Inglourious Basterds

Posted: 2009. augusztus 31., hétfő by damoqles in Címkék: , , , , ,
0

(honlap), (imdb)

 
Még a legvájtfülűbb mozibubusok is szerencséjüknek érezhetik, hogy Quentin Tarantino nem csak kedvenc zsánerei és rendezői, a szofisztikált történetvezetés és az öncélú jelenetekkel kivitelezett csapágyrepesztő fordulatok előtt tiszteleg filmjeivel, hanem a popularitás oltárán is áldoz valamelyest, így művészieskedő kísérleti alkotások helyett(/mellett) szórakoztató, tipikusan finomkodásmentes, igazi bűnös élvezetet kínáló produkciókkal bombázza a nagyérdemű tűréshatárait. Kedvenc krumpliképű/vízfejű, mániákus és nem mellesleg zseniális forgatókönyvírói vénájú direktorunk filmjeinek értékeléséhez persze mindezek ellenére is gyomor, türelem és vásott, szénfekete humorérzék szükségeltetik, no meg egy kevés tolerancia a naturalisztikusan is komédiaszerű nézőfogó bravúrokkal szemben. Aki látta a Jackie Brownt, a Kill Billt meg a Halálbiztost, neadj'isten tetszett is neki, az talán most nem néz okoskodó hülyének; aki pedig látta a Ponyvaregényt meg a Kutyaszorítóbant, következésképpen nyilván máig oda van értük, annak jó hír, hogy Tarantino valószínűleg megalkotta végre élete harmadik legjobb filmjét (mármint szerintem).
 
Az alapfelállás olyan valószerűtlenül sok brutális képsorral kecsegtet, hogy szinte csoda, Tarantino miért nem nyúlt hozzá előbb: egy homicid hajlamú amerikai hadnagyot és viszkető tenyerű zsidó csapatát a német megszállás alatt álló Franciaországba küldenek egyetlen feladattal: hogy minél több nácit öljenek meg minél botrányosabb módon, rongálandó a német hadigépezet fogaskerekeit és elhintendő némi ellenpropagandagránátot. Nem ejtenek túszokat, nem tárgyalnak, nem kegyelmeznek, csak halomra lőnek, baseball-ütővel koponyán csapnak, majd megskalpolnak minden egyes nácit, aki nem rezel be annyira a hírnevüktől, hogy meg tudjon állni előttük fegyverrel a kézben. Már-már fanatikus, öngyilkos hajlamtól sem mentes célirányosságuk pontosan olyan mértékben deformálja karikatúraszerűvé a bagázst, amennyire (anti)héroszi figurákká magasztosítja őket a vér- és péptengeren átsejlő szabadságharcosi, végülis nemes indíttatásuk, így aztán jól egyensúlyoznak a tragikus, elcseszett bakalét két véglete között. Valójában rezzenéstelen arcú gyilkos mind; nem sok kapaszkodót talál rajtuk a szimpatizálásra kész néző, ráadásul nem is koncentrálnak karaktereik kibontására, csak annyit foglalkoznak velük, hogy legyen súlya a nácik tőlük való félelmének és egy-két tagjuk spontán elhalálozásának amolyan tarantinós nyugivan, PIFFPAFFPUFF, csapó! módon – mondanom sem kell, ezúttal is működik a dolog. Brad Pitt röhejesen eltúlzott bunkóamerikai akcentusa is biztosan barbári simanyelvűségüket hivatott sugallni, de annak ellenére, hogy emiatt a színész nekem eléggé kilógott a hangulatból, sikerült ráépíteni egy-két poént is, és hát ugye a faék is egyszerű eszköz, mégis fenemód hatékony. Hát még a baseball-ütő.

 
Ami különös, de persze Tarantino beszámíthatatlanságának tudatában végső soron nem olyan meglepő, az az, hogy a cím ellenére nem feltétlenül a Basterds osztag mint olyan a film főszereplője, hanem egyszerűen a “becstelen brigantik”, akikből a hadszíntér minden oldalán akad nem is egy. Mindjárt a kezdő képsorokban megismerkedünk Hans Landa ezredessel, a Zsidóvadásszal, aki legalább annyira számító és szadista, mint amilyen intelligens és (öntelt pofán-vágni valóan is) karizmatikus, és becstelenségben esze ágában sincs elmaradni a nácikaszás alakulat mögött; de van itt még bosszúszomjától elvetemült zsidó menekült meg aljas, köpönyegforgató kettős ügynök is színésznő bőrben, csak hogy megemlítsem a kulcsfigurákat.

A rendező névjegye, hogy alkalmasint más téridőben játszódó fejezetekre osztja a filmet, így szerepeltetve mindenkit úgy és addig, hogy érdekeltté tegye karakterét a végkifejlet kimenetelében. Talán mondanom sem kell, hogy ez lassú, hosszú, gyakran érdektelennek tetsző, a hangulat- és háttérsztori-gazdagítást mégis remekül szolgáló párbeszédekben, mesterkélt monológokban, érzékletesen megtervezett és beillesztett jelenetekben nyilvánul meg, melyek során a történet több aspektusa kerül bemutatásra, mint amit egy átlagos, lineáris vonalvezetésű filmben látni, vagy akár amire ennek a filmnek az előzeteséből számítani lehetett. [Akik nem szeretik Tarantino munkáit, sokszor a csapongónak látszó történetvezetést hozzák fel legnagyobb problémájuknak, pedig a rendező zsenije éppen abban rejlik, hogy megmutatja, nem szükséges az orránál fogva vezetni a nézőt a film elejétől a végéig, sőt ha bevonja őt egyfajta kvázi-kreatív folyamatba a jelenetek közötti kapocs keresésének biztatásával, az még jobb filmélményt eredményezhet. Vagy legalábbis más filmélményt, ami sokaknak nagyonis bejön.] Landa például, előbb-utóbb így vagy úgy összeakasztva a bajszát minden fontos szereplővel a “jó oldalon”, ördögi nemezise az egész náciellenes gerillamozgalomnak pusztán az eszességével és színjátszói képességeivel (apropó, a színész se semmi, egyszerre gyűlöljük a karakterét és szeretjük nézni a játékát); más bevágások pedig segítenek az embernek megérteni bizonyos figurák indíttatását. Az epizodikusság miatt egy novellafüzérre emlékeztet a film szerkezete: minden fejezetnek van csattanója, bizonyos hangulata, helye a nagy egészben. Nem kell olyan összekuszált rendszerre gondolni, mint a Ponyvaregényben, ahol a bizarr sztori bizarr megkeverése talán fontosabb a film hangulatát és nézőre gyakorolt hatását tekintve, mint maga a történet, mert Tarantino itt nem az agyunkba akart bokszolni, sokkal inkább a jóérzésünkbe – olyannyira, hogy nem átallott alternatív történelmet írni, s a személyes tragédiák és enyhén szólva is megkérdőjelezhető moralitású tettek romjaiból rakott máglya előtt győzelmi örömtáncot járni, miután két és fél órán keresztül középső ujjal mutatott rá a háború mocskos természetére. Naná, hogy a szatírába hajló cselekmény végén (meg persze a nácizmus kollektív tudatban élő képe miatt) az embernek mosolyogni, nem szomorkodni támad kedve a záró képsorok után, de végső soron ebben rejlik a film nagyszerűsége: profán, eltúlzott eszközökkel, szórakoztatóan operál veszélyesen provokatív alapanyaggal, és stabilan építkezik belőle. A feszengve nevetés és vigyorogva izzadás borítékolható. Azt hiszem, azok közül, akik hajlandóak jegyet váltani százötven percnyi tarantinósan gyilkos hullámvasúra, csak annak van esélye csalódni, aki az előzetesek alapján akciófilmet várt. Ez nem az, viszont nagyonis jó kis mozi.
Értékelés: 4 brit vs. német ujjal hármat mutatás / 5

