Gé_A_eNn_É

Jó látni, hogy Hollywood – a végeredmény minőségétől most függetlenül – bizonyos időközönként előveszi az Alient, és eszébe jut, hogy azóta milyen fényévnyi távolság is tátong közötte és a többi klausztrofóbiás/misztikus űrhorror között hangulatban, karakterekben, szörnyalakban, zenében, satöbbi, akármilyen aspektusában; illetve talán felötlik a producerekben, hogy ha már az univerzum józanul elbírt két Aliens vs. Predator volumenű hányadékkupacot, senki sem fogja bánni, ha előállnak a xenofób sci-fi rémálom kliséjének egy újabb iterációjával. Ilyenkor aztán szépen leporolják az eredeti ötleteket, amelyeket megannyi utánzó sem tudott elkoptatni (“Az ember legerősebb és legősibb ösztöne a félelem, s a legerősebb és legősibb félelem az ismeretlenből ered”, mondta egyszer egy mókás nevű amerikai géniusz), és jól-rosszul kioktatott forgatókönyvírókat szabadítanak rája, vagy totális B-filmes röhögnivalót, vagy olyan, az alapkoncepciót az aktuális korszellemmel megfejelő fasza dolgokat vajúdva a vászonra, mint a Sunshine, az Event Horizon vagy cikkem jelenlegi tárgya. Az Alient, pionír lévén, persze egyikük sem szárnyalta túl, de talán jobb is, bizonyos szinten úgyis ostobaság azzal összehasonlítanom őket. (Hé, legalább már elismerem a kritikátlan rajongásomat iránta!)

A film eleinte kellemesen sötétben tartja a nézőt, ahogyan a szereplőit is, s bár a kötelezően horrorisztikus fenyegetés természetének lámpavilágra kerülése akár ezerszer elrágott ízt is kelthet a néző szájában, a csattanókra kiélezett körítés és az átlagon felüli megvalósítás nem fogja élvezhetetlenné tenni legalábbis annak a szórakozását, aki nem egy űrhorror-maraton keretén belül nézi meg a filmet, nem sokkal pont a fent megnevezettek után. A mozi nem találja fel újra a kereket, csak igazi fenegyerekként működteti, sok esetben pedig majdnem arról is meggyőz, hogy szögletesen még használhatóbb volna: a színészek – Ben Fosterrel az élen – remekül alakítják a hirtelen sokk és a váratlan felismerések által a téboly határáig feszített húrú patkányokat a fekete fém útvesztőkben, ahol vízfejű kannibálok lógnak a mennyezetről friss húsra vadászva, és ahol a látszólag emberekben sem lehet mindig megbízni. A filmnek egész jól megy a fokozatos feszültségépítés, ezért akkor sem legyintünk rá, amikor az Aliensben, a Predatorban, a The Descentben, a Riddickben stb. már eldurrogatott szituációk jönnek szembe, főleg mert messze nem úgy érződnek, mint szolgai ismétlések vagy fantáziátlan utánzatok. Nem mondom, hogy kicsivel még eredetibb megoldásoknak nem örültem volna jobban, de én inkább annak örülök, ami van, mert ilyen jellegű science fictionból nincs épp túlkínálat a piacon.

A szenvelgős pszicho-horror-szerű szál nélkül Dennis Quaid kissé kilógott volna nekem a szerepéből, de így legalább volt mire használnia az örökös, eltúlzott “nem-is-vigyorgok” grimaszát; riválisát, a Twilight Brad Pitt-klónját már ott se bírtam, és szegényre itt sem osztottak hálásabb szerepet, vagyis nem sikerült hálás szereppé formálnia, pedig nem lett volna lehetetlen. Rajtuk kívül nem sok kivetnivalót találtam, valahogy majdnem pontosan az ízlésem elevenébe talált a rendező a hangulattal és a tematikával, illetve a témában rejtező távlatok pedzegetésével. A mérsékelten transzhumanista koncepció és a nem várt végkifejlet érdekes lehetőségeket nyit meg egy lehetséges folytatás előtt, ami, még így is remélem, hogy nem lesz, az ilyen filmek nem nagyon bírják a sztorijuk túlfeszítésével történő szakítópróbát – arról nem is beszélve, hogy valljuk be, nincs is szükségük erőszakkal azzá tett folytatásokra. (Lásd a Pitch Black “második részét”, ahol kb. kizárólag Riddick figurája az összekötő kapocs. Akkor már inkább eredeti egyrészeseket kérnék, mint ilyen érdekesen összefűzött sorozatokat.) Antje Traue szemeit (khmm, és dekoltázsát) pedig még több filmbe!

Összesítésben majdnem négy, de inkább 3 űrgollambébigyilkosság / 5.

Ui.: Ha nagyon akarnánk, "fejben" minimális változtatásokkal akár Alien-filmmé is tehetnénk, vagy épp Dead Space-mozivá. Ez nem originalitásának a hiányát jelöli, sokkal inkább azt mutatja, hogyan lehetne feldobni például az Alien-sorozatot egy nem túl ambiciózus, de annál élvezhetőbb filmet eredményező módon.