Gé_A_eNn_É

Nem is tudom, Gilliam műveit drog helyett kéne-e ajánlani a függőknek a nagyon hasonló hatású, de kevésbé önveszélyes világontúli élmények miatt, melyeket kínálnak, avagy inkább vörösbetűs-felkiáltójeles "Légy észnél! Kerüld!" feliratú plakátokon volna-e ildomosabb ellenpropagálni az elvonók és a dílertörzshelyek utcasarkainak falán. A Monty Python híres papírmasés lidércnyomásgyárosa a Brazillal bebizonyította, hogy a hallucinogén-placebó képi világba kijózanítóan mély mondanivalót is be lehet csempészni, aztán a 12 majommal azt, hogy nem minden amerikanizáló filmátdolgozás eleve elcseszett ötlet (és hogy Brad Pittet hiba lett volna átlagos szépfiúként leírni akkoriban Hollywoodban); ugyanakkor egyetlen mozija sem lett olyan elsöprő kasszasiker vagy olyan elenyésző pénzügyi bukás, hogy a producerek az egyébként jól megérdemelt konstans háromkezes utánakapdosásban részesítsék. Filmjei nem közönségfilmek, tesz a zsánerekre, és sajátosan rémísztő vizualitásával komplexusokat ágyúz minden kiskorú nézője agyának hüllő-részébe. Imádnivaló a hozzáállása.

Parnassus egy hazárdírozó, időtlen (nem-is-olyan-)bölcs, aki alkalomadtán fogadásokat köt az ördöggel (itt Mr. Nicknek hívják és vagy szőrös a füle, vagy hülyén fésüli a haját oldalt) egy-két halandó üdvözülésére/elkárhozására, akik a doktor transza által bódító virágba szökkent képzeletbirodalomban indulhatnak el a leghőbb tiszta vagy legvadabb bűnös vágyuk felé vezető ösvényen. Noha Parnassusnak valaha sikerült elnyernie Nicktől az örök élet adományát, s azóta sem tudtak egymáson végleg fölülkerekedni, az hamar nyilvánvalóvá lesz, hogy a puszta halhatatlanság nem jelent előnyt a lepukkant parádéskocsiján a modern világ lezüllött nyomornegyedeit járó nincstelen, megfáradt, részeges férfi számára. Nick tehetséges ördögként elsősorban abban leli örömét, hogy elpattintja ellenfele utolsó reményének paraszthajszálát, hogy becsapja őt és hogy közvetetten kínozza; örökös játszópajtását és akaratlan lélekutánpótlóját esze ágában sincsen elveszíteni egy toronymagas fölénnyel induló, esélytelen fogadással vagy egy sima győzelemmel. Kettejük kapcsolata kölcsönöz meghatározó hangulatot a filmnek: a főszereplők hiábavaló kapálózását nem csak a betevő falatért, de a csalfaság és a burkolt rosszindulat definíciójának megtestesülése ellen is. Parnassusnak láthatóan nincs miért élnie, józanul küzdenie a mindennapokkal Nick idegesítő, éppen ezért ösztönző jelenléte nélkül, elvégre a jelenés valószínűleg csak azért ajándékozta meg kortalansággal a "történetek szerzetesét", hogy mindig legyen mivel szórakoznia. Parnassus hiába dohog a kalapos férfi láttán, mégis felcsillan a szeme, amikor újabb fogadás van kilátásban. Persze jó fausti szokás szerint az ördög ajándékának jóval személyesebb ára is van, ami még elkeseredettebb kontextusba helyezi az eleve tragikomikus (illetve kezdetben simán kusza) történetet, és beúsztatja a színbe a halandóságuk dacára, vagy épp amiatt különös többi szereplőt.

