Hawking széles publikumra szelídített eszmefuttatásai után van még egy (eddig, ha többet találok, szólok) némileg hasonló témájú sorozat a tyjúbon, ez a Föld távoli, ember nélküli jövőjének idegenül ható világával foglalkozik: a BBC The Future is Wild című spekulatív dokumentumfilmje. Nagyon el vannak szórva az epizódok, ezért több elérhetőséget is meg kell adnom: itt meg itt két huszonötperces rész látható, emitt pedig a feltöltések listájából ki lehet szemezgetni a többit. Engem végtelenül tud szórakoztatni az ilyesmi.
[Az ötlet a bejegyzésre innen származott a fejembe.]
Amikor vége lett a filmnek, először érzékcsalódást gyanítottam, aztán fölmasíroztam az imdb-re leellenőrizni a rendező kilétét. Ja, Kevin Smith volt az, nem hallucináltam, nem a mozi nyújtotta kétes utóízű élmény zsibbasztotta el az agyam, hogy félreolvassam a stáblistát – a mozi csupán Smith jól felismerhető, közkedvelt direktori kézjegyéből csinált valami amorf, beazonosíthatatlan tartóedényt, amely képtelen összetartani a film elemeit, amíg a stáb valami elfogadható állagút kotyvaszt belőlük. Ha nem hallottam volna annyi káromkodást (hirtelen megrohant egy sugallat, hogy Hollywood szerint az underground/függetlenfilmes hangulat kimerül a forgatókönyv-oldalankénti 8-12 fuckban), egész egyszerűen el sem hiszem, hogy Smith műve ez a sértően sablonos, helyenként önmaga paródiájává váló fekete komédia. Személy szerint nem tartom egy hűdezseni alkotónak Smith-t, eddigi munkáinak (legalábbis többségüknek) jellege viszont van annyira eltérő a Cop Out homlokráncolós produkciójától, hogy komolyan hitelt adjak az álomgyár gyökereit rágó szervezett bűnözés pletykájának. Szinte él előttem a kép, amint egy Popeye-alkarú fogdmeg letépi Kevin fejéről hűséges bézbólsapkáját – ami az évek és a hajzsír összedolgozása miatt már önmagában felér a megskalpolás agóniájával –, azzal fenyegetve őt, hogy nem látja viszont a "testrészt", ha nem rendezi meg ezt meg ezt a szkriptet. Vagy ez, vagy Smith csak pénzt akart gyűjteni következő független filmjéhez. Nem is tudom, melyik a rosszabb, az előbbi eshetőségnél a gondolattársítás legalább nem hozza föl a legősibb mesterség fogalmát az emberben...
A Cop Out csalódás, méghozzá már akkor, amikor (vagy ha) Smith közrejátszásáról még fogalmad sincs. Szar filmnek csak azért nem akarom nevezni, mert az van, hogy egy-két (konkrétan háromnál biztos nem több) poénján egész jót derültem, és ugyancsak elárasztott a boldogság néhány töredékmásodpercre a film különböző pontjain: a színészi képességeit egyes jelenetekben (pl. a nyitó kihallgatásnál) fényévekre elhajító Bruce Willis esetében a káröröm, az idegesítésben homlokér-kiduzzasztó tehetségű Tracy Morgannél pedig... nos, még több káröröm formájában, de a vérszomjasabb fajtából. Abból, ami miatt reméljük, a karaktere soha a büdös életben nem szólal meg többé egyik Morgan-filmben sem, miután ebben egy kölyök emberesen tökönrúgta. Amely kárörömöt azóta táplálja a csendes haragom, mióta ennek a Tracy gyereknek az affektálása sikeresen eltántorított egy egyébként biztosan kitűnő, díjesővel elárasztott sitcom, a 30 Rock nézésétől. Smith alkotása csak akkor szórakoztató, ha "csináld magad" alapon állunk hozzá, mert a film még csak azzal sem fárad a kedvünkért, hogy megfelelően komolytalannak állítsa be magát borzasztóan komolytalan jeleneteinek kedvéért, melyek egyébként nem viccesek, épp csak rajtuk van egy "Kacagj!" címke. Ez néha beválik, de legtöbbször nem, mert a poénok zöménél eltelik a nevetésre szánt időnk azzal, hogy azon töprengünk, miben láttuk vagy hallottuk már szinte ugyanezt az utóbbi harminc év zsaruvígjátékai közül. Mindjárt utána az is eszünkbe jut, miért nem azt a bizonyos filmet nézzük inkább újra ez helyett. Hogy szórakoztató tud-e lenni a Cop Out, az erősen a véralkohol-koncentrációnk függvénye, de ha önfeledt szórakozásra nem is a legideálisabb segédeszköz, még mindig jó lesz referenciaként a ma és a múlt mozijának minőségbeli különbözőségeire vádlón rámutató baráti viták során.