District 9

Posted: 2009. augusztus 29., szombat by damoqles in Címkék: , , , ,
0

(hivatalos honlap), (imdb)


Talán nem kellene ilyen friss élményről írnom, talán hagynom kéne ülepedni, de nem bírom megállni, hogy ne tegyek főhajtást a film készítői, legfőképpen az író/rendező, Neill Blomkamp előtt most azonnal. A District 9-et már az első előzetesektől fogva a legjobban várt filmek közé soroltam, és őszintén szólva nem is nagyon hittem, hogy meg fog felelni nem csekély elvárásaimnak; és mégis, most zavarban vagyok, mert ilyen erőteljes filmről nagyon nehéz bármi épületeset írni szuperlatívuszok redundáns ismételgetése és spoilerek nélkül. Mert ez számomra kétségkívül a legjobb sci-fi, amit évek óta láttam, sőt a legjobb dokumentumfilm az ostoba emberi kapzsiságról és a legtanulságosabb mondanivalójú rekviem a harmadik világbeli embertelen viszonyokért.

A film első felében használt valósághű dokumentarista stílusnak köszönhetően egyáltalán nem zavaró, hogy az elnyomott, gettókba tömörített, s lassan koncentrációs táborokba kényszerűlő kisebbség éppenséggel nem emberi, hanem földönkívüli eredetű, mivel ugyanúgy működik az egész. A hektikus kameramozgás, az interjúszerűen bevágott magyarázatok, a rögtönzöttnek ható, profán történések sokkal inkább valódi dokumentumfilmre utalnak, semmint tudományos-fantasztikus mozira. Tényszerűen kezelik, hogy két évtizede egy azóta is Johannesburg fölött lebegő óriási idegen űrhajó rekedt a Föld légkörében, belsejében egy intelligens, rovarszerű, humanoid fajjal, akik a nyomornegyedekben mára csaknem kétmilliós néppé gyarapodtak. Nem tudnak hazajutni, nincsenek alapvető “emberi” jogaik, kísérleteznek rajtuk, mind kijjebb toloncolják őket a civilizáció peremén, emberbandák kannibalizálják őket képességeik elsajátítása reményében, és még a modern technika és saját technológiájuk használatától is el vannak tiltva. Persze nem minden elővigyázatosság túlzás: látszólagos együgyűségük álcájában képesek roncstelepekről összegyűjtött szemétből fegyvereket és gépeket barkácsolni, a népességszabályozást semmibe véve szaporodnak, tiszteletlenül bánnak a hatóságokkal, és úgy általában egy fokkal ellenségesebben viselkednek, mint amit a néző elvárna egy idegen bolygón rekedt, szörnyeteg kinézetű, de végülis megtűrt kisebbségtől – ami ugyanakkor logikus, elvégre elég régóta nevezhetik már otthonuknak Johannesburgot, hogy megtanulják a nyelvünket és azt, hogy az emberben nem szabad megbízni.
Hangyányit bökheti a szemünket, hogy a lények olykor milyen emberszerűen viselkednek (például a porontyaikkal), azonban a filmben bőven akad olyan momentum is, ami megerősíti az idegenek nem-emberi mivoltát – a tehénhullát áthálózó, abból táplálkozó “peteinkubátor” egy kalyibában talán a legjobb példa, és a hatóság kiküldött emberének erre vonatkozó problémamegoldása szintúgy emblematikus momentuma a film hangulatának. A főszereplő, Wikus Van De Merwe ugyanis, aki az MNU (Multinational United) nevű, az idegen krízissel foglalkozó privát fegyverszállító cég egyik ügynöke, maga is egy beszűkült látásmódú, a helyzet tragikumára vak, módszeresen a törvény betűjét követő kapitális seggfej, aki kollégáival egyetemben csupán elhárítandó gondként viszonyul a földönkívüliekhez. Nem találunk egyetlen makulátlan karaktert sem, akihez kötődhetnénk, így még húsba metszőbb a film ridegsége: nem csak a spontán kivégzések hatnak megrázóan, de a rezzenéstelen, sőt vigyorgó emberi arcok látványa is az idegen holttest körül. Emiatt is van igazi súlya és hitele a karakterfejlődésnek Van De Merwe esetében, még ha egész szélsőségesen ki is fordul magából személyes értékrendje és a rendszerbe vetett hite. A megpróbáltatások, amiken keresztülmegy, családjának és józanságának elvesztése, a hirtelen jött felelősség a vállán, a rend illúziójának széthullása kisemberből, inkorrekt aktakukacból önkéntelenül is számkivetett bűnözővé alakítják át, akit még mindig nagyban személyes okok vezérelnek, nem holmi közjó, de akinek végső céljaival már szimpatizálhat a néző.
Ismeretlen színészek játsszák szerepüket a mozi által keveset használt díszletek között egy valószínűtlen eszközökkel kíméletlenül valóságos kérdéseket feszegető előadásban, ezért aztán egyszerűen kiszámíthatatlan a film, emelkedett hangulattól mentes és megjósolhatatlan végkicsengésű. Bár a főszereplő lejtőn elindításáért felelős rejtélyes szer meglehetősen erőltetett eszköze a konfliktus megteremtésének, az ember-idegen ellenségesség egyébként is forráspontjára ért, és nem az a fontos, hogy honnan jött a belobbantó szikra, hanem hogy a robbanás után mi marad meg a kényszerű együttélés törékeny intézményéből. Tragikus sorsú karakterek állnak a középpontban, akik puszta lényük teremtette káoszon keresztül sodródnak menthetetlenül a végzetük felé, és a legmegindítóbb nem az, hogy miket kell feláldozniuk miféle célokért cserébe, hanem hogy végső soron vajmi keveset változtatnak az elnyomók és kizsákmányolók uralta, elcseszett világon. Fantasztikus film, rákemberek szerepeltetése ellenére is többet árul el az emberi természetről, mint amit még kényelmesnek érzünk. Mindenkinek meg kellene néznie, aki fanyalog a sci-fire, vagy éppen csak szereti az elgondolkodtató, jóérzésének elevenébe vágó történeteket.