A film sajnos már jóval a premier előtt híressé válhatott, mint Heath Ledger utolsó fél filmje. Fogalmam sincs, hogy mennyire kellett átírni a forgatókönyvet a halála után, vagy hogy hány jelenetet kellett újraforgatniuk, de a végterméken szerencsére egyáltalán nem látszik, hogy bele volna erőltetve vagy kivágva belőle valami. Persze Ledger karakterének színészváltása (Depp, Law, Farrell) némileg erőltetetten hatna, ha nem kizárólagosan az Imaginárium álomvilágában kerülne rá sor, ahol egyébként is őrület tolong őrület hátán -- a való világban minden esetben Ledger arca társul a szerephez, s ezek a jelenetek vannak többségben. A karakter küllemén eső változásokat így holmi kifacsart szimbolika eszközének is tekinthetjük, ráadásul a cselekmény nem egy eleme éppen a transzformáció okozta zavarra építkezik, még ha nem is szervesen. A szürrealitás legfeljebb audiovizualitásában öncélú(an sokkoló), narratív jelentősége ellenben alábecsülhetetlen. Ledger egyébként kiváló munkát végzett, a legjobbat "hasonmásai" közül, még ha egyes jelenetekben lehetetlen is volt kiverni a fejemből a Jokerhez való hasonlítgatását. Talán az ő karaktere a valódi főszereplő, hisz Nick közelsége ide, a halandók lelkeivel való játék oda, a bűnös, bűnhődő, de a halál torkából visszarángatott kisember hétköznapi tragédiája közelebb áll a nézőhöz bármilyen grandiózus természetfeletti fenyegetésnél -- ezért is olyan erőteljes az atyai kötelességeit elbukott vén bolond esete Parnassusnál, és ezért nem (teljesen) unalmas/idegesítő a beteljesületlen szerelem miatt sápítozó rikkancs. A körszakállas kvartett Tonyjának az "akasztott ember" kártya jutott a nem is olyan képzeletbeli Tarot pakliból, ennek megfelelően -- és/vagy hálája jeléül élete megmentéséért -- feladja addigi életét (lásd vitatható amnéziáját), új utak után néz, esetenként még fizikailag is átalakul céljai elérésének érdekében. Tony nem egy ma született bárány, sőt, pálfordulása ezért is érdemel tiszteletet... még ha később nem is kell neki több egy apró lökésnél a visszazuhanáshoz megmásíthatatlan múltjához és természetéhez, legalábbis a látszat szerint. A film szerkezete nem könnyíti meg a kapcsolat- és motivációrendszerek átlátását az egyszeri popcornrágcsáló számára, Gilliam becsületére legyen azonban mondva, ezúttal egyrészt nem a lehetetlenség homályába vesző feladat megtalálni a sztori fülét-farkát már első végigüléskor sem, másodsorban inkább a történet szelleme számít, semmint a betűje, és az remekül kommunikálja az örökérvényű tanulságot (pl.) a hét fő bűn elvetéséről és a személyes áldozat hatalmáról.

Parnassus kompániája mindenki számára személyre szabott tébolydába kínál jegyet, s onnantól már csak az aktuális kuncsafton múlik, hogy az a jegy egyirányú lesz-e, és hogy lelke mely sötét bugyraiba fog szólni. Azon bizonyos bugyrokat illetően bizony féltem tőle, sőt Gilliam koporsószögeinek gondoltam a tényt, hogy a CGI befurakodta magát a filmbe és fölöslegessé tette a rendező/művész védjegyszerű vízióit, de mint kiderült, nem a számítógépes részleg tervezte meg a látványt, így az hál'isten megint nem kevéssé elborult a kelleténél. Persze kézimunkával hatásosabb lett volna, talán majd' olyannyira, mint a részeg garázdákkal, férjeik és saját maguk által is elhanyagolt feleségekkel, meg bűnözőkkel teli purgatóriumi roncs- és romtelep, ami a nevenincs londoni peremkerületet "játssza", vagy nem játssza.

Nem ajánlom a filmet azoknak, akiknek a tűréshatáruk küszöbébe rendre beverik az orrukat a szabadszelleműbb, művészi, neadj'ég szürreális mozik, sem azoknak, akik felhőtlen kikapcsolódásra vágynak. Jóllehet ha az ember fáradtsága vagy érdektelensége leborotválja a mögöttes tartalom nüanszait, talán simanyelvű meseként is megállja a helyét, a The Imaginarium of Doctor Parnassus azonban azon ritka próbálkozások közé tartozik, melyekből a szándékos giccs és az elvont előadásmód rétegei közül valódi -- noha mégoly sablonos (de ezért van az újszerű körítés) -- életbölcsességet lehet kihallani vélni. Egyes részeiben bárdolatlan felépítésű, olykor következetlen, kiszámíthatatlan, teljes egészében viszont elgondolkodtató és hatásos -- újabb bepillantás egy igazmondó görbe tükörbe, amely egy pillanattal ezelőtt még átlátszó kameralencsének vagy képernyőnek tűnt, mögötte Gilliam vigyorával. 4 bizarr vándorcsodavurstli / 5.

Köszönjük, netikett, te kámfortestű, jelentéktelen tünemény! És kösz a trolloknak, flémelőknek és spambotfabrikátoroknak is... Remélhetőleg tetszik nekik annyira ez a videó, hogy utána jó érzéssel eltöltve örökre leteszik majd a billentyűzetet. Mert ez szentigaz.

