Gé_A_eNn_É

Autentikus "bűnügyi szappanopera" Home Box Office-módra. Abszolút érthető, miért végez a dobogó csúcsán a mindenkori netes "Melyik a legjobb krimi/HBO-sorozat?" szavazásokon. Alább következzék az öt évad öt marginálisan eltérő stílusú nyitánya hangulatkeltőként, mert csak úgy. Nekem tetszenek, és mert kivégeztem az utolsó epizódot is, valahogy meg kell emlékeznem az általam valaha látott egyik legzseniálisabb szériáról.

 

Számomra borzasztó nehéz olyan romantikus komédiát találni, aminek nemhogy a története tetszetős, nemhogy az alapötlete nem kerget ki a világból, de legelőször is tolerálható a szereplőgárdája. Ezért aztán nem vagyok oda a romantikus komédiákért. El is éldegélünk egymás mellett, ellenzővel ellátva a másik irányában kinőtt szemünket, és az "élni és élni hagyni" elvet követjük – mert ugyebár az kétségek fölötti, hogy egyikünk sem úszná meg szárazon az egymásba botlást. Más szájíz, ízlésemért pofonok, stb. Nem tudom, ki mondta, de igaza volt, amikor a Knight & Day (a magyar címmel ne is abuzáljátok a jóízlésemet... még ha az eredeti sem kifejezetten jólsikerült) előzetese után kijelentette, hogy Cruise és Diaz helyett példának okáért a Matthew McConaughey & Kate Hudson vagy az Ashton Kutcher &... a világon bárki párosokkal ez a koncepció már a gyerekágyban saját véres dugájába dőlt volna, főként az olyan nézők számára, akiket egy-egy romantikus mozira maximum a produkció nyálrózsaszín velejének émelyítő édességét egy-két jelenetre potenciálisan feledtetni képes, látszólag szinte kilógó lólábként a stáblistára foldozott színészek üde meglepetése képes elrángatni. Tom Cruise ilyesmi figura nekem, meg aztán az az előzetes se volt rossz, sőt ezúttal nem csak a castingoló, de a forgatókönyves részleg és a rendező is kitett magáért. Én mondom, ha minden romantikus komédiában ilyenformán koncentrálódna a komédia a romantikus összetevő kárára – valljuk be, ha izgalmakat akarunk, humort, meg hasonló jelentéktelen kis élvezeti forrásokat egy filmbe, akkor nem romantikus mozira fogunk beülni, mert jóeséllyel befekvés és bealvás lesz abból –, bátrabban bevállalnék közülük többet is évi félnél.

Cruise egy titkosügynök-féleség – erről elég annyit, hogy kompetensebb Ethan Huntnál és sármosabb James Bondnál, már ahogy akciói és hódításai vad sikereiből az leszűrhető. Renegát lett A Jó Ügy Érdekében, libasorban loholnak utána a kormány gyilkosságra feljogosított G-manjei, és hogy-hogy nem, belekeveri a kulimászba Diaz civil karakterét is. Csak azzal nem számol, hogy a nő vérszemet kapott a húga esküvőjétől, és most levakarhatatlanul rácsimpaszkodik az első férfira, aki szépen néz rá, függetlenül a fél tonna gőzölgő ólomgolyótól, amit a cselekmény során kilőnek rájuk. Van a filmnek amolyan kamu-MacGuffinja is (egy miniatűr, kiapadhatatlan energiaforrás, ami után saját elcsöpögtetett nyáluk tengerén evickélnek armadákban a kormányügynökök és a rosszarcúak), azonban nyilván nem ér senkit meglepetésként, hogy a történet inkább a két főszereplő kapcsolata körül forog; ahogy az sem, hogy az "elem" hajmeresztő labilissága, melynek folytán gyakorlatilag nem kevesebb egy instant termonukleáris időzített bombánál, elhanyagolt tényező egészen a film legvégén bekövetkező, deus ex machina-aromájú költői igazságszolgáltatásig.

Egyre megy, hisz a kameralencsék mágneseit alakító Cruise-Diaz páros egymásbacsetlései közel sem annyira nézhetetlenek vadromantikus, férfiember-űző bájolgások, mint vártam és féltem: a karakterek meg vannak írva (értsd: manapság ez már repeső dicséret), nem egyszerűen Barbie-babák (bocsáttassék meg nekem e vélemény, de a romantikus filmek többségében bizony nem többek annál), és a humor egész kellemesen, érzéssel adagolt. Cruise eltúlzottan profi és menthetetlenül lovagias szuperügynök-figurája jó kapaszkodót nyújt Diaz sikongatós-pánikolós közembere számára, így még ez utóbbi sem tűnik unalmasnak. Az akciók, a párbeszédek és a szituációs megoldások egyaránt parádésan abszurdak, jó pont ezért, nem kell mindig a hiperrealizmusra törekedni. A film második felében/harmadában bekövetkező tulajdonképpeni karakteri/jellembeli paradigmaváltás ugyan nem tesz túl jót az addig meghatározott hangvételnek és a figurák fix szerepének a cselekményben, ennek ellenére akár a történtek logikus kifutásának is tekinthető. Komolyabban csak az "örökelem" feltalálójának elhanyagoltsága zavart, akit kb. annyi személyiséggel és önállósággal áldottak meg az írók, hogy költségkímélés címszóval akár le is cserélhették volna a színészt egy tudományos infókkal megtömött merevlemezű notebookra, amit Cruise magával hurcol és védelmez.