5 rágótépte macskakajás konzerv / 5 

Morrison, Quitely & Van Sciver: Új X-Men: E, mint eltörölni

Posted: by damoqles in Címkék: , , , ,
0

(magyar honlap), (wikipedia)

Grant Morrison agyának dimenziókon átsugárzó zsenialitása már régen kihullajtotta minden fejszőrzetét, Frank Quitely lélegzetelállítóan részletgazdag panorámaképei pedig még a rajtuk szereplő figurák arcát is az elképedés konstans grimaszába csoffantják – hogyan is lehetne hát bármi más kettejük közös munkája szinte tetszőleges szellemi alapanyagon, mint kiváló? Igaz, a New X-Men esetében csupán bérbe kapták a világot – ráadásul nem is ketten, hanem egy sor eltérő képességű másik rajzolóval együtt –, amelyet az előző munkáik minősége táplálta elvárások alapján minimum új Nap körüli pályára kellett állítaniuk (túlzok persze – no nem azért, mert nem érdemelné meg felőlem aztán az egész Marvel-omniverzum egy csillagba katapultálást, hanem mert a licencjogok megkötötték a kreatív tím kezét bizonyos mértékben), a lehetőségekhez mérten azonban így is maradandóan egyedi dolgokat műveltek vele. Olyannyira raikálisan maradandó dolgokat, hogy a vezetőség Morrison és pajtásai sorozatának befejeztével lázas gyorsasággal hozzá is fogott lerombolni azokat és visszaállítani a szelídebb, gyerek- és potenciális folytathatóságbarát status quót. Kell ennél jobb reklám a sorozathoz valakinek, aki egyébként fanyalog a szuperhősös képregényeken? Ja igen, a zavarba ejtően szoros pizsamanadrágokat is felcserélték bőrszerkóra.


Morrison hagyományborogató hozzáállása mindenképpen jót tett a képregénynek. Kisebb X-Men-csapatot kapunk letisztultabb koncepcióval, híján az átlagos kontinuitásbeli belterjességnek és túlburjánzottságnak – vegyük a mindjárt az elején könyörtelen könnyedséggel széjjelnépirtott milliós mutánsköztársaságot, mint egyszerűségében nagyszerű kiindulópontot. Az efféle nagyszabású változások az egyik (vagy A?) legnépszerűbb szuperhős-világon általában megosztják a jónépet, Morrison azonban nagyon ért a bizarr dolgok lekényszerítéséhez a torkunkon, és mivel a reflex-szerű fintorgást követően menthetetlenül rá kell jönnünk, hogy ez mintha még működne is, nyelni kezdünk, mint csibe a taknyot, hogy aztán a váratlan fordulatok még érzékenyebben találjanak gyomorszájon. Szuperhősös sorozatról lévén szó természetesen kliséhegyekben érkeznek az ellenfelek meg a konfliktusok, amikben Morrison ugyancsak élvezettel lubickol, az összefüggő főszál azonban mindvégig jelen van, és gondosan megkoreografált iramban vezet bennünket végig a sztorin az elejétől a lezárásig. Azt nem mondom, hogy akit eddig irritáltak a jótevőcsapatok pátoszban gazdag kínlódásai többé-kevésbé röhejes főgonoszok meg bizonyos időközönként kötelezően bediliző csapattagok ellen, az ettől egyből megszereti a műfajt (nem, tanúsíthatom, hogy határozottan nem), viszont talán nem fogja a falhoz vágni a könyvet egy perc után, talán megszereti Morrison stílusát (aztán irány a Vertigo!), talán meglátja a szépet jót a rajzokban stb. Egyáltalán nem arról van szó, hogy hibátlan volna a sorozat, hisz bármilyen jó húzások vannak is benne, nekem például nehezemre esett jóérzéssel befogadni néhány elemét – amelyek nagyrészt a kötelezően ápolandó szuperhírós hagyományokból származnak –, sőt szerintem még csak nem is tartozik a kreatív tím legjobbjai közé, ám ha X-Men képregényre fáj a fogad, én ezt ajánlom. Mást nem is nagyon ismerek, de azon kevés alapján nem is akarok és nem is fogok, ezt is csak Morrisonék miatt próbáltam be.



Magyarul csak a sorozat első négy fejezetét magába foglaló E, mint eltörölni című kötet jelent meg, ami nem csak azért bosszantó, mert az amerikai eredetitől eltérően megcsonkították egy fektetett formátumú bónusz epizódtól és Morrison utószavától, hanem mert egyelőre távoli kilátásban sincs a következő részek megjelenése. Talán Quitely borítórajza tántorította el a vásárlókat – amelyen főhőseink mutáns mivolta túlságosan szembeötlően nyilvánul meg földönkívülien torz pofázmányukban –, esetleg az ár, a befejezetlen lezárás, a párhuzamosan piacra kerülő, frissebb-fiatalosabb(-infantilisebb-bugyutább-eladhatóbb) Újvilág X-Men preferálása? Sajnos rengeteg dologra rá lehet fogni, és további sajnálatos ráadás, hogy ilyen félbehagyottan én se nagyon ajánlgatnám senkinek. Ez meg horribilisan drága és potenciális csuklóficamító, ráadásul el is fogyott... szóval maradnak az angol szövegbubis trade paperbackek.
3 cenzúrázottan széttépett ősembercsecsemő / 5.

Höhö #5

Posted: 2009. augusztus 27., csütörtök by damoqles in Címkék: ,
0

Csöppet éhes vagyok, szóval eszembe jutottak:

Egyperces #2

Posted: 2009. augusztus 25., kedd by damoqles in Címkék:
0

Ismét csak lehangolásra fel.