Mindmáig a fejemet vakarva állok nem csak a Coen fivérek munkásságáról webszerte zengett ódák, de olyan közkedvelt filmjeik előtt is, mint amilyen a Fargo: nem azért, mert a többséggel ellentétben én esetleg rossznak tartanám írásaikat-rendezéseiket, hanem mert elsősorban nem igazán értem produkcióik lényegét (noha ez akár saját szegénységi bizonyítványom is lehetne ugyebár), másodszor hihetetlennek tartom, hogy a közönségnek ilyen elvont, igazából semmiről sem szóló -- és arról is laposan -- filmekre van igénye. Wes Anderson színi szürrealitása sem könnyű kenyér, ott viszont az ember legalább megkapja a maga derülésadagját és a tragikomikus csavarokat a sztoriban, míg Coenéknél -- buta általánosítással élve "általában mindig" -- nincs se comic relief (nem mintha hiányozna), se mélyebb mondanivalóban kikristályosodva tetőző karakterfejlődés, se klasszikus történeti katarzis, se másfajta megérdemelt nézői jutalom. Coenéknél minden szereplő csak úgy van, minden csak úgy megesik, s habár ezen szándékolt egyhangúságtól és a beszámíthatatlansággal operáló céltalanságtól az egész film alatt meghatározatlan eredetű feszültséget érzünk, annál hamarabb unalomba, illetve érdektelenségbe tud fulladni az egész. Még egyszer mondom, nem tartom rossznak a filmjeiket, mindössze nem az én ízlésem szerint való a tempójuk és a felépítésük. A Serious Manben már-már felfedezni véltem egy-két szimbolikus párhuzamot a szereplők és az események között, de a felfoghatatlan indíttatásból foghúzósan vontatottra szabott, és oda nem illő bevillanásokkal fűszerezett cselekmény végül (le)sajnálkozva meggyőzött róla, hogy nem éri meg az energiáimat a próbálkozásom a film megszeretésére, teljeskörű megértésére. Nem a nézőnek kéne szenvednie, hogy félúton átdrótozza az agyát a készítőkéi mintájára. Esetleg ki kéne radírozni a szkriptből a poéntalan poénok kétharmadát és a tartalmatlan jelenetek felét, mielőtt sokszorosítani küldjük az iratot.

A Serious Man egy szinte tarantinósan bizarr előjátékkal indít, ami a film további részeivel csak szatirikus "zsidósága" miatt áll rokonságban; valamint ez az egész mozi legerőteljesebb pár perce, ezt a szösszenetet kellett volna folytatni... A folytatás főhőse természetesen egy szép adag szerencsétlenség, akit el készül hagyni a neje, gyerekei züllenek, munkájában egérfogót csapnak integritására, szomszédja elorozza tőle a telke felét stb. -- szinte meglepő, hogy nem származásának és hitének a külvilággal állított kontrasztjában gyökereznek a gondjai, de gondolom, ez túl könnyen lecsapható magaslabda volt Coenéknek. Ehelyett bevezetnek egy olyan mikrovilágba, ahol mintha mindenki zsidó volna, ahol a rabbitól való tanácskérés a főszereplő végső küldetése, s ahol fia bar mitzvah-ja olyan fontos esemény, hogy még a füvező kis szarházi is úgy-ahogy komolyan veszi. Egyrészt örök hála Wolowitz beválogatásáért rabbi Jr.-nak (őszintén, egyedül akkor nevettem fel az egész film alatt, amikor a manust ezúttal furcsa mód végre nem ízlésficamos diszkópatkány-gúnyában láttam), másfelől a történet központi témája (ti. fulladásos kínhalállal fenyegető csőszakadás gondból s bajból vs. a jólfésült és a stresszt rosszul viselő nagyonkisember) nagyjából ugyanígy működött volna az adott szubkultúrára fókuszálás nélkül is. Valószínűleg Coenék szorosabb párhuzamot kívántak sugallani a főhős és népe viszontagságaival, mint aminek elemzésébe most kényelmesnek érezném az elmerülést, de a felhasznált dramaturgiai eszközök miatt a film hosszabbnak tűnik, mint amilyen ténylegesen, és mint amilyen tartalmas. Monotonitás és redundáns mellékvágányok jellemzik, melyeknek nálam gond nélkül sikerült semlegesíteniük az itt-ott megcsillanó elmés utalások pozitívumát; egyhangúsága és egyszínűsége nem a kívánt hatást érte el, amennyiben már a játékidő felénél fészkelődni kezdtem a székemben, előre látva a kötelező drámai véget, és kevéssé érdeklődve az oda vezető út felől. Ebben ugyan az indokolatlanul feszültséggerjesztő zenének is nagy szerepe volt, ezt mégsem negatívumként írom, mert így a történetileg abszolút céltalan jeleneteknek is megvolt a maguk sajátos hangulata.
Anomália ez a film: ikonikus keresztútja a főhősnek mint sablonfigurának karaktere minden létező aspektusában, a tanártól az adott közösség tagjáig, holott történetének megoldásait egyáltalán nem saját erőfeszítéseinek köszönheti ("Nem csináltam semmit!", ismételgeti többször is kétségbeesetten... bár nem amiatt kétségbeesetten, hogy valóban nem tett az égvilágon semmit sem, hiába várta az elcsigázott néző, hogy végre leszálljanak a tökei és a sarkára álljon), nagyonis deus ex machina-szaga van a dolgoknak, ami már önmagában is komikus; valamint a nézőt céltalanul bolyongtató, álmosító egy film, mégsem tudom egyöntetűen lehúzni, mert van benne valami, amit, tudom, ha én nem is vagyok képes/türelmes kifejteni a forgatókönyves tompa trükkök hideg zsírrétegének ballasztjából, másnak minden bizonnyal sikerülni fog, talán még nagy örömére is. Az én blogomon, az én amatőr véleményem szerint mindenesetre ez 2 pszichedelikus rock-and-roll-rabbi / 5, egy mirigyváladékcseppel (de komolyan, film, ez erősen pfujj!-kategória volt!) sem több/kevesebb. Ilyen művészieskedésre nem vagyok kifejezetten vevő, sajnálom. Mértékkel.

