Gé_A_eNn_É

Még a legvájtfülűbb mozibubusok is szerencséjüknek érezhetik, hogy Quentin Tarantino nem csak kedvenc zsánerei és rendezői, a szofisztikált történetvezetés és az öncélú jelenetekkel kivitelezett csapágyrepesztő fordulatok előtt tiszteleg filmjeivel, hanem a popularitás oltárán is áldoz valamelyest, így művészieskedő kísérleti alkotások helyett(/mellett) szórakoztató, tipikusan finomkodásmentes, igazi bűnös élvezetet kínáló produkciókkal bombázza a nagyérdemű tűréshatárait. Kedvenc krumpliképű/vízfejű, mániákus és nem mellesleg zseniális forgatókönyvírói vénájú direktorunk filmjeinek értékeléséhez persze mindezek ellenére is gyomor, türelem és vásott, szénfekete humorérzék szükségeltetik, no meg egy kevés tolerancia a naturalisztikusan is komédiaszerű nézőfogó bravúrokkal szemben. Aki látta a Jackie Brownt, a Kill Billt meg a Halálbiztost, neadj'isten tetszett is neki, az talán most nem néz okoskodó hülyének; aki pedig látta a Ponyvaregényt meg a Kutyaszorítóbant, következésképpen nyilván máig oda van értük, annak jó hír, hogy Tarantino valószínűleg megalkotta végre élete harmadik legjobb filmjét (mármint szerintem).

Az alapfelállás olyan valószerűtlenül sok brutális képsorral kecsegtet, hogy szinte csoda, Tarantino miért nem nyúlt hozzá előbb: egy homicid hajlamú amerikai hadnagyot és viszkető tenyerű zsidó csapatát a német megszállás alatt álló Franciaországba küldenek egyetlen feladattal: hogy minél több nácit öljenek meg minél botrányosabb módon, rongálandó a német hadigépezet fogaskerekeit és elhintendő némi ellenpropagandagránátot. Nem ejtenek túszokat, nem tárgyalnak, nem kegyelmeznek, csak halomra lőnek, baseball-ütővel koponyán csapnak, majd megskalpolnak minden egyes nácit, aki nem rezel be annyira a hírnevüktől, hogy meg tudjon állni előttük fegyverrel a kézben. Már-már fanatikus, öngyilkos hajlamtól sem mentes célirányosságuk pontosan olyan mértékben deformálja karikatúraszerűvé a bagázst, amennyire (anti)héroszi figurákká magasztosítja őket a vér- és péptengeren átsejlő szabadságharcosi, végülis nemes indíttatásuk, így aztán jól egyensúlyoznak a tragikus, elcseszett bakalét két véglete között. Valójában rezzenéstelen arcú gyilkos mind; nem sok kapaszkodót talál rajtuk a szimpatizálásra kész néző, ráadásul nem is koncentrálnak karaktereik kibontására, csak annyit foglalkoznak velük, hogy legyen súlya a nácik tőlük való félelmének és egy-két tagjuk spontán elhalálozásának amolyan tarantinós nyugivan, PIFFPAFFPUFF, csapó! módon – mondanom sem kell, ezúttal is működik a dolog. Brad Pitt röhejesen eltúlzott bunkóamerikai akcentusa is biztosan barbári simanyelvűségüket hivatott sugallni, de annak ellenére, hogy emiatt a színész nekem eléggé kilógott a hangulatból, sikerült ráépíteni egy-két poént is, és hát ugye a faék is egyszerű eszköz, mégis fenemód hatékony. Hát még a baseball-ütő.