>Ajándék e korai órában

My Name is Earl Pilot + 1

Posted: by damoqles in Címkék: , , ,
0

(honlap), (imdb)

Újabb sorozatpróba, ezúttal – mivel rövidek – az első két résszel. Szituációs komédiáról van szó, amelyben nagy hangsúlyt kap egy röhejes helyzetek tömkelegét teremtő papiros, Earl jóvátételi listája. Earl egy tanyasi bunkó, aki minden létező bűncselekményt és szemétséget elkövetett már, amit csak lehetett bunkó tanyasi városkájában, de miután frontálisan összebuccolt egy száguldó kocsival, őt magát a kórházba, százezer dolláros nyertes kaparós sorsjegyét pedig ki tudja, hova röpítve, eldöntötte, hogy helyrehozza minden baklövését a jó karmája érdekében. Az első jócselekedete után a lábához is sodorja a szél a sorsjegyét, szóval a karma-dolog működik, s ő minden epizódban eltökélten próbálja teljesíteni listája egy újabb pontját.
Earl egyébként kötöznivaló bolond kriminális egy bajusszal, aki semmiből nem csinál nagy ügyet, “küldetését” kivéve. Tohonya agyú cimborájával naphosszat söröznek és komolytalan dolgokról beszélnek komolyan, s néha csatlakozik hozzájuk egy-két, semmivel sem hihetőbb jellemvonásoktól karikatúraszerű ismerősük, például hogy halálra számszeríjazza címszereplőnket hirtelen jött vagyona miatt. Nem mondom, érdekes nézni, milyen egyszerű és abszurd módon jól működő trükkökkel próbálják tisztára radírozni a listát Earl múltbeli sérelmezettjeinek megsegítésével – az első részben egy melegségét titkoló gyerekkori boxzsák az “áldozat”, a másodikban egy régi haver, aki Earl miatt lett bebörtönözve, illetve ez anyukája –, meg jópofa az a gondtalan életvitelük, az elvetemülten pozitív életszemléletük, épp csak valami horog hiányzik az egészből, amivel kötődni tudnék a helyzethez vagy a szereplőkhöz.
Azt hiszem, jegelem a sorozatot egy darabig, amíg majd nem akad más, ami jobban érdekel. Nem rossz ez egyáltalán, semmilyen aspektusában, csak nem kimondottan az én szájam íze szerint valók a redneck karakterek és az egész lecsúszott kertvárosi hangulat – mintha a Hazárd megye lordjaiba kevertek volna mélyebb mondanivalókat tetteink helyességéről, a koncepciót odaadták volna egy tehetségesebb írónak, végül beleerőltettek volna némi primitív (nem egyenlő rossz) humort. Nem várom el egy filmtől sem, hogy sírvaröhögős poénokkal bombázzon tízpercenként, viszont ha nem jön be a témája és a megvalósítása, otthagyom. Nincs harag, csupán ízlések és pofonok. Talán később megjön hozzá a hangulatom, addig is a pontszám: 2 meghívás a Maunika-só helyi megfelelőjébe / 5.
Az első évad előzetese: 

BioShock

Posted: 2009. augusztus 24., hétfő by damoqles in Címkék: , , , ,
0


A System Shock, System Shock 2 és a szintén ezek koncepciójából született Deus Ex játékok a legékesebb bizonyítékai annak, hogy lehetséges intelligens játékmenetű, összetett és történetvezérelte szerepjátékot alkotni first person shooter köntösben is. Sőt, az előbbi kettő azóta is az űrhorrorok, utóbbi pedig a cyberpunk koronázott királya számítógépen, egészen pontosan zéró komolyabb konkurenciával megjelenésük óta. A rajongók évek óta rágták Ken Levine, a SS2 és a DE atyjának fülét folytatásokat követelve, ami a BioShock bejelentését követően szépen át is ment szabályos tysoni cimpamarcangolásba, és a jó Levine kénytelen volt minőségi (még ha az alapokhoz nem is teljesen hű) programot kreálni, ha nem akart véres csimbókokká őrlődni a dühös fanok suhogó egerei alatt.


A BioShock valójában nem folytatása egyik fent említett sorozatnak sem, pusztán “szellemi örököse” a SS-ben lefektetett elemeknek játékmenettől a hangulatig. Hogy átesett egy napjaink konzoluralma diktálta enyhébb egyszerűsödésen, az csupán a demóig zavart egyeseket, és az első bepillantásig a nem semmi művészi munkával és pályadizájneri bravúrral megalkotott tengeralatti art deco antiutópiába. Elhagyásra kerültek a szigorúbb pepecseléssel fejlesztgetést igénylő szerepjátékos tulajdonságok (mer'hogy úgy biztosan túl bonyolult lett volna Pistikének, aki amúgy nem éri el a dobozon bekarikázott 18 életévet), az ellenfeleknek kiverték a szemfogukat és boxkesztyűt adtak rájuk, a szintek labirintusfolyosóit kiegyengették némiképp, és klónozó/újraélesztő fülkéket telepítettek harmincméterenként mindenhova, nehogy túúúl frusztrálóan nehéz legyen bárkinek is a játék. Tagadhatatlan, hogy a valóban hardcore dió elődöknél sokkal kevésbé rétegjátéknak szánták, ám ezt talán nem az alkotóknak kéne felróni (ha egyáltalán), hanem korunk közízlésének, s legfőképp az ezredforduló óta rohamosan megnőtt fejlesztési költségeknek. Megjelenésekor a BS kétség kívül a legszebb programok közé tartozott, nem csak technikailag, de művészeti szempontból is – a grafika azonban csak sokadlagos aspektusa a játéknak.
A pályákon eldugott hangszalagokon, ellenségek és segítők hangszórókon érkező kommentárjain, visszaemlékezéseken keresztül elmesélt történet eléggé kiszámítható, ráadásul szinte kiköpött és hidegháborús érára szabott másolata a System Shock 2-ének minden csavarjával és megoldásával egyetemben; ennek ellenére funkcióját jól betölti, sőt a dramaturgiájában filmszerű rendezésével, az önként felgöngyölíthető mellékszálakkal, a főhős személyének bevonásával nem hinném, hogy bárkinek is okot adhat a fintorgásra. Egy alapvetően (szerteágazó, de akkor is) csőlövöldébe nemigen lehet ennél hangsúlyosabb történetet beleszőni a játék interaktív filmmé változtatása nélkül, ez ráadásul bizonyos (minimális) mértékben még variálódik is a játékos döntéseinek hatására, s több befejezéssel rendelkezik.
A játék helyszíne, Rapture vízalatti városa még a kerettörténetnél is jobban hozzájárul a hangulat kialakításához. Aprólékosan kidolgozott szintjei a klasszikus gengszterfilmek pazar hoteljeit és szórakozóhelyeit idézik, nem csekély mennyiségű rozsdával, rommal, felvonózenét játszó automatával és automata ágyútoronnyal, rejtett rekesszel, megrepedt panorámaablakokból spriccelő tengervízzel megfejelve, és degenerált mutánsokkal a folyosóin. Az egész egyfajta atomháborús menedéknek épült a kiválasztott kevesek számára, akiknek megadatott a lehetőség, hogy egy mélytengeri parazitából kinyert, különféleképp finomított szerrel emberfeletti képességekre tegyenek szert. Rapture megálmodója, bizonyos Andrew Ryan, utópiájának saját dugába dőlése után is jelen van a korhadó faberakásos falak között, és – a többi olyan karakterhez hasonlóan, akik nem támadnak azonnal rikoltozva az első kontaktusnál – a játékost manipulálva próbálja elérni céljait. A város menthetetlensége már első pillantásra egyértelmű, ám ez nem jelenti azt, hogy gond nélkül kisétálhatunk belőle. A lassú leépülés hosszú évei alatt nem minden lakos pusztult el, de minden egyes túlélő megtébolyodott, mutálódott, és kialakítottak maguk között egy mesterséges hierarchiát, a toppon a Big Daddy nevezetű bádogdoboz testőrökkel, s a Little Sisternek becézett gót kislányokkal, akik a fémkasznik védelmében döfködnek húszcentis tűket a friss halottakba, hogy kinyerjék belőlük a nyers adamot, a készpénz és a szupermeni dopping helyi megfelelőjét.
Még egyszer emelem kalapom a pálya- és látványtervezők előtt: ilyen nyomasztó pusztulatnak ható, mégis jól kivehetően luxuskörnyezetnek szánt helyszíneken öröm aknákat a hátunk mögé dobálva, fejvesztve rohanni a torzszülöttek kannibál hordái elől. Több, mint egy tucatnyi szintből áll a város bejárható része, mind különálló pálya start- és finiszónával, s a távolsági közlekedést biztosító búvárharangokkal bármikor újra meglátogatható az összes előző. Mindegyik helyszínnek egyedi tematikája van: bevásárlóközpont, sebészet, gépház, botanikus kert (a kedvencem) stb. Sorban jönnek az egyre keményebb ellenfelek és az egyre erősebb, tovább tuningolható fegyverek, valamint a hatékonyabbnál hatékonyabb plazmidok, amelyek, mondhatni, a szerepjátékos jártasságok szerepét vették át: fagyasztás és lángra lobbantás, darázsraj irányítása, láthatatlanság és hasonló aktív és passzív “varázslatok”. A konfrontációk kezelésére meghackelhetjük és az oldalunkra állíthatjuk az ágyúfészkeket és a géppuskás minihelikoptereket, csapdát állíthatunk környezetünk gyúlékony vagy súlyos tárgyainak és egy-két plazmid segítségével, egymásnak ugraszthatjuk a bennszülött őrülteket, megkerülhetjük a zűrös helyeket titkos átjárókon, stb. – a lehetőségeknek csupán a lelemény és rendelkezésre álló felszerelés szab határt. Illetve nem mellékes tényező az előre eltervezettség sem, a scriptelt történések vagy egyszerűen a pont jó helyre bekészített játékosi mankók, de egy nem teljesen sandbox játéknál botorság volna elmarasztalni a játékélmény fölébe helyezését az abszolút valóságszerűségnek.