Wes Anderson mindigis mintha színpadra való színjátékokat mozgófilmesített volna meg, ez aktuális filmjénél nyilvánvalóbb, mint valaha. A bájos nyerseséggel stilizált aprólékos díszletek és bábfigurák majdnem olyan jól illenek a fickó kilométerekről felismerhető humorához, mint Bill Murray fancsali fapofája és -hangja (ez utóbbi egyébként jelen van) -- értsd: az Anderson-filmeknek olyan (a felszín alatt természetesen többé-kevésbé zseniális) nyikorgó faviccekre és fáradt poénokra kihegyezett a humora, a szúhadaktól csak az menti meg őket, hogy nem fából készítik a filmtekercseket. Szinte érthetetlen, Anderson miért nem vállalkozott már korábban is egy mesekönyv adaptálására és/vagy rendezői frigyre lépésre Tim Burtonnel vagy Terry Gilliammel. Életműve koronaékszerének én még mindig az Édes vízi életet tekintem, ami sajnos orrhossznyi előnnyel indulhatna a "Minden idők legalulértékeltebb filmje" versenyen, hátha nyer még egy díjat a polcra a "Minden idők legfélreértettebb filmje", "A legjobb film, amit nem láttál" és "A legjobb vígjáték, amin nem nevettél" aranyserlegei mellé; és amely filmnél a rendező mintha dicséretes kompromisszumot kötött volna a nehezen nyelhető abszurditás kárára és a testvérprodukcióinál némileg, hmm, érthetőbb és befogadhatóbb témája és története javára. A Fantastic Mr. Fox-szal most visszalépett a képtelen szituációs szkeccsek \ szimbolikus tragikomédia világába, ahol messze nem az képviseli a józan realitás legnagyobb borulását, hogy főszereplőink emberi nyelven beszélő, emberien embertelen erdei állatkák.
Róka koma karrierje túlburjánzón bimbódzik, mint profi és szó szerinti csirkefogó, a váratlan gyerekáldástól párjában felülkerekedő gondoskodó anyai ösztön azonban letéteti vele az esküt, miszerint többé a közelébe se szagol semmi veszélyes tevékenységnek. Legyen bármekkora hírhedt fenegyerek is, Fox hosszú (róka)évekre rácsavarja a szelepet adrenalinháztartására, és egészen fia tinédzserkoráig újságíróként dokumentálja kerekerdő általános unalmát. Hogy aztán képregénymániás fia csodabogársága (akivel pengeéles kontrasztot villant hirtelen jött unokaöccse tökéletlensége) vagy a környező dombokon pöffeszkedő három zsíros gazda még zsírosabb tulajdonának a csábítása veszi-e rá végül a génjeiben láncait csörgető sunyiság szabadon eresztésére, végső soron mindegy, cselekedeteinek kataklizmikus láncreakciója ugyanis mindenen és mindenkin egyformán végigver.
A történet egyenetlen tempóban ugrál a legkülönbözőbb témákra és hangulatokra, mintha nem volna eléggé összezavaró a puszta tény, hogy Wes Anderson-mozit nézünk... Jó szokás szerint nincsenek egyöntetűen pozitív (vagy negatív), sőt megkockáztatom, még egyöntetűen szerethető szereplők sem, ám épp emiatt lehet hatásos a szélsőségek formálta karakterfejlődés. A csodálatosan abszurd helyzetek, furaságukban életszerű párbeszédek, művi beállítású jelenetek és beszámíthatatlan fordulatok érettebb keretbe foglalják a filmet, mint ami a koncepcióból esetleg leszűrhető; a bugyután, mégis megkapó nyíltsággal hatásvadász jelenetek talán túl unalmasak a fiatalabb korosztálynak, talán túl elvontak a mezei nézőnek, de talán a legideálisabb módját muatatják be egy ilyen különös mese adaptációjának. A felnőtté válástól a házastársi gondokon keresztül a középkorúság kríziséig a közösségben élő ember(/róka) minden létező problémája terítékre kerül, a hatást fokozandó nyakon öntve egyfelől egy kevés játékos meseiséggel, másfelől a való világ olyan mocskos rögeivel is, mint a kitaszítottság és a gyilkosság. Kis Vuk és a harmadnapos borosta, írta Chuck Palahniuk.
Lényegében egész egyszerű, elmésen komolytalannak álcázott feelgood tanmeséről van szó, amelyben minden karakter megkapja a maga válaszát saját személyes bizonytalanságaira. Neki kell készülni agyilag-lelkileg-toleranciában, mert könnyebben nem tetszhet, mind igen. Ám akármilyen szájízzel hagyjuk is ott a stáblistát, legközelebb nézzük meg/újra a The Life Aquatic with Steve Zissout, azzal -- kardoskodom! -- csak jól lehet járni. 3 és egyketted forradalmi megoldás a metróalagút-fúrás nehézségeire / 5.