Tom Cruise-nak talán már nem lesz laposabb a hasfala, de azért érti a dolgát a kamera csúnyábbik oldalán, és az ügynöke is megérdemel némi hátbaveregetést, hogy a Tropic Thunder Les Grossmanje után ezt a karaktert is megszerezte neki. A film bizonyára nem lesz örök klasszikus, de egy félromantikus akciókomédia esetében sokkal inkább a könnyed szórakoztatóság a fontos, azzal pedig rendelkezik dögivel. Ha a K&D csak egy milliméteres fikarcnyit is komolyabban vette volna magát (mivel már így is rezgett a léc néhol), valószínűleg jóval kevésbé tudtam volna értékelni a végeredményt, de így simán ajánlhatom bárkinek. 3 partidrog-túladagolás / 5.

Megint meg fogom kapni, hogy deviáns a mozis ízlésem, de há' höhö...:
Számon tudja még tartani valaki, hányadik része ez a zöld rémség kalandjainak Paródiaföldön? A "több jobb" elvet többek, jobbak és rosszabbak között ez a sorozat is segített nekem elvetni, amennyiben a tényleg eredeti és emlékezetes első rész után egyre tágabbra lazult rajtam a cím fogása, végül (illetve a második film környékén) nagyjából el is vesztettem az érdeklődésemet az ogre története iránt. A Shrek 1 megnevettetett és szinte új műfajt teremtett; a többi epizód már legfeljebb csak megmosolyogtatott, amikor ennek a "műfajnak" lázas szárazra cuclizása közepette néha megcsillant az izzadságszagú igyekezet alatt a régi egyediség dicsfénye. Minden Shrek jó kis vígjáték és szép nagy morális dajkamese, ám egyben egyre kiszámíthatóbbak és szappanoperásabbak, és a fantasy/népmesés toposzok kifigurázása mind távolabbi mellékvágányra szorul bennük a családi drámás fővonaltól. Számomra ez sajnálatos, de nem kifejezetten meglepő, hiszen a három mozifilm alatt felépített saját mitológiával és saját karakterekkel könnyebben lehet kezdeni valamit, ami ráadásul melegebb fogadtatásra találhat a nézőknél, mint a fantasztikus történetek kliséinek kiforgatása – de legalábbis a fókusz billent át az utóbbiról az előbbire.

Esetünkben ez most nem ingerelt szájelhúzásra: a Shrek Forever After (van egy olyan sanda gyanúm, hogy jobb nekem, ha nem nézek utána a magyar címferdítésnek) jól megszerkesztett lidércnyomás a címszereplő számára, vagyis szórakoztató hullámvasút nekem, gyors hullámvölgyekkel és néha egész vicces és egész megindító(nak szánt) csúcspontokkal. És az egésznek az a lényege, hogy pöröllyel szilánkokra zúzza az eddig bolyhos-rózsaszínné dédelgetett status quót, meghitt ogrecsaládostul, mocsári idillistül, irritáló jószamárbarátostul stb. Darabokra. Aprókra. Végre.

Shreknek van három kiskölke (pofázmányuk egy az egyben idézi a híres-hírhedt '32-es Freaks film Pin Headjeit) és egy agresszív anyai ösztönökkel megáldott felesége, valamint egyetlen szabad vagy nyugodalmas perce sem a világon. Szerencsére az írók az elején visszavisznek bennünket az első film idejére egy jelenetben, hogy hihetően beleszőhessék a főgonosz manó karakterét a sztoriba, akinek világuralomra törő terveit Shrek akadályozta meg Fiona megmentésével. Így hát visszavág, ahogy tud: fausti szerződést írat alá a nehéz fejű ogréval, akinek már nincs egyéb vágya, mint egyetlen nap, amikor minden a régi kerékvágásban megy: a falusiak sikongatnak a jöttére, a dagonyázás nyugalmát legfeljebb egy-két gázbuborék töri meg, Eddie Murphy Szamár sehol, a családi nehézségek még a jövő dallamai, és így tovább. A DeLorean és Mr. Fusion ideje lejárt: elég egy vonásnyi, aláírás formába firkált varázstinta a pergamenen, és Shrek már zuhan is kifelé a téridőből – az ár nem magas, csupán egy másik nap az életéből, csecsemő korából, arra úgysem fog emlékezni, nem nagy veszteség. Persze kivéve, ha rúgnivaló vigyorú, bosszútól fortyogó főgonoszunk ki nem használja a csöpp ogre tehetetlenségét és agyon nem gyilkolja őt a kisbölcsőben, hogy a jövőben ne tudjon neki keresztbe tenni. Így ha lejár Shrek (a kisiklott kontinuitás miatt egyre elcseszettebbnek bizonyuló) "szabadnapja", a gitárszóló közben köddé válik, és a manó (nem emlékszem a nevére) tovább gonoszkodhat mint a királyság törvényes uralkodója, a nép barbár rémzsarnokságba taszítója és az ogre rassz legjelesebb vadásza. Mert ebben a párhuzamos valóságban, ahol időnként reguláris milicista különítmények indulnak ogrékat gyilkolni, a zöld melákokból még mindig sokkal több létezik, mint a "normális világban", ahol Shrek színre lépése óta a sarokban porosodnak a vasvillák. Fiona pedig kiköpött William Wallace, egy kissé maszkulinabb kiadásban.

