Gé_A_eNn_É

Van valami perverz irányultság az emberben, ami lehetővé teszi, hogy kikapcsolódás gyanánt ne csak valóságnál szebb lávsztorikat és epikus hepiendeket nézzen a képernyőn, hanem idegtépő thrillereket, kaszabolós és pszichohorrorokat stb. is élvezni tudjon, legalábbis bizonyos szinten. Gondolom, amióta senkinek sem kell félnie attól, hogy holnapután a jégkorszak hidege zúzmarás tereptárgygyá változtatja, vagy hogy egy barlangi oroszlán ínyenc falatnak nézi valami létfontosságú szervét, kiveszőben van belőlünk egyfajta elemi, egészséges túlélőösztön, jóllehet a történelem során nem kifejezetten voltunk rest háborúkkal, kapitalista kapzsisággal, vallási fundamentalizmussal és popzenével halálos veszélybe sodorni felebarátainkat, végül magát az életet is a planétán. A lényeg az, hogy ha a hályogszürke hétköznapjaitól megcsömörlött egyén épp nem háromezer méter magasságban száguldó repülőből ugrik ki, a hecc kedvéért hatéves unokaöccse által összehajtogattatott ejtőernyővel (az adrenalinlöket garantált, a haveroknak eldicsekvés lehetősége nem), talán pont ősidőktől a szájhagyomány részét képező rémmeséket költ át az aktuális korszellemnek megfelelő formára -- így válnak a megmagyarázhatatlan égi jelenségek angyalokból ufókká, a wendigók valószínűsített neandervölgyikké stb. Mindaddig élvezzük a veszélyt és a fenyegetettséget, amíg annak tárgya nincsen velünk harapástávon belül. Agyunkat semmi más nem képes olyan hathatósan felvillanyozni és rövidre zárni, mint a félelemérzet, főleg ha azt többé nem obskúrus folklór tankolja tele üzemanyaggal, hanem a modern természettudomány azon paradoxona, mely szerint minél több mindennel vagyunk tisztában a minket körülvevő világegyetemről, sőt akár csak magáról a Földről, annál nyilvánvalóbb, milyen csüggesztően keveset is tudunk valójában. A fizika kiismerhetetlenségére vagy akár óceánjaink felfedezetlen mélységeire, de főként a mindenség gigantikumára rájátszó "Miért volnánk egyedül?" kérdés értelemszerűen izgalmasabb, mint a "Miért érdekelnénk mi más intelligens civilizációkat?" -- ennek köszönhetően, mondhatni, az "Itt szörnyek vannak!" jelzések a középkori hajózási térképekről átkerültek a csillagászatiakra, jókora kérdőjelekkel ugyan, a sci-fi szerzőknek, összeesküvés-junkieknak és a fantasztikumra fogékony közönségnek viszont így is kiapadhatatlan forrását nyútjva a modernkori meséknek és rémmeséknek.

Mindennek persze alig van köze a tárgyalt filmhez, mert földönkívüli látogatókról szól ugyan, akiket majdhogynem csak a puszta rosszindulat motivál (vö. áltudományosságal értelmetlenségét palástoló fantasztikum), a lényeget mégis masszívan banalizálja a rendező választott cinematográfiai zsánere, az áldokumentumfilm. Illetve nem is igazán áldoksi, hisz mintha nem is az egész anyag pszeudo-autentikusságát szeretnék előtérbe helyezni általa, mint a Blair Witch Project vagy a Paranormal Activity esetén -- ez a mozi két fronton próbálja bebiztosítani magát azzal, hogy bevallottan és a filmbe beleszőtten hivatásos színészeket használ valódinak mondott felvételek újrajátszására. Mindjárt a film elején Milla Jovovich monológja szolgál talán feszültségkeltőnek szánt, ám kissé hatásvadásznak sikeredett prológusként. Ez egyrészt kizökkenti az embert -- nem a nyugalmából, hanem a beleélés lehetőségéből; másrészt a rendező azzal a döntéssel, hogy "eredeti" felvételeket kevert hivatásos színészek jeleneteivel, éveken belül sem gyógyuló sérüléseket okozott főleg Jovovich karrierjén. A nő (kis túlzással, viszont nem egyedüliként) olyan temperamentummal játssza a hisztéria határán brékdenszelő özvegy-egyedüli anya-befele golyózó pszichológus kombóját, mintha a forgatás előtt az utolsó cseppig lónyugtatóra cserélték volna a vérét, vagy mintha egyszerűen megirigyelte volna a Resident Evil zombijainak élőholt teljesítményét; az eredeti figura, akinek a nevét ráadták, még úgy is lepipálja a játékát, hogy végig egy elmegyógyintézet székén ül szemben a kamerának, és csak a cserepesszájú mimikájára hagyatkozhat. Az "archív felvételek" belekeverésének másik problémája az, hogy minden egyes alkalommal a színészekkel előadott újrázásukkal párhuzamosan vágják be őket a filmbe, és (most minden színészi impotenciát figyelmen kívül hagyva) egész egyszerűen nem stimmel egymással a két anyag. Hogy lehet egy kitörő sikolyba hajló, zaklatott, félig önkívületben gagyogó, meglehetősen hiteles, de legalábbis hatásos performansz videójáról hirtelen egy olyan felvételre váltani (majd vissza, és ezt még párszor), amelyen Jovovich asszony legnagyobb problémája az arcjátéka és hangtónusa alapján épp az elalvással való küszködés? Meg se próbálták az eredetihez hűen átültetni az egyes személyek viselkedését? Ha így van, mi a fenéért mutatják meg az eredeti jelenetet is, vagy miért nem csak azt mutatják? Az ilyesfajta metafilmes erőszaktétel a cselekményen piszok hangulatbomlasztó tud lenni, s ezen az sem segít, hogy az egész mozi afféle egyetemi projektnek van álcázva. Maradtak volna inkább a kézikamerás felvételeknél és az interjúbejátszásoknál, amiken a rendező buzerálja a leépült doktornőt legborzalmasabb emlékei felemlegetésével.