Előzetes:


Így készült: első, második rész.

[Potyabónusz: Mi lett volna, ha Wes Anderson rendezi a Pókembert?]

Már megint Team Fortress 2. Sajnálom, de a játék már alapjáraton is kiváló táptalaja a humornak, hát még ha ilyen állatok állítják a kreatív energiáik fókuszába. Kösz Rage47-nek a linkért.

A közelgő játék és a ma este újranézett film tiszteletére feltúrtam a youtube-ot egy épkézlábabb háttéranyagért. A hossza határozottan előny, csupán az a hátránya, hogy nem ültethetem be a blogba:  kéretik átlépni érte az anyaoldalra.

Szerk.: Egye fene, bármennyire is húzom a számat a Resurrectionért és tagadom hevesen az AvP mozik "folytatásfilm" mivoltát, legyen meg az egység:
Alien
Alien 3
Alien Resurrection (értelmesebb videó keresése folyamatban)
Aliens versus Predator
Az AvP: Requiemhez nem találtam, de az úgyis egy broáf kategóriás szemét...

Szerk.#2: Ha már AvP, a P része se maradjon ki.

(honlap), (imdb)

Elszaladt a ló Kilöttyent a vizesporoscsöbör a posztapokaliptikus filmekkel, ráadásul újabban nem is a Mad Max, inkább a Sztalker nyomdokvizeinhomokján evickélgetnek, drámával és tengerszárazkútmély szimbolizmussal megtoldva. Ha belegondolunk, nem nehéz, nem érthetetlen dolog a személyes és globális világfájdalom témájára központozni egy olyan történetet, amelyben az élővilág 99.99%-a kihalt, a maradék testileg-lelkileg eltorzult, és tünemény esély sincsen egy szebb holnapra -- valljuk be, az egész zsáner erre lett kitalálva; ugyanakkor egy ilyen halott, ingerszegény, természetéből adódóan a karakterek és a cselekmény minimális variációjára lehetőséget adó környezetben nem könnyű újat mondani vagy mutatni, addig legalábbis nem, amíg minden új posztapokaliptikus mozi a látványra, a felszínre, a zsánerklisék szerepeltetésére meg a családbarát kompromisszumok becsempészésére fogja elverni kreatív energiáinak és költségvetésének nagyját. A világégés utáni sztorik ötletét a hidegháborús terror szülte, szóval nem meglepő, ha azóta megkopott a koncepció varázsa, és hogy a zéró újítással bíró "kortárs" történetek közel sem ütnek már akkorát. A The Road ebből a szempontból jó úton haladt (ehh...), bár az tényleg csak másodsorban posztapokaliptikus film; a Will Smith-féle I Am Legend pedig, például, elmerült a politikai korrektség és a CGI-mánia műanyagbűzének süllyesztőjében. Sajnos a Book of Eli inkább ez utóbbi félvérrokonának tűnik -- a magát akcióhőssé kikoplalt és felszomjazott néma főszereplőtől a CGI-torkolattüzekig és -faforgácsokig. Na ezt még egyszer: számítógépesen van kigenerálva még a golyószaggatta faház amortizálódása is. Ennél már csak az volt durvább, amikor a Stan Winston emlékének ajánlott Terminator: Salvationben még az istenverte, padlóra hulló robotfej is egy vérlázítóan ócska CGI-effekt volt... Pfujj!