Shreknek újra el kell nyernie itt-és-most-nem-a-neje kegyeit, hogy megtörje a záros időn belül saját kis személyes armageddonjával fenyegető szerződést, és visszatérjen az élet rendje a világba. Közben mintegy mellékesen ráeszmél arra is, hogy ogrénak nem feltétlenül jobb lenni apánál, férjénél és barátnál, a néző meg elolvad, mint meggyújtott fülzsír-gyertya a kandalló párkányán. A legnagobb poénforrás a dagi Csizmás Kandúr, pedig ő is csak a külleme miatt mókás – a film nem nagyon nevezhető vígjátéknak, de legalább több hely jut a történet épületesebb részeinek. Ha tényleg ez volt az utolsó Shrek (tényleg ez legyen), jobb befejezést keresve sem találhattak volna egy ilyennél, amelyben a főszereplő végérvényesen megbékél saját szelíd útra térésével és újból beleszeret a családjába – innentől kezdve konkrétabb befejezést az "addig éltek, amíg meg nem haltak"-nál fölösleges volna összedobni (pl. egy ötödik részben), még drámaibb bonyodalmakat pedig szinte lehetetlen. A Toy Story 3 gyönyörű lezárásának szintjét nem éri el, de azt egyrészt kevesen fogják tudni, másrészt a franc se várt el ilyesmit a Madagaszkáros Dreamworkstől. Ennek fényében szép munka volt, abszolút tetszett. Az emberi karakterek transzvesztita-jellegű (meg az ogrék simán torz és rusnya) fejein/arcain kívül, amikre minden Shrek-filmben valahogy kellemetlen ránézni. Viszont érdemes, mert jó a film, még ha nem is kiváló, szerény véleményem szerint. 3 törpeogre (mármint Shrek a fajtársai között, muhahaha) / 5.

Robert Rodriguez biztosra ment a franchise legifjabb sarjával: megálmodta a földi rasztastílus letéteményeseit középpontba állító, leszállóágban száguldó renoméjú sorozat folytatásának/mellékágának történetét, aztán kislisszolt a hátsó ajtón, egyedül hagyva a projekttel a radiátorhoz bilincselt direktori tehetségű Antal Nimródot. Szó se róla, jobb dolgot talán nem is tehetett volna, már ami Nimródunk lehetőségeit illeti, amelyek egy ilyen mozi ledirigálása után bizonyosan megnyílnak majd előtte Hollywoodban, ha jó lesz a film, ha rossz – pénzügyi sikertelensége ugyanis már most ki van zárva. Orbitális zsenialitást sem vár el a rajongó egy olyan alkotástól, amely egy Predator-szintű klasszikust igyekszik visszahozni a köztudat nemesfém dobogójára, ugyanis McTiernan alapfilmjét lehetetlen volna lepipálni. Ugyanakkor az is legalább ilyen elképzelhetetlen volt, hogy a Predators rosszabb legyen az Aliens vs. Predator nevű, überunterelhetetlen ikeriszonyatnál – minimum valami látócsatornán keresztül terjedő agykéreggyulladásos vészt kéne terjesztenie, hogy a jóízlésű mozinéző még az AvP-knél is jobban megundorodjon tőle. Szóval az elvárások leginkább az arany középút mentén váratták velünk a lassan érkező filmet, ahol még mindig elagyabugyálhatjuk verbális furkosainkkal, ha szar lesz, viszont innen már nem is eshet olyan nyaktörő magasról állcsúcsra. Szerény véleményem szerint a Predators szépen meg is maradt ezen az átlag középfokon, így aztán se orrba-szájba dicsérni, se a pincéig lehordani nem fogom, nem tudom. Mondjuk, hogy durván a Predator 2 filmmel látom egy minőségi szinten: az eredeti mellett eltörpül, önmagában nézve azonban kielégítően megállja a helyét, mint szórakoztató akcióhorror. Ezúttal horror nélkül.

A sztori ismerős lehet bárkinek, aki látott vagy olvasott róla előzetest, vagy az alapötlet ismeretében egy fél percre elgondolkodott a lehetőségeken: egy maroknyi rosszarcú tűzharcost elrabolnak az idegenek, és anális megszondáztatás helyett ledobják őket egy földönkívüli dzsungelbe, mert... gondolom, vannak ragadozók, akiknek nem elég sikkes a földi miliő. Egyelőre mozgó trófeáink ezután összefognak a helyi vadászok szakszervezetének legelitebb gittegylete ellen, akik egymásra is vadásznak a ranglétrán betöltött pozíciójuktól függően, illetve durván elburjánzott agyarú-bordacsontú vadkan-vérebeket és múmiamozgású humanoid ET-ket is bevetnek a jókedv megalapozása érdekében. Arra valahogy senki sem gondolt, mi volna, ha ezek a Föld legkönyörtelenebb háborús övezeteiből összeherdált szuperkatonák első blikkre halomra lőnék egymást (jóllehet egyikük megpróbálja, mégsem kap érte fenyítést a többiektől némi forró ólom képében), de a lényeg úgyis a sztori folyása és a predátorokkal való konfrontálódás.

A sztori nem lesz a fordulatos forgatókönyv iskolapéldája, minden furcsán simán zajlik, a harcok legalább fele pedig az előző filmek ikonikus jeleneteinek újrázása – ami nem feltétlenül volna baj, ha az a másik fél kreatívabb volna. A cselekmény sajátossága egyfajta ködös párhuzam a Predator filmmel, ezáltal hiába az eltérő részletek, a Predators épphogycsak nem nevezhető remake-nek. Nyilván nem lehetne kamaradrámát meg családi vígjátékot kihozni a "ragadozók+leragadozandók" alapképletből, de az esőerdős akciózást már a Predator 2 sem játszotta meg, kerülendő a redundanciát. Ezt a filmet főleg a karakterek emelhették volna a magasba, ha igazi gerinctelen férgeknek, lelketlen gyilkológépeknek lettek volna ábrázolva, nem ijedt senkiknek, elveszett kiscicáknak Arnie tökös legényei mellett. Ez természetesen hitelesebb viselkedés egy csapattól, akiket aszerint választottak ki elrablásra, hogy milyen jól is fog mutatni a lenyúzott irhájuk a yautja kandallók előtt... de kérdem én, miért a világ legászabb merénylőiként vannak bemutatva, ha alapvető viselkedésük átírás nélkül maradhatott volna akkor is, ha az utolsó pillanatban lecserélik őket egy busznyi kisdiákra vagy egy zárdányi apácára? Nem azt mondom, hogy B-filmes, esendőség nélküli terminátorokkal jobb lehetett volna a film; azt mondom, hogy a szereplők elsődleges karakterisztikájára (ti. badass) alapozva szórakoztatóbb és eredetibb lehetett volna egy olyan sztori, amely egyébként sablonokból rakosgatja össze magát, és így nem elsősorban a cselekmény fordulatai meg a végkifejlet szolgáltatják a fun-faktort. Viszont ezek a kibimbózatlan, féldimenziós karakterek hullanak, mint a legyek a Raid-gyárban, ami szintén képes szórakoztató lenni, ha azt és így várjuk el egy filmtől. Márpedig egy Predatorstól mégis mi mást kéne elvárni?