Ha csontig bontjuk, ne is várjunk többet pontból-pontba többé-kevésbé egyirányú sínen vezetett akciójátéknál – ugyanakkor miért is akarnánk eltekinteni a pazar körítéstől, a láncfűrésszel vágható hangulattól, a fővonalról kisiklások lehetőségétől? A BioShock nekem kissé csináld-magad játéknak tűnik: végig lehet rajta szaladni félvakon, a ravaszra tapadt ujjal, nem értve, mi folyik körülöttünk; fenébe is, ismerek olyanokat, akiknek kölcsön sem adnám a DVD-t, mert tudom, hogy nincs se türelmük, se gyomruk a játék minden ízének ráérős kiélvezésére. Ezzel szemben el lehet kódorogni a tágas pályákon lőszert, kaját, rejtett jutalmakat, hatástalanításra és ragadozóink ellen való újbóli felállításra váró csapdákat keresni, fényképezővel mutánsra vadászni, hogy a képet kielemezve bónuszt kapjunk a támadásainkra ellenük, megsárgult plakátokat olvasgatni, összegyűjteni a hanganyagokra rögzített hangulatfestő melléksztorikat, és megpróbálni nem leszarni a bokánkat, amikor először találkozunk a plafonról a nyakunkba ereszkedő, húskampó-kacsójú pókemberekkel... satöbbi. A főboss franciakulcscsal való kupánnáspángolását követően pedig mondjuk rákereshetünk a neten a játék zenéjére, ami kísértetiesebb, gyönyörűbb és fülbemászóbb, mint a mozifilmek vagy 99%-áé.


Értékelés: 4 és fél farsangi maszk takarta eugenikai szörnyszülött / 5. (Leginkább négy és háromnegyedet adnék rá, de mit finomkodjak? Nem tökéletes játék, nem szárnyalja túl nagy elődeit, de szorosan utánuk következik a ranglétrán.)
És Levine-hiányban szenvedő mivolta és enyhén repetitívnek tűnő tartalma okán pár fokkal hidegebben ugyan, de azért tárt karokkal várjuk a második részt (meg esetleg a mozifilmet is, aminek potenciáljától megrettenve egyre csak tologatják a forgatását).
A második rész kedvcsinálója:

És előzetese:


S a végére egy szakértőbb recenzió:

Újabb filmelőzetesek

Posted: 2009. augusztus 23., vasárnap by damoqles in Címkék: , , , , ,
0

Leszokom róla, esküszöm, már csak azért is, mert minél több előzetest közlök, annál több későbbi filmkritika megírására kárhoztatom magam... de ezeket még meg kell mutatnom. Ha már elkezdtem, legyen teljes (az sosem lesz, mindig akad felfedeznivaló) a lista.

Dorian Gray
Oscar Wilde 1890-es regénye a gótikus irodalom egyik alapműve. A főszereplő öröklétre, örök fiatalságra - mint kiderül - kárhoztatott hedonista ifjú, akit szépsége miatt hátsó szándékok vezérelte alakok visznek bele a dekadencia egyre mélyebb bugyraiba. Általában nem vagyok híve a kosztümös-finomkodós-élvezethajhász piperkőcös-felszínes pompájú filmeknek, de ezzel kivételt fogok tenni Wilde eredetije miatt.


Pandorum
Hipp-hipp-űrhorror! Teljesen nyilvánvaló, hogy az Alient nálam soha semmi nem fogja letaszítani nyálka és vér borította klausztrofóbiás folyosók fedőlapjaiból savval formára olvasztott trónjáról, de a próbálkozásokat mindig örömmel fogadom - vegyük például a Sunshine-t, amiről kiderült, hogy sokkal nagyobb hírverésre lett volna érdemes (én se tudtam róla semmit, mielőtt láttam), vagy a Dead Space-t, ami ugyan játék, és egy fél eredeti ötlet sincs benne, de olyan prímán ötvözi az Alien, a The Thing, az Event Horizon stb. elemeit, hogy azóta is előkelő helyet foglal el a polcomon. Várjuk ezt is szeretettel.