Denzel Washington állán pont megfelelő méretű a szőr ahhoz, hogy elhiggyük, veterán túlélőbajnok és igazi fosztogatógyilkos mothafucka; meg az sem árt persze, hogy szinte szó szerint idézi Bruce Willis testi sértésre adott passzív-offenzív replikáját a The Last Boy Scoutból, majd macsetével súlyt ad szavainak. Noha iPod-utánzatánál valószínűleg csak a főellenlábas Motorola-hangosbeszélője lógott ki bődületesebben az egyetemesen lepusztult képből (és az I Am Legend szereplőinek kirakati állapotú cucca még ennél is jobban), összességében nem lehetne panaszunk a végét túlélő világ megjelenítésére, ha csínjábban bántak volna a CGI-effektezéssel -- értsd: ha kihagyták volna a fenébe. Döbbenetes, hányszor bírták elsütni a "műfelhők előtt állok, mert az úgy cool" jelenetet, miközben maga a CGI szemet inzultálóan rossz. Az egész fényképezés furcsa a maga idejétmúlt és funkciótlan belassításaival meg a főhősre zoomolásokkal, a zenei és hangaláfestés pedig egyszerűen jellegtelen. Kár volt ekkorát bukni a nyilván nagyon művésziesre és merészre szánt képiséggel, annál is inkább, mert a történet maga remek lehetőségeket rejtett.

Remek és kiaknázatlan lehetőségeket: a vallás problematikájának kérdését, a hit tömegmozgató(an potenciális veszélyességű) jellegének hatását egy kultúráját vesztett és emberségét fokozatosan elveszítő civilizációban. Kissé meglepett, amikor kiderült, a "főgonosz" tényleg csak Washington Bibliáját akarja megkaparintani, holott az ötlet eredetisége és tömény szokatlansága, ugyanakkor logikájának megkérdőjelezhetetlensége majdhogynem a film egyetlen abszolút pozitívuma -- hogy mit kezd ezzel a morzsával a történet, az már egész más kérdés. Gary Oldman karaktere felismeri a hit erejét és a vallással hívőkké tett emberek megnövekedett hasznosságát/befolyásolhatóságát, de hogy ördögi tervét mégis hogyan szeretné a gyakorlatba ültetni egy analfabéta közösségben, ahol az éhen- és szomjanhalás még mindig nagyobb problémát jelent a tudatlanságnál, rejtély. A Biblia MacGuffinja eltúlzottabb a kelleténél, főleg hogy a köréje szőtt történet nem tartogat drasztikus csavarokat, sőt a végén cukormázasabb hepiendet kapunk, mint ami az utolsó negyedóra alapján még egészséges volna; valamint egy kisebb meglepetést is az arcunkba tolnak, ami egyrészt megkérdőjelezi Washington karaktere keménylegénységének jogosságát, másfelől megkérdőjelezi az iménti megkérdőjelezés létjogosultságát is, mert baromira össze tudja zavarni az embert. Egyszóval (SPOILER) vak a manus vagy nem? A fejemben visszatekertem a filmet, próbálva eldönteni a dolgot, s végül arra jutottam, hogy talán nem az nem érdekel ez engem annyira: egyáltalán nem mondanám katasztrofálisnak a filmet, de még egyszer nem éri meg átélnem. 2, végre helyénvaló sors a Da Vinci-kódnak / 5.