Vagy mi különbet? Sorolhatnám tovább a teljes megelégedettségemet kivédő tökéletlenségeket, de igazán nem volna sok értelme: ez a cím nagy fegyverekről, kicsontozott izomemberekről és a prédából prédálóvá váló főhősről szólt mindig is, kevéssé újszerűen, viszont nagyon véresen, látványosan és szórakoztatóan. Ennek megfelelően csak a vállamat vonogattam, amikor az egyik karakter száz százalékos pontossággal beazonosította egy földönkívüli növény idegmérgét, meg amikor a főszereplő olyan merészséggel kezdett el bratyizni egy ellenséggel, mintha előre kiolvasta volna a forgatókönyvből, hogy működni fog a dolog; satöbbi. Őszintén szólva pont ilyesmit vártam.

Ha már itt tartunk, számomra nem nagyon működött Adrien Brody karaktere (Arnie-é és úgy-ahogy Gloveré ellenben igen, csak hogy tisztázzuk). Az egy dolog, hogy még +10 kiló izommal sem igazán tűnik veterán harcosnak (na jó, az orrán legalább látni, hogy talán tucatnyiszor is el volt már törve), de a viselkedése az, ami megakasztja őt a forgatókönyv-szagú protagonistából hiteles karakterré válásában félúton. Gyanúsan gyorsan kitalálja, hogy egy túlméretezett gladiátorarénában vannak, és míg a többiek egész valósághűen be vannak rezelve, neki jégkrém csordogál az ereiben. Meg valószínűleg a torkában is, mert hörgőbb a hangja, mint Bale Batmanjének, vele ellentétben viszont ezt nem identitása elrejtéséért és a megfélemlítésért csinálja, hanem... kompenzál valamiért? Nincsen miért, igazán, hiszen már a film tökelején zengve-rengve leesik mindenkinek, hogy az alkotói szándék szerint ő a legprofibb vitéz a morcos kompániából, később pedig olyan pofonokat osztogat egy predátornak, hogy akkora lendülettel még Svarci is visszapattant volna az idegenről.
A karakteresebb figurák – például Danny Trejoé – ezzel szemben meglepő módon a háttérbe szorulnak, meg elég hamar véget is ér a pályafutásuk – de a megnevezett számára ez nem nagy probléma, a hamarost debütáló Vengeance és Machete filmekben majd villogtathatja a mecsetéjét éjhosszat. Topher Grace-szel már komolyabb a bajom. Borzalmas alakítást nyújt, Nimród helyében kétpáros végtaggal rúgtam volna ki a forgatásról egyik-másik, paródiába illő arcjátéka után. Aztán lehet, hogy szándékos volt, hogy az ember tudat alatt meggyűlölje, de akkor nagyságrendekkel szörnyűbb véget érdemelt volna, mint amit kapott.

A rendezés korrekt – nem értek hozzá, nekem megfelelt, Antal dicséretes módon nem rontotta el témához nem illő művészieskedéssel. A keramitkemény, a főszereplő romantikus húrjait rezegtető női karakter sorsáról egyet lehet találgatni, ahogy az utolsó snitt folytatás-barát természetéről is. A CGI tolerálható, az idegen ökoszisztéma és erdő dizájnerei viszont lustultak. A ragadozók megintcsak bénább nindzsák a '87-es társuknál, de tetszik, hogy azóta divatba jött náluk az egyedivé pimpelt bukósisak. Walton Goggins ismét remekel: minél inkább fültövön akarod vágni a parasztját, annál nagyobb elismerést érdemel a színész maga. Laurence Fishburne potenciálját forgatás közben egy vigyázatlan kellékes véletlenül lehúzhatta a klotyón, de azért jól hozza a gyogyóst, amíg hozhatja (tébolyának legnyilvánvalóbb bizonyítéka az, hogy rejtekhelyéül a fél világ legkirívóbb tereptárgyát választja). A jakuzaszamuráj lekatanáz egy predátort, aki valami észbomlasztó okból kifolyólag hallgatólagosan beleegyezik, hogy tradicionális kardpárbajt vívjon egy csupasz majommal, kiknek fajtájára általában izzó plazmával szoktak lövöldözni. Az orosz akcentusú humanoid tulok pedig minigunnal nyomja (főként persze a növényzet ellen, másra nem tűnik használhatónak), mert anélkül ugyebár nem megy.

A film legnagyobb ellensége a hossza: tizenöt-húsz perc rövidítéssel és tömörítéssel kihagyható lett volna a karakterizálásra (sajnos) meddőn elpazarolt részek nagyja, illetve akciódúsabbra lehetett volna vágni az anyagot. Nem egy rossz mozi ez, csak átlagosabb a vártnál – a félt szarnál és a titkon remélt kiválónál egyaránt. Egy folytatást megnéznék belőle, örülni viszont csak akkor tudnék neki, ha dobnák végre a dzsungeles-túlélős felállást, illetve ha radikálisabb újító kedvvel állnának hozzá (Rodrigueznél lehetőleg tehetségesebb, hivatásos írók). És persze inkább tucatnyi folytatást ennek, mint a Predator még egyetlen percnyi ötvözését az Aliennel. 2.5 (ha jól láttam) őseredeti predi-cameo / 5. Áldásos átlagérték. Most aztán, Nimród, irány egy saját projekt, kiérdemelted a lehetőséget egy "újabb Kontrollra".