Ami különös, de persze Tarantino beszámíthatatlanságának tudatában végső soron nem olyan meglepő, az az, hogy a cím ellenére nem feltétlenül a Basterds osztag mint olyan a film főszereplője, hanem egyszerűen a “becstelen brigantik”, akikből a hadszíntér minden oldalán akad nem is egy. Mindjárt a kezdő képsorokban megismerkedünk Hans Landa ezredessel, a Zsidóvadásszal, aki legalább annyira számító és szadista, mint amilyen intelligens és (öntelt pofán-vágni valóan is) karizmatikus, és becstelenségben esze ágában sincs elmaradni a nácikaszás alakulat mögött; de van itt még bosszúszomjától elvetemült zsidó menekült meg aljas, köpönyegforgató kettős ügynök is színésznő bőrben, csak hogy megemlítsem a kulcsfigurákat.

A rendező névjegye, hogy alkalmasint más téridőben játszódó fejezetekre osztja a filmet, így szerepeltetve mindenkit úgy és addig, hogy érdekeltté tegye karakterét a végkifejlet kimenetelében. Talán mondanom sem kell, hogy ez lassú, hosszú, gyakran érdektelennek tetsző, a hangulat- és háttérsztori-gazdagítást mégis remekül szolgáló párbeszédekben, mesterkélt monológokban, érzékletesen megtervezett és beillesztett jelenetekben nyilvánul meg, melyek során a történet több aspektusa kerül bemutatásra, mint amit egy átlagos, lineáris vonalvezetésű filmben látni, vagy akár amire ennek a filmnek az előzeteséből számítani lehetett. [Akik nem szeretik Tarantino munkáit, sokszor a csapongónak látszó történetvezetést hozzák fel legnagyobb problémájuknak, pedig a rendező zsenije éppen abban rejlik, hogy megmutatja, nem szükséges az orránál fogva vezetni a nézőt a film elejétől a végéig, sőt ha bevonja őt egyfajta kvázi-kreatív folyamatba a jelenetek közötti kapocs keresésének biztatásával, az még jobb filmélményt eredményezhet. Vagy legalábbis más filmélményt, ami sokaknak nagyonis bejön.] Landa például, előbb-utóbb így vagy úgy összeakasztva a bajszát minden fontos szereplővel a “jó oldalon”, ördögi nemezise az egész náciellenes gerillamozgalomnak pusztán az eszességével és színjátszói képességeivel (apropó, a színész se semmi, egyszerre gyűlöljük a karakterét és szeretjük nézni a játékát); más bevágások pedig segítenek az embernek megérteni bizonyos figurák indíttatását. Az epizodikusság miatt egy novellafüzérre emlékeztet a film szerkezete: minden fejezetnek van csattanója, bizonyos hangulata, helye a nagy egészben. Nem kell olyan összekuszált rendszerre gondolni, mint a Ponyvaregényben, ahol a bizarr sztori bizarr megkeverése talán fontosabb a film hangulatát és nézőre gyakorolt hatását tekintve, mint maga a történet, mert Tarantino itt nem az agyunkba akart bokszolni, sokkal inkább a jóérzésünkbe – olyannyira, hogy nem átallott alternatív történelmet írni, s a személyes tragédiák és enyhén szólva is megkérdőjelezhető moralitású tettek romjaiból rakott máglya előtt győzelmi örömtáncot járni, miután két és fél órán keresztül középső ujjal mutatott rá a háború mocskos természetére. Naná, hogy a szatírába hajló cselekmény végén (meg persze a nácizmus kollektív tudatban élő képe miatt) az embernek mosolyogni, nem szomorkodni támad kedve a záró képsorok után, de végső soron ebben rejlik a film nagyszerűsége: profán, eltúlzott eszközökkel, szórakoztatóan operál veszélyesen provokatív alapanyaggal, és stabilan építkezik belőle. A feszengve nevetés és vigyorogva izzadás borítékolható. Azt hiszem, azok közül, akik hajlandóak jegyet váltani százötven percnyi tarantinósan gyilkos hullámvasúra, csak annak van esélye csalódni, aki az előzetesek alapján akciófilmet várt. Ez nem az, viszont nagyonis jó kis mozi.