékba, és egy teljesen más dolog hülyére venni az embert a forgatókönyvírók alulfizetésével, majd megpróbálni kiszúrni a szemét némi csillivilli audiovizualitással. Emmerich megtanulhatná végre, hogy annyi pénzből, amit egy-egy mozijára kap, nem feltétlenül szükséges ostoba mesét gyártatnia egy kilenc videokártyával felizmolt számítógéppel... esetleg azt, hogy hol van Etiópia. 1 plusz fél (meglepő mód véletlenül poénos) Schwarzi-ál-cameo / 5.