Willis és Morgan egy nyomozópárost alakít – százötven fekvőtámaszt annak, aki ebből nem tudja megtippelni, melyikük lesz a kemény zsaru és melyikük a nagydumás seggdugasz. Willis figurája mégis érdekesebbnek tűnt nekem, előszöris mert nem likvidálta a karaktere befogadásához szükséges idő és háttértörténet iránti toleranciámat már pusztán a hanghordozásával, mint a társa; másodsorban mert itt meglepően ura a temperamentumának. Nem csak hogy nem keni szájon Morgant annak minden mondata minden szavának minden szótagja után (Willis itt már veri Gandhit béketűrésben), de mint öreg róka meg kötelességtudó apa meg becsületes rendőr, nála van az ész és a gerinc is a csapatban. Szófosás okozta elvérzéses ajakkopásban fölfordulni igyekvő partnerére hárul hát a vicces fiú szerepe, viccesre hajazó szituáció viszont csak akkor tud kialakulni körülötte, ha ő mindössze másodhegedűs a neje, Sean William Scott vagy más szereplő mellett. Willis csapnivaló reakcióit leszámítva a film eleji kihallgatás Morgan brutálisan túljátszott, durván humortalan, mellesleg pedig cél nélküli műsorszámának köszönhetően is bevonulhat minden idők leggyorsabban elváráshervasztóbb nyitányai közé. Előfordulhat, hogy a film ennél jobbat fog nyújtani, de annyival jobbat nem, hogy ne ezen startjelenet minősége maradjon az átlag a játékidő végéig, különös tekintettel a sírós képű fickó teljesítményére vonatkoztatva. Morgan karakterében minden benne van, ami filmes figurában visszatetszést kelthet, mert már olyan unalmas, és olyan lustának állítja be az írókat; és ő még csak meg se próbál ellene tenni: ostoba, gyerekes, béna, hisztis, szerencsétlen arc, a Bad Boys karaktereinek suta majmolása, ráadásul pofázásban is elnáspángolják. Meg is érdemli.
A sztorival (kezdetben) nem volt gond, sőt érdekes megoldást vezetett be a pénzhiány (eleinte) legális kiküszöbölésére. Olyan érdekesen kisszerűt, hogy szinte már abszurd, miféle események gyűrűznek ki a dologból – ügyesebb forgatókönyvesek talán kifejezetten emlékezetes dolgokat is tudtak volna belőle alkotni, ha nem köti hozzá a kezüket a producer (A rendező?) az elrágott klisék molylakta irattartójához. Mert így lett volna, hisz a fenti eredetiség kivételével a film minden más aspektusában kiszámítható, ahol pedig előrukkolhatna, csalódást okoz (a megbosszulandóan irritáló új férj, a rivális detektívduó ügyködése, S.W. Scott "végzete" stb.), és az alapvetően szolid történet hangulatát, ütemét fölösleges és vacak, ha nem egyenesen kínosan rossz jelenetek sorozatával rontja el. Nem egyszer nekem égett a fülem, hogy a színészeknek milyen szövegeket és alakításokat kellett lenyomniuk a kamera előtt. A Cop Out (a cím, feltételezem, agresszívan idióta magyar ferdítését eddig sikeresen elkerültem, soha nagyobb szerencsét) túl véres ahhoz, hogy habkönnyű vígjátékként nézzük – pedig úgy jobban szuperált volna –, túl komolykodós színtiszta komédiának – megintcsak egy elszalasztott lehetőség –, és ami a legrosszabb, mintha még üzenete is volna, de legalábbis tanulsága a karakterek számára, akik a bűnügyi szál felgöngyölítésén túl így émelyítően cukros személyes happy endeket is kapnak az arcukba. Nézzük a pisztolyt az esküvőn, nézzük, és csak azért nem háborodunk fel egy ilyen húzás otromba ostobaságán, sőt röhejes lehetetlenségén (Mindenki süket, vak és/vagy szarna egy gyilkosságra ott?), mert legalább egy percen belül végre vége a filmnek. Drága Kevin Smith, ettől a szerzeményedtől még az is örömkönnyeket fakasztóan megbocsáthatóbb, hogy segítettél a köztudatba taszigálni Ben Afflecket. Soha ilyet többet. Másfél főbelőtt MVP / 5. Ha nézed, sörrel nézzed; ha józanul kell végigülnöd, nyugodtan csinálj mellette mást is, lehetőleg valami hasznosat, és legyen füldugó a kezed ügyében.
StephenHawking minden bizonnyal a leghíresebb és hírére legérdemesebb elméleti fizikusunk (a miénk, mint földiek, na). Most leltem rá feltöltött műsorára, amely a földönkívüli élettel foglalkozik, ami az egyik kedvenc témám, mióta felfogtam az éjjeli égbolt csillagainak mibenlétét gyerekkoromban. Az első epizódot beágyazom, a többiért katt az ablakba:
Ha a Tini (Mutáns, bár asszem ez szó a magyar címből hivatalosan kimaradt) Nindzsa Teknőcökre (TMNT) gondolok, egyből az a "kinyitható hátpáncélú", fasza akciófigura ugrik be, amit sosem kaptam meg a szüleimtől. Nem is baj, legalább nem untam bele a témába, és a szomszéd susnyásban a háromszög-szeletekre vágott zsíros kenyér mint pizza, meg a frissen nyesett ecetfaág mint fegyver még szórakoztatóbb kellék volt a tévésorozat és néhány képregény feltüzelte rajongásunkban. Csak évekkel később találkoztam a neten az eredeti teknőcökkel, akik valószínűleg egész Sin Cityt a szukájukká tehették volna a maguk bárdolatlan, nyers durvaságával, nem is beszélve a dizájnjukról, amely mellett szégyenletesen infantilisnek tűnik nem csak a mesék színes-barátságos világa, de még a mozifilmek (legalábbis az első) viszonylag életszerű bábjai is.