Trailer

Elmondtam már párszor, s a trú fanok szemmel verését kockáztatva még valószínűleg szóba is fogom hozni néhányszor, hogy nem vagyok annyira oda a zombikért(... az érinthetetlen zombi-kalóz-robot ponyva-geek szentháromsága pedig végképp nem képes forróbb izgalomba hozni, mint összességük részei külön-külön). A lázat kirobbantó klasszikus társadalomszatírák, a gyomorforgatás és a parádésság határvonalát véres felmosóronggyal eltörlő fáklyatovábbvivők, illetve az olyan színtiszta zsenivillogtatások után, mint amilyen a REC meg a folytatása volt, a zombis téma meglehetősen kimerítette magát az én szememben. Időnként becsapódhat a köztudatba valami váratlan kiválóság, ami felkavarja az én vizeimet is, de a Resident Evil-jellegű standard béna&érdektelen próbálkozások, meg Romero csontvelőszívása régi fényének fosszíliájából határozottan nem fognak meglepetést okozni, bármeddig folytatódjon is a szériájuk a mozivásznon. Ellenben más médiumok is léteznek, amelyek egyrészt nem kevésbé vérmes karmunkával lengetik a rajongók előtt a zombi-téma dögszagú, romlott agydarabkára emlékeztető, és összességében ínycsiklandozónak bizonyult csaliját, másrészt pedig próbálkozásaik talán nem tűnnek annyira izzadságszagúnak, hiszen a mozgóképes testvérkéktől egészen eltérő trükktár lapul az ingujjukban. Zombis rém- és lányregények, képregények, számgépes, szerep- és taktikai játékok, kávéscsészék, plüssfigurák – amit csak akartok. Én most egy gyűjteményes képregénykötetről fogok írni, amire az azt övező kritikátlan pozitív visszhangok hívták föl a figyelmem, és ami meglepőbb, be is igazolódott majdnem az összes agresszív dicséret. Ugyan a zombik nem igazán vonszolták feljebb magukat a szörnyes ranglétrámon (kaptak is volna egy lyukat a fejükbe a magasban trónoló xenomorf farkától), de semmi baj: Robert Kirkman képregénysorozata elsősorban az emberekről szól, másodsorban ezek elembertelenedéséről, és csak ezután az élőholtakról. Zombi-ügyben ez a megközelítés persze közel sem újszerű, de nem kell újszerűnek lennie valaminek a nagyszerűséghez, elég, ha egyszerűen jó.

Irtózatos dögről van szó: durván ezer oldalával a kötet joggal pályázhat a zombiapokalipszis esetén első körben hátizsákba vágandó praktikus alkalmatosságok első helyére, amennyiben túlélőkalauz-jellege mellett egészen komoly fegyvernek is tekinthető a maga több mint két kilójával. Nem terveztek még olyan gigantikus épületet, amihez ne lenne megfelelően masszív alapkő egy ilyen drabális triplatégla. Igaz, egy valamirevaló szerepjátékkönyv a dimenzióival simán túltesz rajta (hogy hazai példát említsek, ott a M.A.G.U.S. d20, amit mindmáig csak fegyverviselési engedéllyel vagy nehézgépkezelési jogosítvánnyal lehet hurcolászni lakott területen), a huszonoldalas füzetekhez szokott képregényes közösség számára azonban ez is hiánytalanul képes kiváltani egy edzőtermi bérlet hosszú távú hatásait.

Fekete-fehér képregény, ami manapság egy kissé furcsán hathat – elsőre, minden további blikknél viszont kiviláglik, milyen jól illik ez a színvilág a hasonlóan sötét és fakó történethez. Ezt a sztorit nem a rajz adja el – noha az se rossz, főleg az első számokat jegyző Tony Moore-é –, hanem a szöveg, a karakterek és a hangulat. A kötetben a sorozat első számától a negyvennyolcadikig találjuk meg a füzetek anyagát, mindezt hatvan dollárért (amazonon harmichétért, ami még a legreménytelenebb hülyének is megéri). A borítók sajnos hiányoznak, meg nincs fejezetekre osztva a folyam ("könyvekre", avagy nagyobb, eredetileg párfüzetnyi részekre ellenben igen), de hát nem lehet minden fenékig tejfel, főleg nem egy zombiapokalipszis kellős közepén.

Kirkman nem kockáztatott, inkább a jól bevált sablonhoz nyúlt a történet alapkoncepciójának megalkotásánál: zombijai klasszikus csoszogók, a világvége nem fordult át madmaxi őrületbe, a túlélők egyszerű halandók, a főhős pedig egy zsaru, aki hónapokkal a járvány kitörése után ébred fel kómájából, és már én sem tudom, az álla esik-e le vagy a pisztolya köp-e tüzet gyakrabban. Gyorsan elfelejtjük, hogy az író nem harapott túl merészet a kezdésnél, hiszen mindez remek, kísérteties és nyomasztó tempóban bontakozik ki, és ami a legfontosabb, Kirkman jeleskedik hangulatteremtésben és karaktert-élővé-varázslásban – jóllehet jóféle, önzetlen írói szadizmusában egy-két-sok főhőstől (vagy főhősi végtagtól, esetleg józan észtől) záros határidőn belül vérmocskos búcsút kell mondanunk. Ebben a világban sosem érezhetjük magunkat biztonságban, főképp mert olyan földhoz ragadtan visszafogott, naturalista, morbid mód természetesen ábrázolja az író és a rajzoló, hogy igazán valósághűvé válik a szemünk előtt. Ez nem akcióhorror, ez a lassú elmúlás krónikája, fél-életeké a csontkupacon. Egyszerű emberek keresztútját követjük nyomon a lapokon, egyszerűen élhetetlenné vált környezetben, amely nem csak az eleven húsukra pályázik néhány milliárd zombi képében, de az ép elméjükre és emberi mivoltukra is. Valóságos harctéri idegsokkban osztozik minden túlélő és az olvasó, amit csakhamar rezignált fásultság követ, és az élőholtak jelentette iszonyat is átlényegül egyfajta vég nélkül örvénylő háttérré, amely előtt a valódi dráma zajlik: az egyelőre még élő személyek viaskodása a világgal, de legfőképp egymással és önmagukkal. A karakterek közti kapcsolatrendszer, a hozzáállásuk a sarkalatos szociális problémákhoz (egy megsemmisült társadalmú-civilizációjú világban) idővel sokkal nagyobb teret kap, mint pártucat zombi főbelövése, és a jó horrorhagyományokhoz híven abban sem maradunk sokáig bizonytalanok, hogy a fertőzött szörnyek vagy a bomlott agyú emberek között búvik-e meg a "valódi gonosz".