Cirque Du Freak: The Vampire's Assistant
A híres ifjúsági regénysorozat moziadaptációja. Nem ismerem a könyveket, és őszintén szólva a trailer alapján veszélyesen bugyuta családi komédiának tűnik, de van rá némi esély, hogy amolyan timburtonösen fekete vígjáték lesz, kifigurázva (a Twilightnál is jobban) a manapság a csapból is folyó vámpírmítoszt. Nem várok nagy durranást, viszont odabiggyesztem a listám végére, hátha kellemes csalódásnak bizonyul majd. Előzetes.

A Serious Man
A Coen-fivérek humora túl szikár az én ízlésemnek, sokakkal ellentétben nekem pl. a Fargo vagy a Burn After Reading se váltotta meg a világot és törölte fel velem a padlót röhögőrohamomban, viszont azt elismerem, hogy egész egyedi hangulatú, abszurd karakterekkel teli mozikat gyártanak, amelyekben a történet hiányosságait csak rájuk jellemző stilizáltsággal feledtetik a nézővel. Ez a film sem tűnik hangosan nevetősnek, néhány fanyar félmosolyt viszont talán megér majd.


The Taking of Pelham 123
Travolta durvul, Washington kockul, az óra ketyeg, a túszok egyike-másika időről-időre tetemes mennyiségű agyvelőt veszít, a trailer meg az agyamra megy a görcsös audiovizuális rángatózásával. Ebből ugyanúgy kisülhet egy unalmas B-akciófilm és egy izgalmas dráma is.

További filmelőzetesek

Posted: 2009. augusztus 22., szombat by damoqles in Címkék: , , , ,
0

Butler duplájának bejegyzésével kihúztam magam alól a szőnyeget - most már kénytelen vagyok minden, csak marginálisan érdeklő, vagy eddig elfejtett várós moziról írni néhány sort. Hát íme. (És még mindig nem nevezném kimerítő listának.)

The Fourth Kind
Spielberg Harmadik típusú találkozások mesterművére rálicitiálni akár csak a címben is nem semmi merészségre vall, ugyanakkor persze nem ő találta fel a kifejezést (a 3. típusú találkozás a kapcsolatteremtést jelenti földönkívüli lényekkel - mármint a teoretikus szakirodalomban -, a 4. a kis kopaszok általi elrablást), és ez itt kemény prichothrillernek ígérkezik, bónuszként állítólag valós események alapján. Engem mindig meg lehet venni egy kis ufós ijesztgetéssel (a Jelek fantasztikus film, mondjon bárki bármit), egy elgondolkodtató valóságtartalmú feldogozással, emberek megtébolyodása folyamatának a bemutatásával; talán még Jovovich negatív tartományba konvergáló nem-színészi nem-játéka sem fog zavarni annyira.




Whiteout
Képregényfeldolgozás lesz sarkköri borzongással, nem csak a hidegtől. Hál'isten a trailer nem lő le komolyabb poénokat, így csak körvonalazott fogalmunk lehet a valahol a Lostot, Lovecraft Az őrület hegyeinél kisregényét meg a The Thinget idézni látszó ismeretlen fenyegetés természetét illetően. Kötve hiszem, hogy az utóbbi kettőt meg tudná közelíteni minőségben, de már csak a próbálkozásért is megérdemli, hogy végigüljem. Aztán könnyen lehet, hogy semmi köze nem lesz azokhoz - annál jobb, nagyobb lesz a meglepetés, s talán még valami eredeti ötletet is kapunk a végén.



Zombieland
Na ez igazi bűnös élvezetnek ígérkezik: agyat kikapcsolni igénylő primitív, brutális, mocskos szórakozás, ahol a humor minimum 90%-át az élőholtak különféle kreatív és véresebbnél véresebb módokon való széttrancsírozása fogja adni. Általában nem szeretem az ilyen filmeket, mert se történetük, se karakterrajzuk, se értelmes mondanivalójuk nincs (persze miért ilyenekben keresem ezeket, mi?), a zombi tematika pedig igazán velőig rágott csont lett az utóbbi években... ennek viszont van valami betegesen szórakozott hangulata, ami talán, talán ki fogja emelni a horrorkomédiák sorából. Még ha nem is adok rá neki sok esélyt. Woody Harrelson tipikus bunkó, nagyarcú, nagy beégésekre hivatott cowboyfigurája is feltűnik, meg nagy fegyvereket lóbáló kisgyerekek - legalább nem veszik magukat komolyan.



Ninja Assassin
A címből akárki leszűrheti, hogy itt a röpködő testrészek túlsúlyban lesznek az Oscar-jelölésekkel szemben, ám ez nem feltétlenül rossz pont. Az előzetes alapján egyfajta durvább, jobban koreografált Batman: Kezdődik! kistestvért várok bosszúszomjas, mestere ellen fordult ásznindzsatanonccal, hegyes műfülek nélkül, vérbő akciójelenetekkel. Az egyik forgatókönyvíró Straczynski, aki a képregényektől kezdve a tévésorozatokig rengetegszer bizonyította már remek dramaturgiai érzékét, reméljük hát, hogy a klisésnek ígérkező, finoman szóva nem a színészi játékra épülő felállás ellenére is kerek, jól kigondolt sztorit kapunk a katanavillódzások szüneteiben. [Amúgy katana rulez!]



Tron Legacy
A Tron talán az első sci-fi volt, amit olyan fiatalon láttam a tévében, hogy teljesen összezavart a bizarr világával, és belém plántálta a sci-fi szeretetét, amikor még azt sem tudtam, mi az. (Pontosabban ez és a Logan futása.) Az már most nyilvánvaló, hogy a látvány jellegében hű marad az eredetihez, abszolút szemet gyönyörködtető lesz, és Olivia Wilde neve a stáblistában sem épp elmarasztaló tényező; ahogy az sem, hogy Disney logó ide vagy oda, már a trailerben elkövetnek egy gyilkosságot, szóval talán nem kell félni, hogy túlságosan gyerekekre szabják a filmet. Nagy kár, hogy csak jövőre suhan-tép-repeszt a vásznakra.


Kick-Ass
Mark Millar képregény-minisorozata egy töketlen kamaszfiúról szól, aki úgy dönt, falmászás meg emberfeletti erő képessége nélkül is szuperhős lesz. Varr is magának egy megfelelően röhejes testresimuló göncöt, és két bottal felfegyverkezve félholtra vereti magát egy sikátorban néhány utcakölyökkel... és persze nem okul belőle semmit. A történet komolytalan szuperhős-szatíra, amelyet még a teljes képregénysorozat megjelenése előtt elkezdtek forgatni, köszönhetően Millar előző adaptációja, a Wanted sikerének. A hőslétet kifigurázó/átértelmező művek nagy divatja dúl mostanság, elfér köztük egy sötét komédia is, csak attól félek, moziország debiljei a Wantedhez hasonlóan ezt is felismerhetetlenné torzítják "feldolgozás" címszóval. Nem mintha az eredeti füzetek olyan zseniálisak volnának, viszont amit a Wanteddel műveltek, az tényleg rohadtul dühítő. Kiszivárgott előzetes.

