Jóllehet a narratív felépítésen több a sebtapasz, mint amire ragasztani lehetne, a történet maga rendesen felvillanyozhatja az UFO-hívőket vagy az X-akták visszasíróit. Az elszigetelt alaszkai kisváros sztorija, ahol többeket is perverz hóbaglyok kukkolnak éjjelente, egyáltalán nem eredeti, de így legalább egy fokkal könnyebben eladható, mint "megtörtént" vagy "autentikus". Azt ugyan nem értem, a kis zöld nem-emberkéket mi nyűgözte le annyira a Nagy Madárhatározóban, hogy egy baglyot válasszanak kabalának, mindenesetre egy filmben, ahol elvárják az embertől, hogy lenyelje, a földönkívüliek sumérnyelvű démonként szállják meg a legjelentéktelenebb falusi senkiket, hogy aztán... semmi konstruktívabbat ne kezdjenek vele a shakycam csodájára építő riasztgatásnál... nos, ilyen kontextusban a baglyos magyarázat még kifejezetten hihetőnek tűnik. A csészealjak sugarai vicces dolgokra lehetnek képesek az elmével, meg aztán a baglyok egyébként is faszák.

Nem akarok igazságtalan lenni: néhány jelenet nagyonis hatásosan föl tudja borzolni a szőrt az ember hátán, ha izzadságos munkával beleéli magát a történetbe; és most kivételesen a félelmetesnek szántakról beszélek, nem a kilógó lólábukban eltaknyoló próbálkozásokról. Saját otthonunk biztonságérzetének elvétele bizony brutális terrort szülhet(ne..). Csakhogy nincs a filmben igazi befejezés, katarzis, megváltás, nem látunk ufonautákat, nem röpködnek a belek, nincs !jéjzusmárjás! bokorból-kilépős snitt, és úgy általában halkabb, visszafogottabb és bugyutább az egész, mint teszem azt a Harmadik típusú találkozások. Horrornak nem elég félelmetes, UFO-homázsnak üres, áldokumentumfilmnek pedig túl szétcseszett a struktúrája és túl sok benne a Jovovich... de ha éjjel nézed, talán bennemarad a fejedben egy-két momentuma. Számomra talán nyugtalanítóbb volt a Paranormal Activitynél, mert a földönkívüliek létének lehetőségét elfogadhatóbbnak tartom, mint a kísértetekét, noha szerintem még náluk is valószínűtlenebb az, hogy az E.T.-k elfüstöljenek százezer fényévnyi üzemanyagot a Földig, csak hogy aztán névtelen senkiket célozva holt nyelvű nonszensz zagyvaságokat rikácsoltassanak az aktuális ágy fölött lebegő delikvenssel. Ami azt illeti, a Fourth Kindban bemutatott ijesztgetés-próbálkozások inkább vallanak holmi nyughatatlan hazajáró lelkekre, mint űrtudósokra... de kár ezen rágódni, alternatívának még mindig ott a The Mothman Prophecies, Spielberg klasszikusa vagy Mulder évtizedes vesszőfutása, lehet válogatni. 2 tartós földönkívüli megoldás gerincbántalmakra Kosmodisk helyett / 5.