Tekintsünk el attól a logikai bukfenctől, ami észre sem veszi a zombikat alkotó romló hús, és a dögevők meg a rovarok éhsége meg fészek iránti vágya között függő kikerülhetetlen következményeket, ti. egy élőhalottat pár nap alatt csontokkal tűzdelt, remegő nyálkakupaccá kéne redukálnia az ízeltlábú és blendeszájú élővilágnak. Azt sem értem igazán, hogyan képesek rothadó orrnyálkahártyájú és darabokban csöpögő arcú felebarátaink szaglás alapján beazonosítani az eleven egyedeket, vagy hogy miképpen maradhatott életben egy ló hosszú hetekig egy zabálógépekkel körülvett istállóba bezárva. Nem Kirkman fogja megváltani a világot a zombiság paradoxonjainak feloldásával, az tény, de kérem itt hagyományőrzésről van szó, illetve elsősorban a zombivész okozta érzelmi bonyodalmakról, szóval nem érdemes leragadni az efféle részleteknél. Hál'isten a dögjárvány mögé sincsen beerőltetve holmi áltudományos magyarázat (eddig; még nem értem a kötet végére), mivelhogy arra aztán abszolút nincs szükség. Isten haragja avagy kisiklott katonai kísérletek – egyre megy, a végeredmény így is-úgy is attól lesz hatásos, hogy az egyik főszereplő egy terhes anyuka, meg hogy egy kiskölyöknek pisztolyt kell hordania az állandó életveszély miatt, meg hogy egy maréknyi ember elállatiasodásához untig elég összezárni őket és különböző érdekeket nevezni meg a számukra, stb. Nem kell ide feltétlenül természetfeletti indok, csak egy-két kedvelnivaló figura a konstans bajban, és kész a horror. No meg egy Kirkman-kaliberű író sem árt.

Zárszóként azt mondom, ha egy kicsit is érdekel a zombis horror, a poszt-apokalipszis vagy a mélységes emberi dráma, szerezd be a Compendiumot. Anyagilag nagyon megéri ez a formátum, és megéri majd megvárni a második gyűjteményes sajtómamutot is a füzetek vagy a kisebb kötetek beszerzése helyett – én legalábbis vevő leszek arra is. Talán mire megjelenik, a Frank Darabont-féle (!A remény rabjai!) tévésorozatból is kerekedik valami értékelhető – hogy az amc csatorna karolta föl, az mindenképp nagyon biztató. 4 seriff mindhalálig (és a jelvény használatban maradna azután is) / 5.

A tévésorozat beharangozója:

A minapi második kiadású alapkönyv-rendelésem örömére mindenki figyelmébe ajánlanám ezt a kiváló játékvilágot, ezzel a kedvcsináló ismertetővel és ezzel a (félve és óvatosan, de a cím körüli jogi hercehurcák miatt azért csak linkelt) teljességgel kimerítő, egészen fantasztikus adatbázissal együtt. Egy-két évvel ezelőttig úgy volt, hogy (talán) a Paradox Games kiadja a szerepjáték harmadik, ráncfelvarrt verzióját, de ez a terv valamiért sajnos kútba esett, pedig a Warhammer 40,000 játékok reneszánsza ismét kelendővé tette a horrorisztikus techno-fantasyket a '90-es évek után. (A mozifilm olyan szar és annyira nincs köze a MuCh világához, hogy azt még linkelni sem vagyok hajlandó.) Egye fene, kibergótikára fel v2!

Félelem és reszketés a sivatagban? Raoul Duke cameója stimmel, és az animáció stílusa is szemet gyönyörködtető a rengeteg, unalmasan/dühítően egykaptafára készült emberi gumiarc után. Ez a trailer igen magasra lőtte a filmet a várandók listáján.

Két részben ez erőteljesen unalmas lesz. Egyben is az volna.

Muszáj az ilyesmit folytatni? (Költői kérdés volt, az istenért.)

Igaz kémtörténet ihlette komcsidémonizálás és -alázás:

The Dry Land – hát majd megöntözik egy kis vérrel meg sörrel, ahogy elnézem:

Az eredeti után ezt képtelen vagyok másnak nézni szánalmas és fölösleges próbálkozásnál. Hát semmit sem tanultak a REC és a Quarantine esetéből? A nézők, remélem, igen.

Csúnya szájú akciófilm. Nemkicsit a Smokin' Aces mozira emlékeztet. Majd meglátjuk.

 

Itt meg egy nagy rakat új Predators-interjú.