Iron Man 2
Downey Jr. tovább lubickol a nagy, fémborítású lábon élő milliárdos feltaláló szerepében, közben egy, az előzőnél is veszélyesebb ellenfél (Mickey Rourke) bukkan fel, és világa lassan becsordogál a Marvel univerzum kontinuitásába olyan karakterek feltűnésével, mint Nick Fury (Samuel L. Jackson), War Machine (Don Cheadle) vagy Black Widow (Scarlett Johansson). Érdekes lesz látni, hogyan hozzák össze az egyes szuperhősöket saját filmjeikben, hogy aztán egy Avengers-mozi keretében végre összeálljon a Hulkból, Vasemberből, Hangyaemberből... öö, hagyjuk; ha csak annyit írok, hogy a Föld legnagyobb (Marvel-féle) szuperhőseiből álló csapat, az kevésbé megmosolyogtató. Nekem már az is elég, ha a Vasember 2 eléri az egyeske szintjét és kikerüli az új Hulk (Nortonnak egyébként cameója várható) meg Wolverine filmek számolatlan buktatóját. Lesikamerás kedvcsináló.

Law Abiding Citizen + Gamer Trailerek

Posted: 2009. augusztus 21., péntek by damoqles in Címkék: , ,
0


Amikor már majdnem úgy tűnt, hogy Leónidaszt elnyeli Hollywood kérlelhetetlensége béna ügynöke hibájából, a formájából kihúsosodás és/vagy valamiféle színészi krízis, jön mindjárt két film is, amelyben ő a főszereplő. A Law Abiding Citizenben önbíráskodni kezd, amiért a forgatókönyvírók a lehető legpofátlanabbul legnagyobb klisét felhasználva kinyírják a családját, és elkezdi gyilkolni az érintetteket, az előzetesből ítélve nem csak clinteastwoodos keménykedéssel, de fűrészes/hannibalos/hetedikes előre tervezéses csapdászbrutalitással is. Korrekt B-filmnek tűnik nem csak fizikai csatákkal. Attila ferde szája mellett Jamie Foxx bőrfejre simuló úszósapkahaja is befigyel. (imdb)




A Gamer egyfajta, a korunkbeli játékfetisizmust a Schwarzenegger-féle Menekülő emberrel összeolvasztó újabb verziója a távolról az Avatart és a Surrogatest is idéző "valaki mást irányítás" koncepciójának. Még bémúvisabbnak ígérkezik, mint a LAC, de néha ilyenre is szüksége van az embernek. Plusz Michael C. Hall a Dexter után itt is feltűnik, hogy terrorizáljon minket boglyafrizurájával. (imdb)
A trailer itt elérhető.

Első The Wolfman trailer

Posted: by damoqles in Címkék: ,
0

(honlap), (imdb)

Fenébe, ez a manikűrös se vállal el. Oh well, úgyis harapnék valamit...

Ez egy ilyen filmlistatoldozgatós nap, úgy tűnik. Bejegyzésünk tárgyáról ezelőtt szintén nem akadt egyetlen valamirevaló kép sem netszerte, s a várakozás csak azért volt elviselhető, mert mindenki tudta, hogy egy horrorklasszikus feldolgozása lesz, és hogy mire lehet majd számítani benne. (Nyilván az előzetest összevágók is ezen a véleményen voltak: VIGYÁZAT, a trailer ennél spoileresebb már nem is lehetne.) Nem valami B-horror lesz azonban, efelől már a szereplők impozáns névjegyzéke is biztosíthat minket: Anthony Hopkins, Benicio Del Toro, Hugo Weavig stb. Kb. a Werewolf: The Forsaken szerepjáték (erről bővebben megintcsak később) megjelenése és megszeretése óta várok egy belevaló vérfarkasos mozira, adja az ég, hogy ne kelljen csalódnom.


szólj hozzá: The Wolfman trailer

Első Avatar trailer

Posted: by damoqles in Címkék: , ,
0

James Cameron 1994-ben álmodta meg az Avatart, amit perfekcionizmusa miatt azonnal jegelni is kényszerült, belátva, hogy a filmművészet és -technológia még nem érett meg egy ilyen volumenű látványfilm megvalósítására. Több, mint tíz év ölbe tett kézzel való várakozás után aztán saját kezébe vette az irányítást, és kifejlesztett egy speciális kamerarendszert, amivel az IMAX formátumnál is lélegzetelállítóbb és valószerűbb élményt érhet el, felbérelte a legjobb speciális effektus-szakértőket, lefejezés terhe mellett aláíratott az egész stábbal egy titokban tartási szerződést, és az Avatar lassan megszületett. További infó és hivatalos honlap.


A múltkori filmes kívánságlistámon csak azért nem szerepelt az Avatar, mert egy darab nyavalyás kép nem szivárgott ki róla az évek során, nemhogy videó. A hallgatás most megtört, és a bemutató december 18-i dátuma mellett kaptunk egy kedvcsináló előzetest is belőle. Első látásra nem tűnik annyira "észrevehetetlenül CGI-nak", mint ahogyan beharangozták, és a sztori is az idegenben rekedt, lassan elrabolt szívű, majd új népe oldalán a sajátjai ellen forduló főhős klasszikus meséje egy újabb változatának ígérkezik, DE itt James Cameron íróról/rendezőről/jajmérnemhagytadmegaszakálladatról van szó, egészen biztosan állítható hát, hogy a(z egyébként 3D-re kihegyezett, IMAXokban bilivel együtt árult jegyekkel megtekinthető) látvány mellett a hangulat és a történet is elsőosztályú lesz, sőt dominálni fog. Cameron siker esetén további két folytatás lehetőségét is meglebegtette; reméljük, azokra már nem kell ennyit várni.

Letölthető trailer nagyobb felbontásokban + fanperpatvar a fórumban.

China Miéville: Perdido pályaudvar, végállomás

Posted: 2009. augusztus 20., csütörtök by damoqles in Címkék: , , , ,
0

(A magyar kiadó honlapja tartalommal és letölthető részlettel.)

A fantasyn belül valami egyedibb egzotikumra vágyók talán már az író úr neve láttán is elkezdik nyalogatni az ujjaikat – ilyen nevet csak az vállal fel, aki büszkén megteheti –, a kettészelt könyvbe belelapozva meg egyenesen a körmüket is lerágják, egyéne válogatja, hogy frusztrációból, izgalomból, a gyönyörűségtől vagy a borzongástól. Ebben akad mindből, személyes tűréshatárok meghatározta arányban.