Van valami perverz irányultság az emberben, ami lehetővé teszi, hogy kikapcsolódás gyanánt ne csak valóságnál szebb lávsztorikat és epikus hepiendeket nézzen a képernyőn, hanem idegtépő thrillereket, kaszabolós és pszichohorrorokat stb. is élvezni tudjon, legalábbis bizonyos szinten. Gondolom, amióta senkinek sem kell félnie attól, hogy holnapután a jégkorszak hidege zúzmarás tereptárgygyá változtatja, vagy hogy egy barlangi oroszlán ínyenc falatnak nézi valami létfontosságú szervét, kiveszőben van belőlünk egyfajta elemi, egészséges túlélőösztön, jóllehet a történelem során nem kifejezetten voltunk rest háborúkkal, kapitalista kapzsisággal, vallási fundamentalizmussal és popzenével halálos veszélybe sodorni felebarátainkat, végül magát az életet is a planétán. A lényeg az, hogy ha a hályogszürke hétköznapjaitól megcsömörlött egyén épp nem háromezer méter magasságban száguldó repülőből ugrik ki, a hecc kedvéért hatéves unokaöccse által összehajtogattatott ejtőernyővel (az adrenalinlöket garantált, a haveroknak eldicsekvés lehetősége nem), talán pont ősidőktől a szájhagyomány részét képező rémmeséket költ át az aktuális korszellemnek megfelelő formára -- így válnak a megmagyarázhatatlan égi jelenségek angyalokból ufókká, a wendigók valószínűsített neandervölgyikké stb. Mindaddig élvezzük a veszélyt és a fenyegetettséget, amíg annak tárgya nincsen velünk harapástávon belül. Agyunkat semmi más nem képes olyan hathatósan felvillanyozni és rövidre zárni, mint a félelemérzet, főleg ha azt többé nem obskúrus folklór tankolja tele üzemanyaggal, hanem a modern természettudomány azon paradoxona, mely szerint minél több mindennel vagyunk tisztában a minket körülvevő világegyetemről, sőt akár csak magáról a Földről, annál nyilvánvalóbb, milyen csüggesztően keveset is tudunk valójában. A fizika kiismerhetetlenségére vagy akár óceánjaink felfedezetlen mélységeire, de főként a mindenség gigantikumára rájátszó "Miért volnánk egyedül?" kérdés értelemszerűen izgalmasabb, mint a "Miért érdekelnénk mi más intelligens civilizációkat?" -- ennek köszönhetően, mondhatni, az "Itt szörnyek vannak!" jelzések a középkori hajózási térképekről átkerültek a csillagászatiakra, jókora kérdőjelekkel ugyan, a sci-fi szerzőknek, összeesküvés-junkieknak és a fantasztikumra fogékony közönségnek viszont így is kiapadhatatlan forrását nyútjva a modernkori meséknek és rémmeséknek.

Mindennek persze alig van köze a tárgyalt filmhez, mert földönkívüli látogatókról szól ugyan, akiket majdhogynem csak a puszta rosszindulat motivál (vö. áltudományosságal értelmetlenségét palástoló fantasztikum), a lényeget mégis masszívan banalizálja a rendező választott cinematográfiai zsánere, az áldokumentumfilm. Illetve nem is igazán áldoksi, hisz mintha nem is az egész anyag pszeudo-autentikusságát szeretnék előtérbe helyezni általa, mint a Blair Witch Project vagy a Paranormal Activity esetén -- ez a mozi két fronton próbálja bebiztosítani magát azzal, hogy bevallottan és a filmbe beleszőtten hivatásos színészeket használ valódinak mondott felvételek újrajátszására. Mindjárt a film elején Milla Jovovich monológja szolgál talán feszültségkeltőnek szánt, ám kissé hatásvadásznak sikeredett prológusként. Ez egyrészt kizökkenti az embert -- nem a nyugalmából, hanem a beleélés lehetőségéből; másrészt a rendező azzal a döntéssel, hogy "eredeti" felvételeket kevert hivatásos színészek jeleneteivel, éveken belül sem gyógyuló sérüléseket okozott főleg Jovovich karrierjén. A nő (kis túlzással, viszont nem egyedüliként) olyan temperamentummal játssza a hisztéria határán brékdenszelő özvegy-egyedüli anya-befele golyózó pszichológus kombóját, mintha a forgatás előtt az utolsó cseppig lónyugtatóra cserélték volna a vérét, vagy mintha egyszerűen megirigyelte volna a Resident Evil zombijainak élőholt teljesítményét; az eredeti figura, akinek a nevét ráadták, még úgy is lepipálja a játékát, hogy végig egy elmegyógyintézet székén ül szemben a kamerának, és csak a cserepesszájú mimikájára hagyatkozhat. Az "archív felvételek" belekeverésének másik problémája az, hogy minden egyes alkalommal a színészekkel előadott újrázásukkal párhuzamosan vágják be őket a filmbe, és (most minden színészi impotenciát figyelmen kívül hagyva) egész egyszerűen nem stimmel egymással a két anyag. Hogy lehet egy kitörő sikolyba hajló, zaklatott, félig önkívületben gagyogó, meglehetősen hiteles, de legalábbis hatásos performansz videójáról hirtelen egy olyan felvételre váltani (majd vissza, és ezt még párszor), amelyen Jovovich asszony legnagyobb problémája az arcjátéka és hangtónusa alapján épp az elalvással való küszködés? Meg se próbálták az eredetihez hűen átültetni az egyes személyek viselkedését? Ha így van, mi a fenéért mutatják meg az eredeti jelenetet is, vagy miért nem csak azt mutatják? Az ilyesfajta metafilmes erőszaktétel a cselekményen piszok hangulatbomlasztó tud lenni, s ezen az sem segít, hogy az egész mozi afféle egyetemi projektnek van álcázva. Maradtak volna inkább a kézikamerás felvételeknél és az interjúbejátszásoknál, amiken a rendező buzerálja a leépült doktornőt legborzalmasabb emlékei felemlegetésével.