Zsinórban akadnak az ujjaim fésűjébe a híresebbnél híresebb japán animációs egészestések, szóval miért is ne hagynám, hogy meggyőzzenek az ügyüknek és elhitessék velem, hogy a sorozat-variáns(oka)t is érdemes lesz megnéznem? A Cowboy Bebopról már rengeteg jót hallottam, de őszintén szólva akkor is bepróbáltam volna előbb-utóbb, ha csak negatív visszhangokat gerjeszt: alapötlete nagyon hasonlít a Firefly koncepciójára (pontosabban fordítva, a keltezés évszáma alapján), a Firefly pedig ugye a tévézés hosszú és egyre laposodónak tűnő történelmének egyik legfényesebb ékköve, sőt az egyik legmagasabb koronatüskéje. Egy űrhajón az (anti)utópisztikus hatalom világai között repkedő számkivetett vagy simán különc zsoldoskompánia, laza hangulat, poénos jelenetek és vérkomoly összecsapások? A régi vadnyugatot idéző sci-fi környezet, erős (többek közt) ázsiai (kulturális, nem csak a cyberpunk elemekből következő) befolyással? A zeneiség oszlopos szerepe a légkörteremtésben? Szellemesen és intelligensen kialakított történetek és karakterek? Még szép.

A film nem egész százhúsz perces, még egy közös pontot szolgáltatva a Firefly mozijával, a Serenityvel. Ahhoz hasonlóan ez is élvezhető az előzménysorozat ismerete nélkül, noha nyilván kismillió utalás és szereplői/háttérvilági jellegzetesség marad felfedezetlenül, de legalább ím egy újabb ok, miért nézzük meg ismét a filmet valamikor a jövőben. Optimális esetben nem annyira a távoli jövőben, mint amikor a Cowboy Bebop cselekménye játszódik, addigra ugyanis az emberiség elhagyja a titáni katasztrófaövezetté nyilvánított Földet és áttelepül a többé-kevésbé élhetővé terraformált többi planétára és holdra. A moziban a Marson találkozunk a kovbojsapka-hajú Spike Spiegellel és autonóm egyéniségekből álló, egymással laza professzionális és még lezserebb baráti kapcsolatot ápoló csapatával. Spike-ék "cowboyok": az emberiség 2060-as évekre exponenciálisan kiszélesedett, állami hatóságokkal már egyszerűen lefedhetetlen élőhelyének szerződéses fejvadászai, Lorenzo Lamas-stílusban. Az anime egyetemes törvényszerűségei szerint Spike egy lusta, a hasával gondolkodó, néhány kerekének és több meglévő tengelyének híján lévő, aranyszívű figura, ellenben kiváló pisztolyhős és táncos harcművész; barátai/kollégái közt meg egy atyáskodó kötelező néger (pardon) melák, egy holdkóros számítógépzseni kölyök, egy, a kelleténél több lében kanál femme fatale (nos, a sorozatban talán ez a szerepe, de a filmben rajta kívül lesz még egy), és egy kutya található, aki sokszor értelmesebbnek tűnik kétlábú lakótársai összességénél. A környezet egyszerre idézi elénk a kortárs metropoliszok nyüzsgését (apropó, a főcím alatt mintha a való világbeli New York Cityt látnánk, ami zavart keltő átdörömbölés a negyedik falon, mozinál főleg) és egy futurista világ távlatait, melyekből a technológiai lehetőségek legijesztőbbikét egyből ki is használja egy Jézus-kinézetű és Roy Batty-természetű terrorista, amikor ismeretlen kórságot robbant a levegőbe egy forgalmas sztrádán. Spike-ék természetesen a balszerencsének és saját makacsságuknak hála még annál is alaposabban belekeverednek a fajirtással fenyegető őrült dolgába, mintha egy centrifuga segítségét vették volna ehhez igénybe. Ami ez után következik, az az egyik legenergikusabb akciójelenetekkel és legprecízebben kimért feszültségkeltéssel operáló cselekmény, amit rajzfilmen csak láttam.

A történet halálkomoly kérdésekkel foglalkozik, vallási fundamentalizmust, nihilizmust és egy beteg elme sötét sarkaiban pislákoló tébolyt állítja szembe a főszereplők kérdéses pozitív és letagadhatatlan negatív jellemvonásaival, mindezt a sűrű elegyet hanyagul komolytalan, humoros jelenetekkel higítva szórakoztatóvá. Sokkal kevesebb benne a pozőrködés, mint gondoltam, illetve hát a karakterek egyéniségének eltúlzottsága, a művészieskedő audiovizuális beállítások meg a percenként a filmkockákra engedett dzsessz-zene abszolút működnek, és nagyon illenek a film tematikus jellegéhez. Főleg a zene az, ami plusz legalább egy réteget kölcsönöz a mozgóképnek. Nem tudom, bebop-e a muzsika, vagy hogy Dizzy Gillespie mit szólna a klasszikusabb számok között felhangzó popzenés részekhez, de nekem egészen leesett az állam (fülcimpám?), olyan remekül összeállnak egy sajátos egésszé. A fantasztikusan koreografált harcok és üldözések a hanganyag nélkül valószínűleg jóval kevésbé tűnnének hatásosnak, mint ahogy a zenével rímelő képi és természetbeli lazaság is összetéveszthetetlen és imádnivaló köntösbe bújtatja a filmet. Ha a sorozat is ilyen feelgood módon képes egész durván tarantinós sztorik elmesélésére, épp most nyert magának egy új nézőt és potenciális rajongót.

Az animáció magasan átlag feletti, nem is beszélve a különböző kultúrák és korok egyediségeit ötvöző dizájnról. A karakterek egytől egyig hitelesek, a dialógusok nem forgatókönyvízűek, a poénok nem elcsépeltek vagy erőltetettek, a sztori nem siklik ki a végig egyenletesen zökkenőmentes kerékvágásából. A hangulat kissé álomszerű, kissé videoklipes, néha sokkolóan brutális behatásokkal fűszerezett, és nagyon hatásos. A történet tanulságát az alkotók talán vehemensebben igyekeznek letolni a torkunkon a kellemesnél, és epilógus gyanánt is kurtán-furcsán hat az a szimpla filmszakadás, de mindez nemigen árthat az összképnek. Nem mondanám, hogy zseniális filmről van szó (azt esetleg a sorozat után, azzal együtt fogom írni, ha hozza ezt a szintet), de ilyen elemi erővel szórakoztató, egyszersmind elgondolkodtató filmet nem lát az ember minden nap, vagy héten, vagy évben. 4 nano/bioterrorista begolyózás / 5.