Miéville valóságos paradicsomát hozta létre a fantasy-kedvelő mindenevőknek Bas-Lag világával, ahol a súlyosan viktoriánus steampunk keveredik a lovecrafti horrorba hajló dark fantasyvel, ahol hanyagul elejtett utalások is képesek elképesztően színes történelmi, föld- és néprajzi háttereket felfesteni az olvasó elméjébe, ahol semmi sem túl bizarr ahhoz, hogy ne létezhessen a szeméttelepi mesterséges intelligenciák és a bogáremberek váladékából formázott szobrok művészeti ága mellett; és mindennek a csodálatos furcsaságnak Új-Crobuzon városa a forrasztótégelye, legalábbis ebben a történetben (ti. emellett másik két regényszörnyeteg is Bas-Lagon játszódik, a második már szintén elérhető magyarul is). Maga a város valószínűleg ugyanolyan teljesértékű szereplő, mint a hús-vér(-növény-rémálom-dimenzióközi protoplazma-rozsdás fém-stb.) karakterek, sőt megeszem a szakállam, ha nem kap több leírást és karaktert a regényben azok összességénél. Néha úgy tűnik, mintha a történet csak azért játszódna úgy, akkor és ott, ahogyan megtörténik, hogy Miéville ránk zúdíthassa a maga bravúros világteremtői magasságából az adott helyszín különcségkavalkádját. Ez nem is okvetlenül baj, hiszen az ilyen minőségű szellemi szteroidot minden valamirevaló könyvbarát legszívesebben intravénásan adagolná magába, csak éppen emiatt csöppet csapongó benyomást kelt a sztorivonal és mintha csorbulna a folyamatosság. Mégsem rónám fel ezt hibának, ugyanis még ha epizódszerűen jönnek és mennek is a csak részben összefüggő történetszálak, valójában mind egymásba kígyóznak. Bár a fő konfliktus csak mélyen a könyvben járva jelentkezik, van olyan fenyegető, sőt epikus, hogy gond nélkül elfogadjuk az addig történtekből logikusan következő válságkatarzisnak. De ha hanyagoljuk is az oldalanként rögtönzött elemzést, a krízis okozói, természete, még az ellene szegülő erők is egyszerűen olyan dögösen észeldobósak, hogy nekem minden csomókeresési kényszeremet semmivé porlasztották, és talán még a néhai Lovecraft porhüvelyéből származó féregdinasztia aktuális tagjai is fordulnak tőlük egyet a járatukban a gyönyörűségtől. Ötleteknek és sablondöntögető merészségnek határozottan nincs híján az író, szerencsénkre azonban nem száll el magától, s a sokaknak nem tetsző barokkos körmondatok, túlrészletező leírások véleményem szerint egyáltalán nem feleslegesek, unalmasak meg pláne nem, főleg, hogy a steampunk hangulat megteremtéséhez bizony szükségesek az efféle szándékosan túlburjánoztatott jelződzsungelek.


Súlyos olvasmányról van szó, amely könnyedén megfekszi az ember gyomrát, de ugyanilyen könnyen fészkelheti be magát az agyába is – ami, csak hogy tisztázzuk, szerintem legalább annyira örvendetes folyamat, mint amilyen ijesztő. Ez nem a húgod lefekvés előtti fantasyje (ha kiderülne, hogy mégis, fogadd gratulációm és őszinte irigykedésem, mondjuk... egy telefonszámért cserébe?), bár megnézném azt az örömtáncot, amit az időutazó Grimm-fivérek vágnának le a felajánlásáért feldolgozásra. Bevallom, a történet bizonyos részein keményen kellett dolgoznom, hogy átlendüljek felettük és be tudjam illeszteni őket a nagy egészbe (leszámítva egy-két túlzón bizarr apróságot, amelyek már a látványos öncélúskodás ellenére okán is meg tudtak venni maguknak), amiatt a bizonyos nagy egész miatt viszont megérte minden ráfordított percemet.

A folytatás, amely igazából nem a történetet, hanem a világot gombolyítja tovább, az Armada címet viseli (eredetiben The Scar), és már ott várja a sorát a polcomon.

5 torzióbomba / 5.

Rescue Me Pilot

Posted: 2009. augusztus 19., szerda by damoqles in Címkék: , ,
0

(honlap), (imdb), (Rescue Me - Trailer)

Mindig úgy gondoltam, hogy a tűzoltómeló szar ügy, nem semmi figurák szentelik az életüket elszenesedett bútorok és megpörkölődött emberek hamujának letüdőzésére, és pont. Nem foglalkoztat a téma filmekben, a való életben pedig megrekedtem a csomókötéseknél az általános iskolás önkéntes tűzoltóképezdében. A Rescue Me (anyanyelviül Ments meg!) viszont olyan pozitív kritikákat és élménybeszámolókat fialt mindenféle netes megmondóemberek szájából, hogy végül kővel ütöttem és bepróbáltam a pilot epizódot.

Ments meg, minnyár leszakad az állkapcsom!

Negyvenegynéhány perces nem-országos-tévéadós dramedyről van szó: gyorsváltunk gyomrot összeszorító tragédiáról szókimondó komédiára, közben kiszalad egy-két fuck is a sérült lelkivilágukkal, fegyvertársi kötelékükkel, defektes magánéletükkel és alapvető jófejségükkel együtt rövid úton megkedvelhető tűzoltók szájából. A főszereplőnek annyira betett 9/11, hogy azóta is kormos halottakkal beszélget, ha senki nem látja; házassága romokban, alkoholizmusa visszatérőben, hivatásának démonai csúcsformában. A többi karakter is van annyira félresiklott, hogy személyes sértésnek vegye a felkínált lehetőséget egy pszichiáterrel való diskurzusra, ráadásul nem teljesen poszt-traumatikus stresszről van szó, hiszen továbbra is nap mint nap (a civilekre, akikért felelnek, csak aztán önmagukra) életveszélyes szolgálatot kell teljesíteniük, még ha csak pár pohárnyi pisa feltakarításáról van is szó, példának okáért.

A készítők remekül belőtték a hangulatot, ami nálam dobogós tényező egy szórakoztatóipari terméknél. Melankólikus emberközeli pillanatok, csaknem dokumentarista stílusú tűzoltós akciók és poénkodás közel egyenlő arányban vannak jelen, és valahogy mindhárom működik az adott dózisban, a jelenetkezelés, a zene, a színészi játék miatt ugyanis elhisszük, hogy most éppen komoly esethez autóznak ki, hogy a leendő exfeleséggel lesz még egy kis megmosolyogtatóan kínos galiba a jövőben, hogy Tom nem jókedvből hallucinál elesett bajtársakat stb. Lehetséges, hogy most csak hirtelen felindulásból tetszik ennyire, mert hát nem csak, de főleg tűzoltós sorozat lévén nem volt nehéz túlszárnyalnia padlót verdeső elvárásaimat vele szemben, de a lényeg, hogy túlszárnyalta őket. Jöhet a többi rész. Már eddig is csont nélkül 4 letépve is pofázó haverbúra a szekrényben / 5.