0
Mindmáig a fejemet vakarva állok nem csak a Coen fivérek munkásságáról webszerte zengett ódák, de olyan közkedvelt filmjeik előtt is, mint amilyen a Fargo: nem azért, mert a többséggel ellentétben én esetleg rossznak tartanám írásaikat-rendezéseiket, hanem mert elsősorban nem igazán értem produkcióik lényegét (noha ez akár saját szegénységi bizonyítványom is lehetne ugyebár), másodszor hihetetlennek tartom, hogy a közönségnek ilyen elvont, igazából semmiről sem szóló -- és arról is laposan -- filmekre van igénye. Wes Anderson színi szürrealitása sem könnyű kenyér, ott viszont az ember legalább megkapja a maga derülésadagját és a tragikomikus csavarokat a sztoriban, míg Coenéknél -- buta általánosítással élve "általában mindig" -- nincs se comic relief (nem mintha hiányozna), se mélyebb mondanivalóban kikristályosodva tetőző karakterfejlődés, se klasszikus történeti katarzis, se másfajta megérdemelt nézői jutalom. Coenéknél minden szereplő csak úgy van, minden csak úgy megesik, s habár ezen szándékolt egyhangúságtól és a beszámíthatatlansággal operáló céltalanságtól az egész film alatt meghatározatlan eredetű feszültséget érzünk, annál hamarabb unalomba, illetve érdektelenségbe tud fulladni az egész. Még egyszer mondom, nem tartom rossznak a filmjeiket, mindössze nem az én ízlésem szerint való a tempójuk és a felépítésük. A Serious Manben már-már felfedezni véltem egy-két szimbolikus párhuzamot a szereplők és az események között, de a felfoghatatlan indíttatásból foghúzósan vontatottra szabott, és oda nem illő bevillanásokkal fűszerezett cselekmény végül (le)sajnálkozva meggyőzött róla, hogy nem éri meg az energiáimat a próbálkozásom a film megszeretésére, teljeskörű megértésére. Nem a nézőnek kéne szenvednie, hogy félúton átdrótozza az agyát a készítőkéi mintájára. Esetleg ki kéne radírozni a szkriptből a poéntalan poénok kétharmadát és a tartalmatlan jelenetek felét, mielőtt sokszorosítani küldjük az iratot.
A Serious Man egy szinte tarantinósan bizarr előjátékkal indít, ami a film további részeivel csak szatirikus "zsidósága" miatt áll rokonságban; valamint ez az egész mozi legerőteljesebb pár perce, ezt a szösszenetet kellett volna folytatni... A folytatás főhőse természetesen egy szép adag szerencsétlenség, akit el készül hagyni a neje, gyerekei züllenek, munkájában egérfogót csapnak integritására, szomszédja elorozza tőle a telke felét stb. -- szinte meglepő, hogy nem származásának és hitének a külvilággal állított kontrasztjában gyökereznek a gondjai, de gondolom, ez túl könnyen lecsapható magaslabda volt Coenéknek. Ehelyett bevezetnek egy olyan mikrovilágba, ahol mintha mindenki zsidó volna, ahol a rabbitól való tanácskérés a főszereplő végső küldetése, s ahol fia bar mitzvah-ja olyan fontos esemény, hogy még a füvező kis szarházi is úgy-ahogy komolyan veszi. Egyrészt örök hála Wolowitz beválogatásáért rabbi Jr.-nak (őszintén, egyedül akkor nevettem fel az egész film alatt, amikor a manust ezúttal furcsa mód végre nem ízlésficamos diszkópatkány-gúnyában láttam), másfelől a történet központi témája (ti. fulladásos kínhalállal fenyegető csőszakadás gondból s bajból vs. a jólfésült és a stresszt rosszul viselő nagyonkisember) nagyjából ugyanígy működött volna az adott szubkultúrára fókuszálás nélkül is. Valószínűleg Coenék szorosabb párhuzamot kívántak sugallani a főhős és népe viszontagságaival, mint aminek elemzésébe most kényelmesnek érezném az elmerülést, de a felhasznált dramaturgiai eszközök miatt a film hosszabbnak tűnik, mint amilyen ténylegesen, és mint amilyen tartalmas. Monotonitás és redundáns mellékvágányok jellemzik, melyeknek nálam gond nélkül sikerült semlegesíteniük az itt-ott megcsillanó elmés utalások pozitívumát; egyhangúsága és egyszínűsége nem a kívánt hatást érte el, amennyiben már a játékidő felénél fészkelődni kezdtem a székemben, előre látva a kötelező drámai véget, és kevéssé érdeklődve az oda vezető út felől. Ebben ugyan az indokolatlanul feszültséggerjesztő zenének is nagy szerepe volt, ezt mégsem negatívumként írom, mert így a történetileg abszolút céltalan jeleneteknek is megvolt a maguk sajátos hangulata.
Anomália ez a film: ikonikus keresztútja a főhősnek mint sablonfigurának karaktere minden létező aspektusában, a tanártól az adott közösség tagjáig, holott történetének megoldásait egyáltalán nem saját erőfeszítéseinek köszönheti ("Nem csináltam semmit!", ismételgeti többször is kétségbeesetten... bár nem amiatt kétségbeesetten, hogy valóban nem tett az égvilágon semmit sem, hiába várta az elcsigázott néző, hogy végre leszálljanak a tökei és a sarkára álljon), nagyonis deus ex machina-szaga van a dolgoknak, ami már önmagában is komikus; valamint a nézőt céltalanul bolyongtató, álmosító egy film, mégsem tudom egyöntetűen lehúzni, mert van benne valami, amit, tudom, ha én nem is vagyok képes/türelmes kifejteni a forgatókönyves tompa trükkök hideg zsírrétegének ballasztjából, másnak minden bizonnyal sikerülni fog, talán még nagy örömére is. Az én blogomon, az én amatőr véleményem szerint mindenesetre ez 2 pszichedelikus rock-and-roll-rabbi / 5, egy mirigyváladékcseppel (de komolyan, film, ez erősen pfujj!-kategória volt!) sem több/kevesebb. Ilyen művészieskedésre nem vagyok kifejezetten vevő, sajnálom. Mértékkel.
