Gé_A_eNn_É

Wes Anderson mindigis mintha színpadra való színjátékokat mozgófilmesített volna meg, ez aktuális filmjénél nyilvánvalóbb, mint valaha. A bájos nyerseséggel stilizált aprólékos díszletek és bábfigurák majdnem olyan jól illenek a fickó kilométerekről felismerhető humorához, mint Bill Murray fancsali fapofája és -hangja (ez utóbbi egyébként jelen van) -- értsd: az Anderson-filmeknek olyan (a felszín alatt természetesen többé-kevésbé zseniális) nyikorgó faviccekre és fáradt poénokra kihegyezett a humora, a szúhadaktól csak az menti meg őket, hogy nem fából készítik a filmtekercseket. Szinte érthetetlen, Anderson miért nem vállalkozott már korábban is egy mesekönyv adaptálására és/vagy rendezői frigyre lépésre Tim Burtonnel vagy Terry Gilliammel. Életműve koronaékszerének én még mindig az Édes vízi életet tekintem, ami sajnos orrhossznyi előnnyel indulhatna a "Minden idők legalulértékeltebb filmje" versenyen, hátha nyer még egy díjat a polcra a "Minden idők legfélreértettebb filmje", "A legjobb film, amit nem láttál" és "A legjobb vígjáték, amin nem nevettél" aranyserlegei mellé; és amely filmnél a rendező mintha dicséretes kompromisszumot kötött volna a nehezen nyelhető abszurditás kárára és a testvérprodukcióinál némileg, hmm, érthetőbb és befogadhatóbb témája és története javára. A Fantastic Mr. Fox-szal most visszalépett a képtelen szituációs szkeccsek \ szimbolikus tragikomédia világába, ahol messze nem az képviseli a józan realitás legnagyobb borulását, hogy főszereplőink emberi nyelven beszélő, emberien embertelen erdei állatkák.
Róka koma karrierje túlburjánzón bimbódzik, mint profi és szó szerinti csirkefogó, a váratlan gyerekáldástól párjában felülkerekedő gondoskodó anyai ösztön azonban letéteti vele az esküt, miszerint többé a közelébe se szagol semmi veszélyes tevékenységnek. Legyen bármekkora hírhedt fenegyerek is, Fox hosszú (róka)évekre rácsavarja a szelepet adrenalinháztartására, és egészen fia tinédzserkoráig újságíróként dokumentálja kerekerdő általános unalmát. Hogy aztán képregénymániás fia csodabogársága (akivel pengeéles kontrasztot villant hirtelen jött unokaöccse tökéletlensége) vagy a környező dombokon pöffeszkedő három zsíros gazda még zsírosabb tulajdonának a csábítása veszi-e rá végül a génjeiben láncait csörgető sunyiság szabadon eresztésére, végső soron mindegy, cselekedeteinek kataklizmikus láncreakciója ugyanis mindenen és mindenkin egyformán végigver.
A történet egyenetlen tempóban ugrál a legkülönbözőbb témákra és hangulatokra, mintha nem volna eléggé összezavaró a puszta tény, hogy Wes Anderson-mozit nézünk... Jó szokás szerint nincsenek egyöntetűen pozitív (vagy negatív), sőt megkockáztatom, még egyöntetűen szerethető szereplők sem, ám épp emiatt lehet hatásos a szélsőségek formálta karakterfejlődés. A csodálatosan abszurd helyzetek, furaságukban életszerű párbeszédek, művi beállítású jelenetek és beszámíthatatlan fordulatok érettebb keretbe foglalják a filmet, mint ami a koncepcióból esetleg leszűrhető; a bugyután, mégis megkapó nyíltsággal hatásvadász jelenetek talán túl unalmasak a fiatalabb korosztálynak, talán túl elvontak a mezei nézőnek, de talán a legideálisabb módját muatatják be egy ilyen különös mese adaptációjának. A felnőtté válástól a házastársi gondokon keresztül a középkorúság kríziséig a közösségben élő ember(/róka) minden létező problémája terítékre kerül, a hatást fokozandó nyakon öntve egyfelől egy kevés játékos meseiséggel, másfelől a való világ olyan mocskos rögeivel is, mint a kitaszítottság és a gyilkosság. Kis Vuk és a harmadnapos borosta, írta Chuck Palahniuk.
Lényegében egész egyszerű, elmésen komolytalannak álcázott feelgood tanmeséről van szó, amelyben minden karakter megkapja a maga válaszát saját személyes bizonytalanságaira. Neki kell készülni agyilag-lelkileg-toleranciában, mert könnyebben nem tetszhet, mind igen. Ám akármilyen szájízzel hagyjuk is ott a stáblistát, legközelebb nézzük meg/újra a The Life Aquatic with Steve Zissout, azzal -- kardoskodom! -- csak jól lehet járni. 3 és egyketted forradalmi megoldás a metróalagút-fúrás nehézségeire / 5.

Előzetes:


Így készült: első, második rész.

[Potyabónusz: Mi lett volna, ha Wes Anderson rendezi a Pókembert?]