Első feltűnésük óta sokszor változtak, mindig a kor divatjához igazodva, engem mégis ez a kezdetleges, már-már noiros hangulatú ábrázolás fog meg, még felnőtt fejjel is. Valahogy érezni a képeken, hogy a radioaktív mutáció még képregényben sem gyerekjáték, és nem bánik kesztyűs kézzel az alannyal – a "célt tévesztett" mesefigurákra fel tudnám még hozni a lezüllött Donald-szerű Howard kacsát, vagy akár a poszt-milleri (illetve szintén a lehető legősibb, még pisztollyal gyilkolászó) Batmant. Azt hiszem, csak így akarom meghosszabbítani rajongásom létjogosultságát az alapvetően fiatalabb közönségnek szánt alakok iránt, de a lényeg ugyanaz: szívesen látnám a teknőcök visszatértét eredeti formájukba. Hogy mekkora kontraszt van az evolúciós/devolúciós lépcsőfokok között, azt a Turtles Forever film tökéletesen ábrázolja (youtube-on meg lehet találni az egészet epizódokban; itt meg egy kritika, amivel nagyon egyetértek). És most a hír, ami ezt a bejegyzést szülte:
Ennyi. A kép és az io9.com értesülései/spekulációi arra engedtek következtetni, hogy készülőben van egy új teknőcmozi, amely az utóbbi időben olyan közkedvelt (és többnyire jól bevált) realisztikus-felnőttes-durvoid hangvétellel fogja elregélni a genetikai torzszülött, önbíráskodó csatornatöltelékek történetét. A magam részéről nem győztem eléggé reménykedni, hogy így van, és ez a zavarba ejtően egyszerre merész, dögös és ijesztően rendhagyó maszk mozgóképre kerül... csakhogy aztán jött a hidegzuhany a fej tulajától, aki tisztázta, hogy ez nem több saját tanulmánymunkájánál. Egyébként se nagyon hittem, hogy létezne elég tökös producer egy ilyen produkció bevállalására, az viszont biztos, hogy ott lettem volna a premier előtti vetítésen. Az ember álmodhat, nem? Legalább a pletyka most jó apropót szolgáltatott rá, hogy közöljek néhány további érdekes, tetszetős TMNT-képet:
Kíváncsi vagyok, hány év múlva kopik meg Sam Worthington neve a nagyobb filmstúdiók szemében annyira, hogy egy sima halandó eljátszására kényszerüljön emberfeletti robotok, macskahibridek és félistenek helyett. Ebből is látszik, hogy mindenképp ígéretes, vitathatóan tehetséges színész – hogy sokoldalú, azt egyelőre még bizonyítania kell valami olyasmiben, ahol a változatosság kedvéért nem marcona katonát játszik ilyen vagy olyan formában, s ami mellé nem popcorn dukál majd a leginkább, hanem mondjuk papírzsepi (drámára gondolok, az istenért, nem romantikus múvira) vagy egy bemelegítő agytorna. Azt meg kell hagyni, már belopta magát annyira a producerek szívébe, hogy ne szóljanak bele a hajviselési szokásaiba (nem mintha zavarna, én is így hordom, igaz, az ó- vagy a csillagkorban nem biztos, hogy megmaradna ez az ízlésem), és a nézők is legfeljebb efféleségek miatt hőböröghetnek a neve hallatán. Az új Titánok harca mindenesetre nem Worthington hibájából lett olyan, amilyen, ő ebben a filmben is profin végigkaszabolja magát néhány kaszabolnivalóan silány CG-effekten, és nyíltan kesztyűt dob Bruce Willis arcába, aki ezidáig A Mozivilág Legergonomikusabb Koponyája cím büszke tulaja volt; ezzel szemben nem is nyújt semmit, ami legalább a színészi alakítások aspektusában kiemelné Louis Leterrier remake-jét az átlag alatti tucatfilmek népes, arctalan sorából.
A '81-es eredeti olyan klasszikusnak számít a mitológiai és kalandfilmek között, hogy én például rendre régebbinek hiszem 29 évesnél, és bizony minőségibb feldolgozásra lett volna érdemes az Aeon Flux forgatókönyvírójának és pár pályakezdő grafikusnak a hanyag, szenvedélytelen kisujjgyakorlatánál, meg a saját új Hulkja kontrasztjában a 2003-asat visszamenőlegesen valóságos mesterművé tévő Leterrier rendezésénél. A mulatságos mechanikus bagoly komolytalan vendégszerepeltetése kiváló szemléltető eszköz: noha már az eredeti filmben is kilógott a színből, mint rákollós lóláb, ott legalább volt funkciója, míg ebbe a moziba fogcsikorgatva erőltették bele, nyilvánvalóan humorosnak szánt, de érthetetlen elemként azok számára, akik nem látták az előző verziót. Nem vicces, de legalább kínos, és metafilmes utalásként csak azért nem töri darabokra a hangulatot, mert a kompjúteranimációk ingyen és bérmentve megteszik helyette. Az a szegény műbagoly már '81-ben is gáz lehetett – ironikus, hogy 2010 legkorszerűbb (na persze...) látványtechnikájának mitológiai lényei mégis gagyibban hatnak a vásznon, mint egy öt másodperces, szándékosan cheesy comic relief cameo. Mégis ez a darab játékszer emlékeztet bennünket a legjobban arra, mit is nézünk, pusztán azért, mert miatta a régi filmre asszociálunk, amelyben s amikor még egy nagyszabású történetet akartak elmondani az alkotók, nem egy egynyári/tavaszi, felejthető látványdarabot összedobni pofátlan kendőzetlenséggel (lásd még a film trehány utólagos "3D-sítését"), és az alkotói kreativitást még csak módjukban sem állt renderfarmokra hárítani. Talán nem lett nagy film, de emlékezünk rá, és íme, nem sajnálták a pénzt a remake-elésére sem. Viszont ha újabb 29 év múlva megint divatba jön a spártai hentelés, az idei Titánok harca alapján aztán egészen bizonyosan eszükbe se fog jutni az akkori producereknek a cím újrázásának fontolóra vétele.
Perszeusz története ott kezdődik, amikor Poszeidón álmában elszellenti magát, közvetett felhajtóerejével felszíni uszadékká változtatva a rögtönzött búvárharangot, amiben a kiskrapek a tengerbe találtatott hajíttatni bosszús apja által, lévén Zeusz házasságszegő paráználkodásának a gyümölcse. Csecsemőkorát egy pillanat alatt maga mögött hagyja a képernyőn (milliméteres haja kivételével); a következő jelenetben máris mózeskosár-fosztogató nevelőszüleivel halászik felnőttként, amíg az istentagadó görög talpasok el nem nyiszálják az ötvenméteres Zeusz-szobor kő Akhillesz-ínját a fejük fölötti szirten, a fél antik világ egyhavi élelmezésére elegendő gyanútlan halacska palacsintává redukálódását előidézve a gravitáció vonzásában ezertonnás nyeletlen fejszefejként viselkedő test vízbe csapódásával. Perszeusz nem ezért lesz zabos, hanem Hádész meg éji huhogányainak a feltűnése miatt, akik bosszúból nem csak a blaszfém antiszobrászok gerincét köszörülik még cakkosabbra az agyarukkal, de mágikus úton Perszeuszék halászbárkájából is egy másodperc alatt elszívják a fa azon tulajdonságát, hogy úszik a víz felszínén. Az idilli kiscsalád így hullámsírba száll, Pí pedig – miután jó hőshöz illően sértetlenül partra vetődött barátságos felségterületen – annyira berág az istenekre, hogy nem is értem, miért nem változtatja meg a nevét valamire, ami kevésbé rímel a Zeuszra. Mivel a többi hadászlegénnyel ellentétben az ő térde meg se remeg Ralph Fiennes Hádészának kénköves leheletétől (Komolyan, mióta megszokott őt démonszárnyakkal ábrázolni?) – bár egyelőre vita tárgya, hogy félisteni mivolta miatt, avagy csak mert látta a Harry Pottereket, és ráedződött Voldemort vizázsára –, kiverik a kezéből a pecabotot, páncélt húznak a halszagára, elindítják a ki tudja, hova a fenébe, és rábízzák egész Hellász sorsát. Ha kard és dárda helyett egy primitív számítógépes vírussal szerelik fel, amelyik a videokártyákat támadja, alighanem a mozitörténelem legkurtább terjedelmű eposza lett volna a film, és mindenki jobban jár pl. a PlayStation 2-es minőségű CGI-Medúza nélkül, de hajj, ezek a görögök élnek-halnak a tragédiákért.
Az ölümposzi panteon istenei először röhejesnek tűnnek a tévézés aranykorának alufólia-szkafanderes sci-fijeit idéző szerelésükben, aztán velőig gonoszul, vigyorogva kavarják a halandók orrlyukáig érő szart azok istentelenségét büntetendő (Hé, miért nem vágtok közéjük pár villámot? Szerintem inkább megtérnének, semhogy ropogósra süljenek.); végül azonban különböző okokból megfelelően idegenül, istenien transzcendentális ostoba frátereknek fognak tűnni, érthetetlen motivációkkal és érzelmekkel. Először is Qui-Gon Jinn, úgy értem, Zeusz nyakra-főre segíti földi fiát, aki vendettát fogadott ellene, mert hátha sikerül neki megakadályozni a Kraken (hja, a Hekatonkheir nevet én is lecseréltem volna) végső függönyeresztésként is felfogható ébredését – de hogy ez miért jelentené Perszeuszon kívül minden más halandó életre érdemességének a bizonyítékát is, fogalmam sincs. Másrészt Zeuszék talán egyszerűen csak vakok és a konstans migrén állapotában élnek, mert naphosszat egymás szemet bántóan csillogó-villogó teljes vértezetét kell bámulniuk, így hát egy-két ütődött ötletüket akár a defektes bőségszaru számlájára is írhatjuk, amely kifogyott a mennyei aszpirinből. Ki tudja?
Ezalatt a gomolyfelhők innenső oldalán Worthingtonék eljátsszák a kék/zöld vászon előtt, hogy lekardoznak néhány ámbráscetnyi, kitinpáncélos, ostromfegyver-kategóriás óriásollójú skorpiót CGI-effektust (ez már kezd a rögeszmémmé válni, tudom...), rásóznak egyet kardlappal az így is hülyére csépelt "a veterán megleckézteti az újoncot tréning címén a bajtársak gyűrűjében" kliséjére, lassított felvételekkel rágják a szánkba Perszeusz harcművésszé válását, satöbbi. Sablonjelenetek rogyásig. A csapatépítésre jellemző, hogy a különítményhez verődő egyes tagokról értelmes indíttatás és kötődés nélkül csak úgy üvölt a halálraítéltek statiszta-címkéje, és csak azért vannak jelen, hogy egy adott problémára megoldást kínáljanak, vagy egy kötelező archetípust megszemélyesítsenek – ez teljesen a Herkules-jellegű tévésorozatokat juttatta eszembe. A szuvasodó fogú tüzelődzsinn (értsd: hasábfából van) meg a dögös-rejtélyes nőszemély valami eredetiséget, valami mélységet is csempészhetett volna a történetbe, de sajnos (vagy nem sajnos) csak a figyelmet terelték el a cselekményről: az előbbi mert nyilvánvalóan a Disney-féle Aladdin egyik fel nem használt vázlatfüzetéből szökött a forgatókönyvbe, az utóbbi pedig mert Gemma Arterton bőrét viseli. Említésre érdemes még Mads Mikkelsen, aki legutóbb James Bonddal akasztott bajuszt, itt meg Perszeuszba igyekszik beleverni hol némi alázatot, hol egy kis józan észt; valamint Pégaszosz, aki bizony méltó vetélytársa Artertonnak szemrevalóságban.
A sztori nem tartogat meglepetést, a színészek tehetsége is kellően el van nyomva az akciókra koncentráló rendezői szándék által, a látvány meg legfeljebb a (pre-gen) videojátékok átvezetői között állná meg a helyét, aktuális nagyköltségvetésű moziként nagyon nem. Bár én csak jó öreg 2D-ben láttam (kemény nyolcadmagammal az egész nézőtéren), kötve hiszem, hogy a sunyin/lustán megkésve hozzágemkapcsozott plusz egy dé csökkentené a csalódottságomat a film fontosabb összetevőivel kapcsolatban, úgymint a hangulattal tisztábban összecsengő, bátrabb, érettebb forgatókönyv meg a színészi játékra helyezett hangsúly hiánya. Ez egy vérbeli popcorn-mozi. Talán sejthető volt, hogy így és ilyen lesz, talán az én hibám, hogy sípcsontnál följebb engedtem emelkedni az elvárásaimat, talán a '81-es eredeti sem volt kifejezetten műremek, de ez a produkció még akkor is kevés lenne, ha tévéfilmnek szánták volna. Talán élvezhető kikapcsolt aggyal, ha az kell, de nem nagyon éri meg a vesződség miatta. Nem utálnivaló film, "csak" elégtelen. Egy meg háromnegyed brutálisan rövid és eseménytelen ideig a rivaldafényben fürösztött Kraken, ami még így is egészen feltüzelt a pletykált új Godzillára/ 5.
DiCapriót elmém már olyan szervesen hozzákapcsolta Scorsese nevéhez, hogy valóságos párbajt vívott egymással a hosszú és a rövid távú memóriám, mire eldöntöttem, hogy a(z egyébként fenemód sötétlovagoselőzetesű) Inception bizony nem Martin atyánk, hanem Christopher Nolan műve lesz. DiCaprio siheder kora óta színésztrükkök pukkadásig fújt úszógumijait növesztette magára; ha valaki tizenkét-három éve azt mondja nekem, ez a fickó gyerek lesz Scorsese új udvari színésze, göcögve fülön pöckölöm – akkor még az is kérdéses volt, egyáltalán borostásodik-e majd valaha. Az a helyzet, hogy azóta csaknem minden filmje a személyes one man show-jának tekinthető, Scorsese nimbusza pedig nem csak rendezői zsenijének, de a művészválasztáshoz való zsigeri tehetségének (vö. De Niro) hála is egyre gyarapodik fényességében. Mielőtt holmi kritikátlan tinirajongással vádolnátok meg, leszögezném, hogy a Vihar-sziget az első olyan mozi, amiben valamelyest megbicsaklani látom a fenti páros kéz a kézben történő szökellését valamiféle egyetemes szórakoztatóipari piedesztál tetőjének mestergerendája felé. Még csak közel sem tartom rossz filmnek, a "nyersanyag" ismeretében azonban talán jobbat, talán mást, talán valami újat vártam, már ha ennek van valami értelme. A Vihar-sziget film professzionális, kimerítő adaptáció, ennek megfelelő előnyös és előnytelen tulajdonságokkal.
Kétségtelenül elég igazságtalan vagyok a filmmel, elvégre mi más céllal is készülhetett volna, ha nem azért, hogy pontos adaptáció legyen? Dennis Lehane, a regény írója az egyik ok, amiért a film nem kap tőlem négy egész csillagot: a pacák úgy ír, hogy öröm olvasni, még ha olyant is ír, amin nem épp ildomos örömködni. A Vihar-sziget könyvben egy férfi sokadlagos lelki-szellemi leépülésének húsbavágóan célszerű eszközökkel való bemutatásának lehetünk tanúi, eleinte elfedve a krimi műfajának ballonkabátjával, hogy utóbb, amikor libben a fátyol, valami sokkal sötétebb és ijesztőbb dologra derüljön fény a vártnál. Nem hosszú, tisztán cselekményközpontú, egy szálon haladó regény – legalábbis kezdetben –, amely akár laposnak is tűnhet, ha tisztán mint nyomozós bűnügyi sztoriként nézzük. Írott prózában könnyebb becsapni, majd megdöbbenteni az olvasót, mint a poéngyilkos trailerekkel a pofonra felkészített, elcsépelt számítógépes effektusoktól monolittá hólyagzott ingerküszöbű és/vagy látványorientált mozinézőket, nem is beszélve a két médium személyességének eltéréséről. A Vihar-sziget regényben egy mellkast kongató, mély sóhajokat sarjadzó, megrendítő történet, mondhatni, egyszerűségében nagyszerű, míg a nagyvásznon egy hatásos, szép, ámde kissé fölöslegesen túlfújt lufi, és a rendező úgy rázza előttünk a beléje szórt drámát meg misztikumot, hogy azok nemigen tudnak ideális módon összeállni valami koherensebb egésszé, noha már maga a próbálkozás is egy nagyon effektív művet eredményez. Eposzt akar alkotni ott, ahol a visszafogottabb hangvétel talán üdvösebb volna.
Félreértés ne essék, a film kellő mennyiségben adagolja a feszültséget, és igenis képes megpengetni azokat a bizonyos húrokat, a hatásvadászat sószórója viszont szerintem valamivel többször került megbillentésre a kelleténél (pl. a helyszín túlmisztifikálása: mintha egy klasszikus horrorfilm kastélya lenne, s ha már itt tartunk, a személyzet is mintha csupa őrült tudósból állna – ami bizonyos fokig megmagyarázható lesz, sőt okos húzás, de én elviseltem volna visszafogottabb utalásokat is, a paranoia kevésbé otromba bemutatását), és a produkció egész egyszerűen túl hosszú ahhoz, hogy a ráérősen hangulatkeltő jelenetek közé ne ólálkodja be magát az unalom. Kissé hosszabb a felvezetés, mint amire a zárócsattanónak szüksége van, és tempójában egyenetlen az oda vezető út, jóllehet ez inkább csak használ a feszült hangulat, a kiszámíthatatlanság érzetének megteremtésében. Ilyen lineáris sztorit talán nem kellett volna kétórásra nyújtani, noha a tartalom minőségével nem lehet gondunk: a színészek remekelnek, az elmegyogyó hangulatos, a (magyar) névadó légköri jelenség megfelelően apokaliptikus. Ha nem a regényhez mérném a mozit, valószínűleg egy szál kifogásom sem lenne a felépítést illetően (esetleg csak a vágót túlóráztattam volna), így viszont muszáj azt mondanom, hogy a forgatókönyveseknek közelebb kellett volna a szemük előtt lebegtetni az eredeti mű milyenségét, Scorsese megszokott filmes névjegyei előtt, ugyanakkor inkább a filmes eszközökre apellálva alakítani a feldolgozást, semmint a regényírók repertoárjának sajátosságaira. Ezzel azt akarom mondani, hogy a film a lehető leghűbb adaptáció betű és szellem szerint is, ez viszont nem igazán kedvez neki, ha a hosszát nézzük, ha a minimális párbeszédeit vesszük, ha a főszereplő belső vívódásainak megvalósításáról van szó stb. – Scorsese sokkal jobban is kivitelezhette volna, hogyha nem ragaszkodik annyira Lehane regényének soraihoz (meg saját rögeszméjéhez a 130+ perces filmek készítésében). Tudom, ez csöppet szembemegy a közvéleménnyel, amely általában az eredetitől való különbözőségek miatt támadja a feldolgozásokat, de egyrészt hangsúlyozom, hogy a Vihar-sziget film így is messze átlag fölötti, jól sikerült mozi, másrészt pedig/viszont én legtöbbször inkább az adott alkotás egyéni, saját minőségére vagyok kíváncsi a választott médiuma lehetőségeinek porondján, semmint a műfajok közötti hidak megrendíthetetlenségére, és nincs ellenemre az alapoktól való eltérés, ha az jobban szolgálja a kitűzött célokat. Gondoljunk bele, mennyi, ilyen-olyan okokból megfilmesíthetetlennek kikiáltott könyv létezik, amelyeket mégis szívesen látnánk mozgóképen is. Megelégednénk egy közegidegen szolgai másolattal papírról celluloidra, vagy kompromisszumokat kötnénk az élvezhető végeredmény kedvéért? Na jó, a tárgyalt filmmel kapcsolatban közel sem érzek ekkora tragikus problémákat, midnenesetre remélem, érthető voltam. Scorsese ha akarna se tudna rossz filmet letenni az asztalra.
Hagyjuk a regényt, nézzük a filmet magát. A torokszorongató érzés ebből sem hiányzik, amit csak tetéznek a hideg kövek és rideg cellák meghatározta díszletek, és a visszaemlékezések töredékes flashbackjei, amelyeket időről időre kulcsként kap a néző a vásznon kibontakozó bűnügyi/pszichológiai rejtvény megfejtéséhez. Minden, amit a főszereplő Teddy kiderít, minden, ami történik, még ha megmagyarázatlan is marad, szörnyű értelmet nyer az utolsó percekben, de ez nem jelent automatikus megoldást a bonyodalmakra, és mire a néző előtt is kirajzolódik a teljes kép, nyilvánvalóvá lesz, hogy ugyan miképp is jelenthetne... Sanszos, hogy az év thrillere lesz, a regény után immár másodszor. "Sajnos" képtelen vagyok nem részrehajlani a könyv javára, de a filmet is csak ajánlani tudom. Nem Scorsese-ék legjobbja, viszont jó. 3 és fél életmentő temető / 5.
Nem, nem könyököltem a klaviatúrára vakon, ez a híres-hírhedt izlandi vulkán becses neve. Ilyen se volt még, hogy aktuális, való világbeli eseményekről írok, de ezek a képek valami elképesztőek. Félelmetesen fantasztikusak és fantasztikusan félelmetesek. És ez "csak" egy vulkán, nem holmi félyucatánnyi meteor...
Kitartást a helyieknek, akiket jóval kellemetlenebbül érint a dolog néhány lezárt reptérnél.
Hölgyek és urak, van balszerencsém bemutatni az utóbbi hosszú évek során általam látott toronymagasan legbugyutább filmet. Talán érthető – ha meg nem is –, hogy a készítők miért nem erőltették meg magukat a forgatókönyvvel, vagy utóbb valami azt megmentő rendezéssel, hiszen a zombifilmek, a horrornak álcázott ijesztgetős akciófilmek és a keresztyén vallást pellengérre böködő incselkedések mindig megtalálják a felvevőközönségüket a mozikban, akik szemet hunynak nem csak a sztori blődsége fölött, de ("másik véglet") még a pusztán a látványt bikázó számítógépes animációk tradicionális ócskasága sem zökkenti ki őket mindennemű egészséges kritikai hajlamot nélkülöző, sekélyes ízlésvilágukból (tisztelet a kivételeknek a vászon mindkét oldalán). Na nem a hasonló felépítésű, tartalmú, hasonló szórakozást kínáló filmek "egyetemes rosszaságáról" akarok meggyőzni mindenkit, viszont a zombis-világvégés-démonos trendek elterjedtsége volt az, ami kitermelte pölö a Légiót is, szóval hadd duzzogjak ezért egy kicsit. Szinte hihetetlen, hogy egy, a nézőt ennyire hülyének néző, ennyi bejáratott, lopott húzást felhasználó, ilyen logikátlan cselekményű filmért komolyan elkérjék egy mozijegy árát és száz percet az ember életéből. A legdühítőbb pedig az, hogy az alapkoncepcióból (úgy értem, az ALAPkoncepcióból, a megvalósított történetnek még csak a csírája nélkül is, és minden karaktert mellőzve) egész ütős filmet lehetett volna csinálni, elvégre Garth Ennis, példának okáért, már kétszeris megmutatta (illetve voltaképpen minden egyes munkájában), hogy a vallási horror (rezeg a léc ezen megnevezés fölött – már ha nem úgy értjük, hogy minden vallásos személynek horrorisztikus élmény szembesülni Ennis képregényeivel, mert az szentigaz) nem feltétlenül halva született lombikbébi.
Mint azt a legtöbb slasher-filmből tudjuk, az USA-ban annyi a degeneráltak lakta és ötlettelen forgatókönyvírók favorizálta, isten háta mögötti porfészek, ami bőven elégséges indok volna a politeizmus kötelezővé tételére, több szem többet lát alapon. A Legiont ugyan átdobja a hillbilly mészárosok szerepeltetésének buktatóján biblikus koncepciójának lendülete, a helyszín azonban ismerős: egy benzinkúttal kombinált resti a sivatag (Számít, melyik?) mértani középpontjában, ami azért mégsincs olyan messze a civilizációtól, hogy ne verődjön össze benne a szereplőgárda. Nyilván száz mérfölddel odébb ingyen jegyeket osztogattak: bérmentes benzin és reggeli némi szörnyethalásért cserébe (apró betűs rész: ha a célhoz érés közben valaki megfullad a homoktól vagy megfőzi a Nap, a szelvény másra át nem ruházható)! Van itt kötelező néger, kötelező bájos házaspár kötelező tizenéves ribanc lázadozó lánnyal, meg szerintem még pár figura, akik azóta kifakultak az emlékezetemből. A főszereplők az oázis lakói/üzemeltetői, élükön a terhes nővel és a tulaj beléje zúgott, lúzer fiával – spoilerezés nélkül is kitalálható hát, vajon ki marad életben a csapatból. Még szurkolni sem kell nekik, hiszen terhes nőt Hollywood nem bánt, egy – reakciói és párbeszédei alapján olyan 70 körüli IQ-jú – valószínűtlen hős pedig minden sztoriba kell, máskülönben még azzal lehetne megvádolni a forgatókönyvírókat, hogy valami eredetit alkottak. Brrr, rossz belegondolni!
A film elején Mihály arkangyalt látjuk, amint épp Mr. Beant homázsol az ennélfogva akaratlanul is humoros belépőesőjével. Mindig úgy gondoltam, ha működőképes szárnyakat szeretnénk egy emberméretű humanoidon, a háta/törzse izomzatának úgy el kellene deformálódnia, hogy kishíján megszűnne humanoidnak lenni – de itt most ezt nem kell nehezményeznem, elvégre angyalunk úgy "repül", ahogy kell: mint egy zsák krumpli a huszadikról. Az már érdekesebb, ahogy egy bugylibicskával lenyiszálja magáról csirke ősei fizikai mementóját, és látszólag csak annyira sérül a háta, mintha hozzávágtak volna két fonnyadt paradicsomot; az viszont egyenesen érthetetlen, a készítők miért éreztek olyan mogyorószorongató kényszert még egy film kirablására egy percen belül, a Mátrix emlékezetes fegyvervételező szobájának megmagyarázatlan feltűnését én legalábbis nem tudom mire vélni. Egy másik (a sok közül) bámulatosan felfoghatatlan dolog a zombi- vagy démoninvázió megoldása, itt ugyanis nem az Ördög machinációja áll a készülő világégés hátterében, hanem Isten türelmének a kimerülése, és a megszállt halandók (Miért kell minden filmben olcsó CG-effekttel megnyújtani az ilyenek arcát? Miért kéne félelmetesnek találnunk egy ásítozó akárkit? Ijesztő persze, de csak azért, mert az írók kreativitása nyilvánvalóan vékonyabb, mint Bale a Gépészben...) nem démonok, hanem angyalok földi mopedjeit játsszák. Magát az ötletet áldásosan újszerűnek üdvözölném, ha nem lenne vele egy-két aprócska bökkenő, ami mögött egy egész logikai Grand Canyon húzódik: Misi, később Gabi példájából is látható, hogy az angyalok eredeti, a megszállt háziasszonyoknál és pocakos jogászoknál végtelenül erősebb formájukban is megjelenhetnek a világon. Miért nem szárnyas ragadozókként prédálják föl az emberiséget? Vagy miért nem vágják el gazdatestük torkát az emberek megszállása után, majd öltik fel eredeti formájukat a megcsappant túlélők levadászásához? És legfőképp: miért tűnik agyatlan zombitömegnek a megszállt embersereg, ha Isten halandó húsba öltöztetett, halhatatlan, éteri légiójáról van szó, Gábriel, ha nem egyenesen a mindenható taktikai vezetésével? Annyian vannak, hogy pusztán a testek tömegével elsodorhatnák azt az egy szál faépületet a semmi közepén, de ha egyesével mennének is be a bejárati ajtón, még az is nyerő húzás lenne, hisz milliárdnyi utánpótlás várja a maga sorát az öngyilkos menetben. Jaj.
B-film velőig, mondhatnátok magyarázat gyanánt; az átlagból való kiemelkedést biztosítani képes központi tematikus elem kihasználásának ostoba kihagyása, válaszolnám. A Constantine pl. mérhetetlenül ügyesebben oldotta meg a "gonosz angyal" dilemmáját (igaz, ott téphetetlen vezérfonalat jelentett az immár 22 éve alakuló, kiváló és következetes képregényes alapanyag), az Alkonyattól pirkadatig a mulatóba zártságot stb. A B-filmekben elsősorban az egyedi karakterek jelentik a fő attrakciót, mert különcök, jó nézni őket, ahogy harcolnak, ahogy egymással arcoskodnak, ahogy elpatkolnak. A Legion szereplői ezzel szemben a film talán leggyengébb láncszemei. Az elején megpedzett jellemeikkel sehová sem tart a sztori, a kritikus pillanatokban visszavedlenek névtelen statisztákká, és elkerülhetetlen elhullásukat képtelenség egy kósza vállrándításnál többel elintézni. Az utolsó mellékkarakter halála remek példa arra, amit mondani akarok: egy heves akció utáni nyugis pillanatban következik be, ami elgondolkodtat, mi értelme volt egyáltalán eddig életben tartani őt (Nem, mi értelme volt eleve beleírni a filmbe?), hiánya nem hogy a történetre, de a főszereplők érzelmeire sincs abszolút semmi hatással, sőt, maguk a végső túlélők is elintézik az egészet egy lemondó fejcsóválással. Nehéz értékelni egy filmet, ha még maga sem veszi a fáradságot, hogy szereplőgárdáját valami többnek mutassa nyilvánvalóan lemorzsolódásra ítélt tölteléknél. Azt már meg sem kéne említenem, hogy a többség ismét csak elfelejti leüvölteni Mihály fejét a kérdéseivel, hogy mi folyik itt, miért, ki vagy te, hogyhogy, satöbbi – vajon az írók a film közönségének igénytelenségére/sötétségére alapoztak, amikor fölöslegesnek ítélték a magyarázkodást, vagy legalább egy értelmesebb saját mitológia létrehozását? Én már arra sem emlékszem, hogy a durci égiek azért akarják-e mindenáron holtan tudni a világ utolsó magzatát, mert valamiféle Antikrisztus készül abban a méhben, vagy csak mert ez lesz az utolsó gyerek a emberiség kihalása után, amolyan "jövőnek záloga" – és fogalmam sincs, hogy azért, mert elfelejtettem, vagy csak mert a film elegánsan cseszett megindokolni a fő konfliktust. Ritkán hagy annyira hidegen egy alkotás, hogy az amiatt keletkező frusztrációmat már nem is dühnek érzem, inkább személyes sértésnek, és a minél messzebb való elhatárolódás sürgető ösztönének.
A látvány az egyetlen, ami megmenthette volna a Légiót, mert a rendező és az íróbagázs tehetségtelensége reménytelenül üresre radírozta az egyéb irányú elvárások listáját a produkcióval szemben. Sajnos az effektes szakik Stan Winstoné helyett inkább az utóbbi tizenpár év George Lucasának a nyomdokain haladtak, gondosan ügyelve rá, hogy minden kreatúra ingerlően komolyan vehetetlen, bóvli számítógépes effektus legyen, amely az utolsó molekuláig kiszívja a jelenetből a feszültség légkörét. A plafonon mászó nagyit látva majdnem sírva fakadtam nevettemben a "kreatív" stáb brainstorming kupaktanácsára gondolva, de a film hamar véget vetett jókedvemnek, még ha csak káröröm volt is. Kábé annál a pontnál, amikor a szereplők a "bébifogak" alapján akarták beazonosítani a nem evilági lényeket, mert ugye minél kisebb a szörny foga, annál nagyobbat tud harapni. Nem? Ha gyilkológéppé akarnék változni, nekem is első dolgom lenne tövig manikűröztetni a karmaimat és szájkosarat kötni az agyaraim elé. Ehh... és itt most meg is untam a film kivesézését, nem ér annyit, hogy emiatt koptassam a billentyűzetemre festett betűket. Nem ér semennyit sem. 1 dagi keresztté robbant rés a falon mint az ultimatív gagyiság bizonyítéka / 5.
