Talán nem kellene ilyen friss élményről írnom, talán hagynom kéne ülepedni, de nem bírom megállni, hogy ne tegyek főhajtást a film készítői, legfőképpen az író/rendező, Neill Blomkamp előtt most azonnal. A District 9-et már az első előzetesektől fogva a legjobban várt filmek közé soroltam, és őszintén szólva nem is nagyon hittem, hogy meg fog felelni nem csekély elvárásaimnak; és mégis, most zavarban vagyok, mert ilyen erőteljes filmről nagyon nehéz bármi épületeset írni szuperlatívuszok redundáns ismételgetése és spoilerek nélkül. Mert ez számomra kétségkívül a legjobb sci-fi, amit évek óta láttam, sőt a legjobb dokumentumfilm az ostoba emberi kapzsiságról és a legtanulságosabb mondanivalójú rekviem a harmadik világbeli embertelen viszonyokért.
A film első felében használt valósághű dokumentarista stílusnak köszönhetően egyáltalán nem zavaró, hogy az elnyomott, gettókba tömörített, s lassan koncentrációs táborokba kényszerűlő kisebbség éppenséggel nem emberi, hanem földönkívüli eredetű, mivel ugyanúgy működik az egész. A hektikus kameramozgás, az interjúszerűen bevágott magyarázatok, a rögtönzöttnek ható, profán történések sokkal inkább valódi dokumentumfilmre utalnak, semmint tudományos-fantasztikus mozira. Tényszerűen kezelik, hogy két évtizede egy azóta is Johannesburg fölött lebegő óriási idegen űrhajó rekedt a Föld légkörében, belsejében egy intelligens, rovarszerű, humanoid fajjal, akik a nyomornegyedekben mára csaknem kétmilliós néppé gyarapodtak. Nem tudnak hazajutni, nincsenek alapvető “emberi” jogaik, kísérleteznek rajtuk, mind kijjebb toloncolják őket a civilizáció peremén, emberbandák kannibalizálják őket képességeik elsajátítása reményében, és még a modern technika és saját technológiájuk használatától is el vannak tiltva. Persze nem minden elővigyázatosság túlzás: látszólagos együgyűségük álcájában képesek roncstelepekről összegyűjtött szemétből fegyvereket és gépeket barkácsolni, a népességszabályozást semmibe véve szaporodnak, tiszteletlenül bánnak a hatóságokkal, és úgy általában egy fokkal ellenségesebben viselkednek, mint amit a néző elvárna egy idegen bolygón rekedt, szörnyeteg kinézetű, de végülis megtűrt kisebbségtől – ami ugyanakkor logikus, elvégre elég régóta nevezhetik már otthonuknak Johannesburgot, hogy megtanulják a nyelvünket és azt, hogy az emberben nem szabad megbízni.
Hangyányit bökheti a szemünket, hogy a lények olykor milyen emberszerűen viselkednek (például a porontyaikkal), azonban a filmben bőven akad olyan momentum is, ami megerősíti az idegenek nem-emberi mivoltát – a tehénhullát áthálózó, abból táplálkozó “peteinkubátor” egy kalyibában talán a legjobb példa, és a hatóság kiküldött emberének erre vonatkozó problémamegoldása szintúgy emblematikus momentuma a film hangulatának. A főszereplő, Wikus Van De Merwe ugyanis, aki az MNU (Multinational United) nevű, az idegen krízissel foglalkozó privát fegyverszállító cég egyik ügynöke, maga is egy beszűkült látásmódú, a helyzet tragikumára vak, módszeresen a törvény betűjét követő kapitális seggfej, aki kollégáival egyetemben csupán elhárítandó gondként viszonyul a földönkívüliekhez. Nem találunk egyetlen makulátlan karaktert sem, akihez kötődhetnénk, így még húsba metszőbb a film ridegsége: nem csak a spontán kivégzések hatnak megrázóan, de a rezzenéstelen, sőt vigyorgó emberi arcok látványa is az idegen holttest körül. Emiatt is van igazi súlya és hitele a karakterfejlődésnek Van De Merwe esetében, még ha egész szélsőségesen ki is fordul magából személyes értékrendje és a rendszerbe vetett hite. A megpróbáltatások, amiken keresztülmegy, családjának és józanságának elvesztése, a hirtelen jött felelősség a vállán, a rend illúziójának széthullása kisemberből, inkorrekt aktakukacból önkéntelenül is számkivetett bűnözővé alakítják át, akit még mindig nagyban személyes okok vezérelnek, nem holmi közjó, de akinek végső céljaival már szimpatizálhat a néző.
Ismeretlen színészek játsszák szerepüket a mozi által keveset használt díszletek között egy valószínűtlen eszközökkel kíméletlenül valóságos kérdéseket feszegető előadásban, ezért aztán egyszerűen kiszámíthatatlan a film, emelkedett hangulattól mentes és megjósolhatatlan végkicsengésű. Bár a főszereplő lejtőn elindításáért felelős rejtélyes szer meglehetősen erőltetett eszköze a konfliktus megteremtésének, az ember-idegen ellenségesség egyébként is forráspontjára ért, és nem az a fontos, hogy honnan jött a belobbantó szikra, hanem hogy a robbanás után mi marad meg a kényszerű együttélés törékeny intézményéből. Tragikus sorsú karakterek állnak a középpontban, akik puszta lényük teremtette káoszon keresztül sodródnak menthetetlenül a végzetük felé, és a legmegindítóbb nem az, hogy miket kell feláldozniuk miféle célokért cserébe, hanem hogy végső soron vajmi keveset változtatnak az elnyomók és kizsákmányolók uralta, elcseszett világon. Fantasztikus film, rákemberek szerepeltetése ellenére is többet árul el az emberi természetről, mint amit még kényelmesnek érzünk. Mindenkinek meg kellene néznie, aki fanyalog a sci-fire, vagy éppen csak szereti az elgondolkodtató, jóérzésének elevenébe vágó történeteket.
