Az utóbbi időben meglehetősen sok sorozatot nézek, ami egyrészről furcsa, mert általában egyetlen filmre is sajnálom az időt (mentségemre szóljon, hogy az új mozik nyolctizede nem ér meg egy ásítást sem), másfelől viszont ezennel utólagosan is hátbaveregetem magamat, amiért komolyabban (mármint a Barátok Köztnél, az egy sablonra épülő CSI-ok végtelen számú, egyenlően egysíkú permutációinál, illetve a szüntelen Dr. House-ismétléseknél komolyabban) rájuk álltam, ugyanis ráakadtam egy-kettőre, amire kifejezetten érdemes rászánni azt az 500-1000 percet is. Sorozatokat tekintve későn érő volnék – az X-Akták meg Twin Peaks jellegű alapvetéseket is csak egy-két éve abszolváltam, viszont a 24-et meg eredeti DVD-ken vettem meg kósza dicshimnuszok alapján, mondhatnám hát, hogy most lettem kész a többi tévés nagyágyúra.
A Weeds (magyarul Nancy ül a fűben) a Showtime kábelcsatorna fekete komédiája, és azért írok erről elsőnek, mert még csak egy részt láttam belőle, és ilyen késői órán nem akarom nagyobb fejszébe vágni leragadó szemhéjú fejemet. De semmi gond, megérdemli az első bejegyzés képzeletbeli dobogócsúcsát: iskolapéldája az annyira szokatlan alapkoncepcióval rendelkező és olyan mértékű naturalizmussal kivitelezett sorozatnak, hogy azokon az ingyenes kereskedelmi adókon, amelyeken internetes napjaim előtt szoktam volt szocializálódni (soha többet!), nem sok esélyem lett volna látni és megszeretni. Nem mintha akkora durvulás folyt volna a pilotban, vagyis nem a fizikai fajtából való, inkább az Amerikai szépség-féle, öklendezősen tökéletes kertvárosi idillt felbolygató valóságfelfedős, szennyestiprós, profán beszédben, álszent karakterekben és eszképizmusban megnyilvánuló polgárpukkasztó fajta, abból is a gunyorosabb, nem a velőig sértőbb / elgondolkodtatóbb. Nem láttam egyetlen Született feleségek epizódot sem végig, de témája alapján megkockáztatom, hogy rokonok a Weedsszel, csak míg az előbbi lényege kimerül abban a képességében, hogy kiüldözi a nappaliból a férfiembert a rózsaszín hangú csipogásával, addig az utóbbi merészen elevenébe vág a csipkével leterített degeneratív emberi szemétdomb problématikájának.
Főszereplőnőnk, Nancy özvegyasszony, van két vásott fia, egy bérelt helye jószomszédasszonyai pletykatárgy-jegyzékében, és néhány fekete bűntársa, akikkel marihuánát terítenek a környéken – innen a cím. A pilot szokás szerint nemigen válaszolja meg a felvetülő kérdéseket (Miért? Hogyan? Komolyan?), ellenben újakat generál, esetemben pedig felkelti annyira az érdeklődést a figurák iránt (apropó, Nancy kamaszgyerekes anyukaként is dögös), hogy benevezzem magam a további részekre. Leginkább az érdekel, hogy a búbánatba keveredett a drogbizniszbe egy ilyen nő, aki látványosan naiv idealizmussal vélekedik a mindenkori fiatalság romlatlanságáról (mondjuk ez ráfogható az elfogultságára sajátjai iránt), és hogy beválik-e intenzív reménykedésem afelől, hogy a továbbiakban ejtik a tiniláv sztorivonalat mondjuk a tízévesekkel üzletelő hülyegyerek előtérbe helyezése okán, akit Nancy olyan gyönyörűen a kocsira kent mérgében és terrorizált érzelmileg is a végén.
Eddig szolid 3 medvelövészet / 5.
Első rész előzetese: