Gé_A_eNn_É

Engedtessék meg nekem, hogy A Lényegről túldramatizálással hántoljam le a sallangot: évek óta úgy érzem, hogy egyetlen egy darab számgéppel animált egészestést nézek, akárhány új CGI-mesére ülök is be (Pixar kivétel, puszi a hasukra): minden emberi alaknak gumiarca van, mindenki bicskanyitogatóan affektál, mindig van egy kirekesztett/meg nem értett, forgatókönyves húzásoktól szagló szövegeket motollázó "rút kiskacsa-főhős", és minden átkozott krízishelyzet alatt annyira egyazon sablonra épülő, nagyszabású kamarazene zengene valami mélyebb érzelmet a nézőbe, hogy komolyan aggódom, ilyen iramban a zeneszerzők pár éven belül kifogynak a még fel nem használt orkesztrális fogásokból. Hogy a sztorik egy kaptafára készülnek, az talán a kisebbik baj, hiszen szinte minden, gyermekközönségre hangolt film valamilyen mértékben morális szárazdajkaként funkcionál per definitionem; számottevő többségük azonban köretként annyira az aktuális popkultúrát, a szellemesnek szánt szóvicceket, a csillivilli látványt, a videoklipes vágásokat, a musicales koreográfiát, a korszellemhez hű sztereotípiákat, az olcsó pátoszt, a felnőttes utalásokat, a sekélyes érzelmeket, az egyedi/édibédi egyendizájnelemeket stb. használva kívánja az éretlen, kis túlzással bármilyen színkavalkáddal megvehető fiatalságon kívül az öregebbeket is megfogni, hogy igazán nem volna nagy kérés a stúdióktól néhanapján kukázni a tucatfilmeket fialó, az ellustult igényességű közönséget célzó, szenvedélytelen robotmunkával előállítandó alkotások komplett tervdokumentációját, és előállni valami figyelemre méltóbbal (vö. tetszőleges Pixar-mű)... vagy legalább jobban megerőltetni magukat, neadj'ég némi kreativitást, nem-infantilis humort és értelmes forgatókönyvet belepottyantani a divat diktálta filmelemeket rotyogtató katlanba (vö. első két Shrek vagy Kung Fu Panda). Nahát. Elkalandoztam.

A Hogyan neveld a sárkányod, mit ad Odin, pont a Shrek és a Kung Fu Panda alkotóinak új szüleménye. Tekintve, hogy a fenti filmek mérsékelten értékhordozó kiskirályokként trónolnak a Madagaszkárok meg Mézengúzok alkotta trágyadomb tetején (mármint szerény véleményem szerint), érdektelenségembe némi várakozás is vegyült a filmet várva. Jól is indult, de a pozitív hozzáállás aztán sebtiben semmivé porlott, amikor a film fókusza véglegesen megállapodott a főszereplő (naná, hogy megint nyúlfogú) kölykön, és akkurátusan mellőzte a vikingség azon megtestesítőit, akik már nem tinik voltak, következésképpen a valódi, romantikus/ideális vikingeket, avagy a ténylegesen érdekes figurákat. Gondolom, hatalmas, szőrös, durva férfiakról nem lehet érdemben gyerekfilmet csinálni; másfelől viszont gondolom tudom azt is, hogy szarvas sityakokba bújtatott, kortárs amerikai akcentusú plázakölköket nekem aztán nem lehet eladni aspiráns vikingekként. Pedig nagy hévvel igyekeznek teljes értékű harcosokat faragni belőlük a helyi gyakorlótéren; csak az a gond, hogy a komikus iram, ahogy a zöldfülűekre eresztik az egyik halálos veszélyt jelentő szörnyet a másik után, totálisan elbagatellizálja az adott jelenetet, és súlytalanná teszi a feszültséget.

A Gerard Butler által bájos szögletességgel szinkronizált nemzetségfőnek (ennek fényében még egyszer közölném a film legnagyobb hangulati/logikai törését: a vikinggyerekeknek nincs_vikinges_akcentusuk, még csak sután vicces sem) a bajszába lóg az orra, mert fia ahelyett, hogy hordónyi sonkákat növesztene a karjai helyére, ahogy illik, puhány selejt – és mellesleg elfelejti, hogy ha nem Csuklásnak nevezi el babakorában, talán nagyobb önbizalma lenne a kis szerencsétlennek. Hiccup persze még véletlenül sem olyan elveszett lélek, amilyennek lennie kéne a falu nevetsége tárgyaként: kiderül, hogy Leo Da Vinci valójában az ő reinkarnációja lesz, mással nemigen magyarázható egy suttyó, Thor háta mögötti skandináv településen született tizenéves spontán tudása a mechanika és az aerodinamika terén. Amikor tehát a környék sárkányai menetrendszerűen megjelennek az égen egy kis bariszüretre, Hiccup fogja a reneszánsz mérnöki bravúrokat megszégyenítő hatékonyságú és pontosságú bólavető ágyúját, és leszed vele egy "Éji Őrjöngő" kategóriájú szárnyas gyíkot. (6000 XP, és ne felejts el egy bólát kihúzni a felszereléslistádból.)

Ami ezután következik, azt sokkal "hihetőbben", sokkal érdekesebben és sokkal szórakoztatóbban láthattuk már a The Iron Giant című filmben: fiú és idegen kreatúra összebarátkozása, gyorsabban, mint a Kis Hercegé és a rókáé. Megjegyezném továbbá, hogy a The Iron Giant, jóllehet a modern időkben játszódik, nem ragadtatta magát odáig, hogy egy gyerekkel szereltessen működőképessé egy robotot, míg a WtTYD-ban Hiccup bizony gyakorlatilag egymaga megfejti a repülés rejtélyét, és előáll egy mesterséges vitorlafarokkal a sérült sárkány számára. A hüllőt egy jajdeemlékezetes tévedésére alapozva "Fogatlannak" nevezi el, vagyis a fantáziája nyilván nem valami egetrengető; ezzel egyidejűleg azonban komplett vadászgépet farag a dögből, "sebességváltó" pedállal ellátott nyereggel és központi farokszárny-irányítással együtt. Közben mintegy mellékesen felfedezi, hogy a sárkányok valójában kezesebbek a sima vadállatoknál, sőt tűzokádás ide, másfél méteres agyarak oda, természetükben valójában kifejezetten moncsicsik, csak hát mindenki félreismeri őket, mert nagyok és csúfak, és átlag háromnaponta kettéharapnak egy terhes viking asszonyt. A gabona a személyes macskamentájuk, az angolnáktól irtóznak (a főszereplő sárkánya mintha távoli rokona lenne a tengeri kígyóknak, de a többiek nemigen), a nyakukban van egy vészleállító pont, amit megsimogatva úgy hullanak alá, mintha Xena alkalmazta volna rajtuk az agybénító ujjgyakorlatát... satöbbi, további logikátlanságok, a film belső világából is kilógó megmagyarázatlanságok, köztük a frissen összegyűjtött tudást felhasználva egy idomított sárkányokat meglovagoló, példátlanul ütőképes viking haderő felállításának még csak fel sem merülő gondolata. Én igenis értékelem a sárkányos mítosz gazdagítására tett próbálkozásokat (Az a príma sárkányalmanach például kell!), de még jobban értékeltem volna, ha az írók visszafogottabban bánnak a következetlenségekkel, és nem kennek minden buta megoldást a film meseiségére. Egy beszédes példa a metafilmes műviségre: tegye fel a harmadik kezét az, aki nem látta előre, melyik irritáló jellemű vikingtanonc melyik szembeötlően hozzájuk passzoló kinézetű sárkánnyal fog összemelegedni a falu arénájában. Az "azt hiszem, lebuktam, de valójában te egész másról beszélsz, és ez a fájdalmasan átlátszó kavarodás még hosszú percekig próbálja viccesnek eladni a felerészben ööö-kből meg kínos hallgatásokból álló párbeszédünket"-jelenet nélkül is remekül meglettem volna megint.
De ne érjen az a vád, hogy Harley-ként akarom megülni a pónit: a HtTYD, mint meskete, remekül megállja a helyét a mai kínálatban, és a fantasy végeredménytől függetlenül alkotó és néző számára is hálásabb téma, mint egy n+1-edik beszélő kisállatos marhaság. Ha mást nem is, érdeklődést ébreszthet az ember gyerekében a sárkányok/fantasztikum meg a vikingek/történelem iránt, az érettebb közönség pedig nézze fantasy kliséket kifigurázó egyszerű komédiaként, ne holmi Pixar-riválisként. Ha félresöpröm a szememből rosszindulatom szénfekete drótsörtéit, egy átlagos minőségű animációs filmet látok, ami végül is jóval kevésbé idegesített, mint jónéhány zsánertársa a közelmúltból. Azon kívül, hogy Hiccup a kriminálisan leglaposabban szinkronizált mesefigura, akire hirtelen vissza tudok emlékezni (az eredeti angol hangra gondolok), a film nem hagyott bennem egyéb, nyolc napon belül gyógyuló sérülést, meg addigra már úgyis elfelejtem az egészet, szóval fölösleges jobban kikelnem a produkció kisebb minőségi/milyenségi egyenetlenségei ellen (azért az tény, hogy a CGI-mozik közül ebben vettem észre először egy bakit, lásd Hiccup noteszében az előbb elmaszalt, utóbb hibátlan farokskiccet). A 3D-s Beowulfnál mindenképpen jobb film. Meg a jörmungandri dimenziójú szárnyas Godzilla is szemrevaló lett. Átlagpontszámot kap: 2 egész öt kreatív és nyugtalanító felhasználása a páncélmelltartónak / 5.