Jóllehet a narratív felépítésen több a sebtapasz, mint amire ragasztani lehetne, a történet maga rendesen felvillanyozhatja az UFO-hívőket vagy az X-akták visszasíróit. Az elszigetelt alaszkai kisváros sztorija, ahol többeket is perverz hóbaglyok kukkolnak éjjelente, egyáltalán nem eredeti, de így legalább egy fokkal könnyebben eladható, mint "megtörtént" vagy "autentikus". Azt ugyan nem értem, a kis zöld nem-emberkéket mi nyűgözte le annyira a Nagy Madárhatározóban, hogy egy baglyot válasszanak kabalának, mindenesetre egy filmben, ahol elvárják az embertől, hogy lenyelje, a földönkívüliek sumérnyelvű démonként szállják meg a legjelentéktelenebb falusi senkiket, hogy aztán... semmi konstruktívabbat ne kezdjenek vele a shakycam csodájára építő riasztgatásnál... nos, ilyen kontextusban a baglyos magyarázat még kifejezetten hihetőnek tűnik. A csészealjak sugarai vicces dolgokra lehetnek képesek az elmével, meg aztán a baglyok egyébként is faszák.

Nem akarok igazságtalan lenni: néhány jelenet nagyonis hatásosan föl tudja borzolni a szőrt az ember hátán, ha izzadságos munkával beleéli magát a történetbe; és most kivételesen a félelmetesnek szántakról beszélek, nem a kilógó lólábukban eltaknyoló próbálkozásokról. Saját otthonunk biztonságérzetének elvétele bizony brutális terrort szülhet(ne..). Csakhogy nincs a filmben igazi befejezés, katarzis, megváltás, nem látunk ufonautákat, nem röpködnek a belek, nincs !jéjzusmárjás! bokorból-kilépős snitt, és úgy általában halkabb, visszafogottabb és bugyutább az egész, mint teszem azt a Harmadik típusú találkozások. Horrornak nem elég félelmetes, UFO-homázsnak üres, áldokumentumfilmnek pedig túl szétcseszett a struktúrája és túl sok benne a Jovovich... de ha éjjel nézed, talán bennemarad a fejedben egy-két momentuma. Számomra talán nyugtalanítóbb volt a Paranormal Activitynél, mert a földönkívüliek létének lehetőségét elfogadhatóbbnak tartom, mint a kísértetekét, noha szerintem még náluk is valószínűtlenebb az, hogy az E.T.-k elfüstöljenek százezer fényévnyi üzemanyagot a Földig, csak hogy aztán névtelen senkiket célozva holt nyelvű nonszensz zagyvaságokat rikácsoltassanak az aktuális ágy fölött lebegő delikvenssel. Ami azt illeti, a Fourth Kindban bemutatott ijesztgetés-próbálkozások inkább vallanak holmi nyughatatlan hazajáró lelkekre, mint űrtudósokra... de kár ezen rágódni, alternatívának még mindig ott a The Mothman Prophecies, Spielberg klasszikusa vagy Mulder évtizedes vesszőfutása, lehet válogatni. 2 tartós földönkívüli megoldás gerincbántalmakra Kosmodisk helyett / 5.

Tetszett a szakiknak. Remélhetőleg a tényleges minőségnek, és nem az asztal alatt átadott tömött aktatáskáknak köszönhetően.