Előzetes:

Sőt...:

Valahol olvastam, hogy a Fist of the North Star mellett a Golgo 13 a "legklasszikusabban legférfiasabb" manga/anime (hé, és a Berserk?), és mivel az előbbinek köszönhetően már úgyis nyakig lubickoltam a vérrel és tesztoszteronnal telített hangulatban, utánanéztem annak is. Az hamar nyilvánvalóvá vált, hogy ismerkedési próbálkozásaimat ildomos lekorlátoznom az egészestés filmverzióra, amennyiben nem szeretnék hosszú éveket együltő helyemben eltölteni ennek a negyvenegy (!) éve futó (!) szériának az összes tévé- és füzetsorozatos epizódja meglesésével, de így legalább a koncentrált formulát kaptam, ami ideális a fejtágításhoz.

Golgo 13 egy legendás japán bérgyilkos neve, ami a film során annyiszor elhangzik – mármint a neve, az aktuális hollétével egyetemben –, hogy a rejtve/inkognitóban maradáshoz való affinitásának hiányában bizony minden idők legrosszabb orgyilkosának is lehetne nevezni... ha nem lenne számára oly mindegy, kik, mennyien és milyen szintű fegyverkezéssel ismerik minden tervét. Golgo 13-nak ugyanis hiába van nyomkövető és gondolatolvasó chip az agykérgébe ültetve (nincs, de ha volna, se változna a történet), akciói kivédhetetlenek, irhája elcsíphetetlen, életerőcsíkja leverhetetlen. A fickó nem is annyira ideális bérgyilkos (mint lopódzó, diszkrét vagy ezerarcú árny), sokkal inkább ideális katona (mint taktikus, megállíthatatlan emberi tank), aki éppen tisztes háború nélkül maradt – de sosem célpont nélkül. A film elején úgy tűnik, egy antológiaszerű válogatást kapunk 13-as jól sikerült küldetéseiről, de aztán összeállnak a szilánkok – jobban mondva szilánkokra esik szét egy bizonyos olajmágnás örökösének a koponyája Golgo és egy távcsöves M16 hathatós segítségével. A papa megorrol, és a legkülönbözőbb, karikaturisztikusan eltúlzott / mangásan szélsőséges jellemű zsoldosokat küldi címszereplőnk nyakára bosszú címszóval, nem kicsit habzó szájjal. Plusz három-négy kötelező végzetasszony is megrebegteti a szempilláit.

A cselekmény lényegi részei rövid, velős csihipuhik, tűzharcok és autós üldözések, amelyek közé hosszabb, szaxofon kísérte, már-már romanikus, túlfűtött, laza jelenetek vannak befűzve, hogy megidézzék a '70-es-'80-as évek igazi zeitgeistját, LSD-tripekkel vetekedő látványvilággal meg szivárványszínekkel, lenge öltözetű hölgyekkel, kemény férfiakkal és a többi. Mintha egy James Bond-mozi rendezője adrenalinlökettel higította volna a vodka-martinijét, aztán az intenzív hatás finomítása kedvéért fejest ugrott volna egy marihuána-ültetvény szárítókonténerébe. Ja, és útközben felszedhetett egy klinikai súlyosságú fegyver- és vérfetisizmust is.

A film elég vontatott és akad benne szép számú következetlenség is, de megfelelően elszállt hangulatban igen szórakoztató egyrészt a bérgyilkosság, másrészt a korszellem (egyik sem igazán kellemes téma a való világban, ha engem kérdeztek) megidealizálása. Igaz, hogy a látványtervezők és a rajzolók/színezők brutálisan túllőttek a célon a napfény, a visszatükröződések és a kontrasztok játékával – értékelem a szándékot az elegáns stilizációra, viszont ezt nem a néző szemének cseppfolyósításával kéne elérni –, és az animáción is meglátszik a kora, a sztori azonban eséllyel versenyre kelhetne bármely más kém-, orgyilkos- vagy bosszúfilmével a maga komolyságával és Golgo 13 ügyködésének naturalista (mégis felmagasztosított, ez a nem semmi) bemutatásával.

Golgo csaknem annyi nőt vág gerincre, mint ahány rosszfiút; természetesen egészen más célzattal és végkimenetellel, bár ez a helyzetfüggetlenül konstans márványábrázatából abszolút nem szűrhető le. A manus jobb céllövő, okosabb tervező, ügyesebb közelharcos és bravúrosabb sofőr, mint a direkt ezekre kiképzett ellenlábasai; még kifulladva is szakmájának esszenciáját izzadja ki veríték helyett. Sokakban ellenérzést kelthet ez a tökéletesség, főleg hogy egy merénylőgépről van szó, és még többekben a '80-asok ciki fényét vesztett avíttsága, én viszont már látom, miért is olyan népszerű ez a cím világszerte. Epizodikus formában talán még jobban is működhet, de legalábbis könnyebben befogadható, mint ez a másfél órás, szürreális látvány- és hangulatvilágba burkolt gyilokorgia. Azért nézzétek meg, ha haraptok az ilyesmire. 3 hülyére matricázott, Boeing-hangú versenyautó mint a lehető legmegfelelőbb álcajármű visszahúzódó terroristáknak / 5. A kezdetleges CGI-helikoptereket kár volt belerakni, de a ziccert kapott golyó hangjával elsülő revolver óriási. :)

Előzetes:


Sőt...: