Gé_A_eNn_É

A Lightman Group a kutyaszorítóba gyomrozott titkoszsaru, illetve az instantizmosodó pörölyverő abomináció, Tim Roth játszotta Cal Lightman privát hazugságvizsgáló cége, ahonnét ő és mimikamániás csapata fél kézzel oldja meg a leglehetetlenebb bűnügyeket is, míg a másik kezükkel finoman félresöpörnek mindenféle hatósági/állami szervet, melynek esetleg találtatna egy-két rossz szava a főszereplők kétes tudományáról és módszereiről. Még elképesztőbb, hogy működni látszik a dolog, s nem csak az izzadságfoltosan a cselekmény mögött álló, a beleerőltetett fordulatoktól elkékült és kipukkadásveszélyes forgatókönyv szerint, hanem a képernyőn, a néző számára is. Nem arról van szó, hogy rosszul vannak megírva az ügyek -- amelyekből minimum kettőt is oldanak párhuzamosan minden részben --, csak nekem például beletelt négy-öt epizódba, mire hitetlen felhördülések nélkül végig tudtam nézni egy részt (ezzel el is telt majdnem az első évad fele), de megérte hozzáedződni, mivel a második évad (talán ezért is) határozottan jobban tetszik; meg persze szórakoztató tud lenni hazugok leleplezését nézni, derülni egyet az analógiaként be-bevágott híres személyiségek leleplező fotóin, elhitetni magunkkal, hogy az adott epizódban bemutatott szájbiggyesztést elkerülve a továbbiakban a világon senki sem kaphat majd minket hazugságon... és nem utolsósorban az állandó jelleggel kirobbanni, netán rángósokkot kapni készülő Roth játéka se semmi.
Komolyan, a fickó benyakalhat vagy fél liter kávét minden jelenete előtt, egészen egyedi elegyét kínálva a kényszeredetten kaotikus gesztikuláció és arcjáték, a house-i éntudat-öngyönyör, meg bárki más érzelmeinek a saját céljai érdekében való két lábbal a húsdarálóba tiprása jellemezte szélsőséges megnyilvánulásoknak. Először nem tudod komolyan venni ezt a dühös, tudálékos kis fickót, aztán hirtelen már képtelen vagy másra figyelni, ha képernyőn van. (Az én fülemnek túl brit brit kiejtése is közrejátszik -- néha mintha nem is emberi nyelven beszélne.) Csak azért nem süllyeszti el a szemünkben zsarnoki arroganciájával párosuló irritáló tévedhetetlensége, mert végülis igaza van, az igazságot bármilyen eszközzel ki kell derítenie -- ez a munkája, ezt illetően teljesen megingathatatlan. Munkatársait is folyamatosan korbáccsal hajtja, és ha dicsérnie kell, a változatosság kedvéért a kilencfarkú macska helyett a sima ostort veszi elő. Csupán a lányával engedékeny, hisz ha minduntalan egy tini gondolatait próbálná kitalálni, aztán féken tartani, azt nyilván megsínylené az apa-lánya kapcsolatuk. Mondhatni, Cal éppen a kendőzetlen ellenszenvessége miatt szimpatikus. Furcsa is volna, ha egy ilyen sorozatban nem egy könyörtelenségig őszinte, szókimondó potenciális seggfej, ráadásul két lábon járó hazugságvizsgáló gép (látszólag gépi érzelemvilággal, ahogy kell) lenne a főhős.
Roth majdnem egyedül is viszi a hátán az egész sorozatot: van pár főbb karakter rajta kívül, nincsenek is rosszul megformálva, mégis az az érzésem, hogy kissé laposak Cal figurája mellett. Kedvelhetőbbek, az igaz, legalábbis a néző könnyeben azonosul valakivel, akinek nem kell minden második mozdulata/mondata láttán a homlokát ráncolnia; ezzel együtt viszont valahogy defektesen van megmagyarázva a jelenlétük. Arra gondolok, hogy hazugságvizsgálat terén nem igazán jeles(ebb)kednek Cal mellett, és még csak visszafogniuk, jobb belátásra téríteniük stb. se nagyon kell őt, Rothnak minden szempontból jobban megy a bábmesterkedés. Cal karakterének "különleges képességei" azért is hihetőbbek, mert amúgy egy ordenáré nagy csodabogár, akit kikapcsolhatatlan hantadetektorai legalább annyira diszfunkcionálissá is tesznek a mindennapi életben, mint amennyire hasznosak munkája során; a "született tehetség" újonc, a pulifrizurája alapján valószínűleg bohém geeknek szánt férfi és a Callel elnyomott szexuális feszültséget gerjesztő nő ezzel szemben nem elég különc ahhoz, hogy bevegyük, pillantásra kiszűrik a kamuzót a tömegből. Egyáltalán nem fájlalom a jelenlétüket -- Patrick Jane-hez hasonlóan Lightman is belerokkanna saját zsenialitásának egójába, ha nem vetítheti ki másokra --, meg aztán nem a színészek és az írók tehetnek arról, hogy az első évad csak tizenhárom részes, ami alatt kevésbé lehet kibontani a karaktereket, főleg amellett a két ügy per epizód mellett. Meg aztán a karakterek "problematikája" eltörpül a fő zavaró tényező mellett, ami nekem a hazugságvizsgálat tudománya, ahogy az itt be van mutatva.
Nem mintha értenék hozzá, de ha abból a megkockáztatható feltevésből indulunk ki, hogy a nézők döntő többsége hozzám hasonló viszonyban áll egy akadémiailag el nem ismert tudománnyal, úgy talán elfogadhatóak a kételyeim. A sorozatban a következőképp zajlik egy ügy megoldása: a Lightman Csoport homályos úton megbízást kap az FBI-tól, egy cégtől vagy épp egy magánszemélytől, hogy szúrják már ki a gyanúsítottak közül a lódítót >> Cal vagy valamelyik szárnysegédje rájuk néz, és a szemöldöke fésülésének irányára hivatkozva rábök az egyikre >> nem csak a megbízó/hatóság nyeli be cigányút nélkül az obskúrus érvelést a vádra, de az így megvádolt is azonnal elismeri, hogy amindenit, há' lebuktam >> ezek után rövid úton rövidre záródik az ügy; minden további bonyodalom attól függő, hogy az újabb gyanúsítottakat Cal elé tudják-e citálni, s még véletlenül sem attól, hogy egyáltalán valóban igaznak bizonyult-e a hazugságvizsgálat eredménye. Félreértés ne essék, nagyonis impresszívnek találom Lightmanék egyik-másik módszerét az igazság kiugrasztására az aktuális jómadárból, és élvezetesnek az etikailag kérdéses manipulatív játszmákat, amelyek igen hamar lerántják Cal "megszállott inkvizítor"-lényéről "az igazság fehér lovagja" álcát. Bizonyára a tévés szerkezet is ludas abban, hogy az ügyek kibogozása ilyen könnyedén megy, és hogy abban a valóságban senkinek nem lehet egyszerűen egy rossz napja, mert akkor a morcossága okán egyből és vitathatatlanul ráterelődik a gyanú -- nekem mindenesetre sokszor zavarja a szemem. Én biztosan nem érezném magam nyeregben egyetlen kihallgatáson sem, még ha ártatlan is vagyok, mert mi van, ha el kell nyomnom egy tüsszentést, és ezzel a kamerák mögül az eltorzuló arcom minden egyes négyzetmikrométerét egyetemes kifejezéssablonokhoz hasonlító szakembereknek épp elég támadási felületet nyújtok ahhoz, hogy életfogytiglant javasoljanak a rendőrségnek (akik természetesen elfogadnák)? Túlzást félretéve: átaludtam volna egy igazságügyi/büntetőjogi paradigmaváltást, vagy a sorozat szándékosan (valamint tisztázatlanul) egy olyan párhuzamos, felvilágosult világon játszódik, ahol már a középkorban is akkreditált pszichoanalitikusok végezték a boszorkányüldözéseket? Egy harmadik lehetőség az, hogy idővel kiderül, mire föl ez a hatalmas bizalom Cal munkásságában -- már a sorozatos sikerparádéján kívül, mert az már okozat, nem ok. Egyelőre meg kell elégednünk a Lightman kormányügynökségi múltjára tett ködös utalásokkal, meg a főszereplők működésének gyümölcseivel, és elfogadni, hogy ilyen szép szárba tudott szökkenni a csoport valamiképp.
Mint már írtam, a Mentalista trükktárát használhatóbb eszköznek látom a megtévesztésre és a megtévesztők elcsípésére, míg a Lie to Me becsaphatatlan vizuális blöff-filterét olykor még elhinni sem könnyű abban a túl tökéletes formájában, ahogyan minden főszereplő szemgolyójába be van építve, vagy mi. Szerencsére nem az efféle ütlek-borulsz jellegű, unalmasan bakotlőhetetlen revelációkban merül ki Calék fegyvertára -- ez csak az az aspektus, amibe bele tudtam kötni. Szerencsére, tegyük hozzá, hisz valamilyen kontroverzió nélkül aligha emelkedne ki a nyomozós sorozatok közül -- illetve aligha emelkedett volna ki annyira, hogy belekezdjek. Márpedig a második évad aktuális minősége alapján megérte. Az első évad kábé 3 és fél füllentéslefülelő strucctojás / 5.

Teaser:


Trailer:


Duma Tim Roth-szal, majd a többiekkel:

Fogjuk rá, hogy karácsonyi csomag, ha már huszonnegyedike van, még ha bárki el is érheti az egyes előzeteseket a traileraddicten. Persze nem minden lenti filmnek a felebaráti szeretet a témája... finoman szólva.

Szerk.: Felnéztem a moviewebre is. Az új Inception trailer (már?) ott sincs fent, de ami késik, ajánlom, hogy ne múljon soká.

Mass Effect 2 PC Games Trailer - Dirty Dozen Trailer (Full Length)

Kane & Lynch 2: Dog Days PC Games Trailer - Reveal UK Trailer

Batman: Arkham Asylum 2 PC Games Trailer - Batman: Arkham Asylum 2 Debut Trailer

Medal of Honor PC Games Trailer - Debut Trailer

Battlefield: Bad Company 2 PC Games Gameplay - Panama Canal Gameplay

Már az aktuális modus operandiban is csak marginálisan eltérő, eredeti ötleteket alig nyújtó bűnügyi sorozatoknak akkora dús virágkorát éljük, ami simán elmehetne tehénmennyországnak is -- ez viszont azzal jár, hogy az egyszeri néző eltéved a túl tágas kínálat mezején, vagy érdektelenül bolyong, a langymeleg megszokottság klímájától elbágyadt krimirajongókról nem is beszélve. Ember legyen a talpán, aki kiismeri magát például a rengeteg CSI terén, vagy aki el is kötelezi magát valamelyik mellett (én majd elkezdem a sagát a CSI: Atlantisz vagy a CSI: Alpha Centauri környékén); legalább Patrick Jane kaliberű manipulátor pedig az, aki meggyőzően el akarja magyarázni, miért is jobb az adott nyomozós széria emennél, amelyik két várossal odébb játszódik, és a fekete nő helyett most a magas férfi benne az észember. Persze mindig akad alternatíva, sőt mintha az a bizonyos lovon túllendülés mára konstans nyeregkörüli orbitális pályára állássá fokozódott volna: a szokatlan ügyeket szokatlanul megoldó szokatlan hatósági gárdának az átlagos krimisorozatnál szokatlanabb sémájával már legalább annyiszor találkozunk a képernyőn, mint a klasszikus felállással (minimum a pilot erejéig, ahonnan néha már csak laposodni tud a színvonal és/vagy a megcélzott koncepció), s bizony nem mind okoz olyan kellemes meglepetést, mint teszem azt a Dexter (vagy kórházasaknál a House, stb.). A bűnügyis téma szinte egyszerre két olyan sorozatot is kapott, melyben előkelő helyen áll a hazudozás és a befolyásolás fogalma mint eszköz a bűntények és a törvény mindkét oldalán -- most a Lie to Me-ről nem fogok írni, csak az érzésem szerint jobban sikerült Mentalistáról.

Izgalmassá tenni valamit talán nem olyan nehéz dolog egy-két bevezető epizód erejéig, újszerűnek, érdekesnek megtartani azonban csak akkor lehet, ha hosszú távon is működőképes elemeket vegyítünk az elgondolásba -- szóval legyen bármilyen faszagányos is mondjuk az egészet megindító sztorivonal, a lényeg mindig az erős főszereplő és csapata lesz, amely aspektusnál kevésbé kell tartani az elévüléstől. Ha az írók jól keverik a kártyákat, még évadokkal a rajttól is előhozakodhatnak valami újjal a szereplőkkel kapcsolatban. Veszélyesebbnek látszik, ha a főszereplő egyediségét valahogy hozzákötik a történetet beindító sztorihoz, így többé-kevésbé függővé téve a karakter filmbeli létjogosultságát egy idővel úgyis mindenképp megoldásra kerülő ügytől (hé, végül még Mulder is kinyomozta a húgával történteket)... illetve izgalmasabbnak hangzik. Patrick Jane, az emberfeletti intuícióval rendelkező volt "mentalista" esete azért is különleges, mert amikor képbe kerül az ügy, ami miatt a Kaliforniai Nyomozóiroda berkeibe lépett tanácsadóként -- ti. a Red John néven elhíresült sorozatgyilkos felszecskázta a családját, amiért Jane nyilvánosan kekeckedett vele --, az tényleg megváltoztatja addig megismert jellemét, tényleg súlyt rak nem csak az ő vállára, de a nézőére is, hiszen nyilvánvalóvá válik, hogy egy ekkora bosszúhadjárat csak végzetesen nagyszabású fináléba torkollhat, ami után valahogy színét veszítheti majd az egész koncepció. De ne szaladjak már előre, egyelőre nem fenyeget ilyesmi, sőt a szerzők dicséretesen minimalizálják az "egy eset per egy rész" sablontól való félrelépést. Ez másutt talán negatívumként érvényesülne, itt viszont meglehetősen szélsőséges hangulatváltást jelent, amikor Red John kerül szóba, márpedig a többi epizód könnyed, szellemes stílusa legalább annyira élvezhető, és nagyon jól áll a sorozatnak.

Nyilván nem meglepő, hogy a címszereplő a legerősebb karakter. Simon Bakert legutóbb az L.A. Confidentialban láttam, az alapján nem gondoltam volna, hogy egyszer ilyen ígéretes szerepet fog kapni. Patrick Jane szellemidézőként kereste a kenyerét, s bár már rég bevallotta, hogy csalás volt minden produkciója, a sikeres médiumkodást lehetővé tévő pszichológiai-szociális képességeinek a hatóság szolgálatában is jó hasznát veszi. Olyannyira, hogy zavarba ejtő hókuszpókuszával gyakorlatilag tökegyedül megoldja az összes bűtényt, melybe bevonják az ügyosztályát. Ez alatt kissé deus ex machina-szerű, tévedhetetlen, nem mindig nyilvánvaló alapú következetéseket, meg gyakran elmés módon a nézőknek is csak utalások révén megmutatott dolgok megfigyeléséből levont tényeket kell érteni; még világosabban: Jane képes megmondani majd' mindenkiről, hogy épp hazudik-e, pöccre hipnotizál akárkit, és olyan mikroszkopikus nüanszokból szövi megtámadhatatlanul precízzé az összes megoldást, amivel előáll, hogy Sherlock négyfelé harapná a pipáját irigységében. (A Lie to Me áltudományos hazugságfelismerésétől viszont ez még mindig jobb, itt legalább nem állítják be egzakt tudománynak. A való életben is hasonlóan működnek a médiumok, elég csak felnézni a youtube-ra.) Mégis, House-szal ellentétben sosem jósolható meg előre egy adott epizód felépítése, hála Jane játékos beszámíthatatlanságának. Sokszor már az első percektől fogva gyanakszik a tettesre, s onnantól csak szerepjáték, manipuláció és szórakozás számára az ügy, göcsörtös púpként kollégái, vigyoringerként a nézők számára. Mivel ő nem hivatali személy, nem fogja vissza magát, sem a száját, sem az alkotmányos jogokhoz és kötelezettségekhez való viszonya szabadosságát. Módszerei mintapéldái a nem-konvencionális logisztikai problémamegoldásnak. Mindezen felül közvetlen és karizmatikus személyiség, ami gyaníthatólag rögtön másodikként szerepel összes ismerőse "Nem törlöm képen, mert..." kezdetű listáján, rögtön a "nélküle balfékek gyülekezetének tűnne az egész nyomozóiroda" alatt. A Red John iránti könyörtelen ellenszenve és véresnek szánt vendettájának az ábrándja igazán kiváló kontrasztot alkot egyébként "bohóczseni" hozzáállásával, és a szerep életszerűsítésén kívül fel is cukkolja az embert egy majdani ütős, leszámolós epizód ígéretével.

A póráz gyanánt köréje bilincselt négy nyomozó Jane villogása mellett sem nevezhető unalmas figurának, főleg talán azért, mivel állandó alapanyagot szolgáltatnak neki a villogásra. Persze mindnyájan betöltik a kötelező szerepeket, melyek annyira passzentosak, hogy klisének tűnnek, még ha nem is azok; kiemelném a kemény, önálló főnöknőt, akiről -- miután egymás után vagy három részben hangosan és önelégülten kikapta a nyomozás gyeplőjét a helyi hatóságok markából -- már vártam egy epizódot, ahol Jane szurkálódva kivesézi feminista komplexusait... bár azzal a karakter lényege veszne oda, azt hiszem, de legalábbis az örökösen citrombaharapós arckifejezése durvulna epébenyalóssá. Jane-nek kell valaki, aki nem ül seggre minden mentalista bravúrjától, ha már egyszer a többi kolléga nagyjából éppen azért van, hogy látványosan összenézzen és felröhögjön, amikor végre leesik nekik/nekünk a tantusz. Meg hogy egy kis simanyelvűbb humorforrás is kerüljön az írók fegyvertárába.

Nem a bűnügyek neuronpukkasztó elméssége miatt szeretem a Mentalistát, egyrészt mert nem olyanok, másrészt mert itt nem az elkövetők brillíroznak a félrevezetők szerepében, hanem a "jó oldal". Nem mondom, hogy unalmasak az ügyek, sőt olykor bizony keveredik a keverednivaló rendesen, de ha már Jane-éken kívül is ki kell emelnem valami átlagon felülit az epizódokból, akkor az a tendencia kell legyen, hogy minden részben szerepeltetnek egy-két dögös hölgyeményt. Választott istenük tartsa meg a producerek jó szokását a második évadra is. 4 ferdeszemű vér/füstszmájli / 5.

Bevallom, most lusta vagyok eredeti anyaggal előállni, de ez egyébként is linkelésre érdemes: a geekz blogon találtam, és a szándékos alpáriság és a nem tiszta pszichogyilkosos mellékvágány-poénok ellenére remekül körvonalazza, hogy mi a probléma Lucas újabb Star Wars filmjeivel - valamint, ha engem kérdeztek, a franchise-készítéshez való egész hozzáállásával. Remélem, a Baljós árnyak után a többi epizód is kivesézésre kerül majd - igazi keménydrog ez a káröröm! -, nem mond hülyeségeket a fickó (max. hülyén mondja, és kisebb-nagyobb túlzásokkal, így viszont legalább az elgondolkodtatáson kívül humoros is).

A videó többi része elérhető ez után és/vagy a youtube-os oldalpanelről.

Az év vége felé ütős előzetesek érkeznek, a filmstúdiók minél hamarabb biztosítani akarják, hogy ne legyen számukra veszteséges 2010. Rajtunk ne múljék, ha rajtuk nem fog, reméljük hát ez utóbbit. Az alábbi videók mindenesetre ígéretesek.

Az új Titánok harca trailer csak a végén vett le a lábamról a Krákkal, de egyből bele is remegett az összes szívizmom. Nem csoda, hogy még Zeuszék is beszartak tőle. Ezt a rockzenét nem kéne erőltetni, megint az lesz, mint a 300-nál, hogy félresiklanak az elvárások... de ez legyen a legkisebb probléma a filmmel.

Egyelőre kicsit rendundánsnak tűnik újrázni a történetet, Crowe-nak pedig a Gladiátoros karakterét, de ez van: új Robin Hood film készül. Kis túlzással csak az boldogít/izgat, hogy Ridley Scott apánk a direktor, ez a tény viszont fél kézzel söpri félre az összes többi aggályt, szóval nem lesz itt nagy gond a végtermékkel.

Az Iron Mannel a Marvel nagyon beletenyerelt valami jóba, ami már csak azért is örömteli, mert a többi képregényfiguráján alapuló filmek - kevés kivétellel - szörnyen laposra sikeredtek, valamint Nolan és a DC Comics uniója már évek óta elérhetetlen piedesztálról tündökli be a zsánert. Dicséretes, hogy a Vasember stábja nem vette félvállról a kihívást, s bár nem lett egy egetrengedő klasszikus az első rész, azért jó kis akciófilm volt a maga nemében. Az előzetes alapján a folytatás sem lesz kevésbé jópofán humoros meg sci-fisen high-tech, plusz War Machine, Mickey Rourke és Scarlett Johansson (minimum az utolsó sosem árt).

Tim Burton rászabadította Carroll Csodaországára Deppet, a feleségét meg saját, józan mindenkitől elzárva tartandóan hagymázas kreatív fantáziáját. Nem is írok többet, ez valami egészen mesésen morbid lesz.

Jacuzzi időgép. Ez akkora emeletes marhaság, hogy lehetetlen elrontani egy erre építő abszurd vígjátékot.

Ez meg olyannak tűnik, aminek jó esélye van egy elcseszett hollywoodi remake-re, akkor meg már inkább az eredetit nézem meg. Meg amúgy is.

Avagy Fűrész az egy fokkal érzékenyebb gyomrúaknak, Bárányok hallgatnak a fiatalabb korosztály és a modern idők számára, agyalós-darabolós jogi thriller azoknak, akik bealszanak a tárgyalótermes nagyjátékfilmeken. A deformált erkölcsiség és személyes bosszú ingerelte Butler szélhűdést okoz az (őszerinte, okkal) impotens jogrendszer vízfejében; sunyi trükkjeivel már-már a kőorcáját felöltő Foxxot is rákényszeríti néha egy észrevehetőbb arcjátékra. A film problémaokozó és -megoldó eseményeinek egészen megkérdőjelezhető a "helyessége/helytelensége", és az ember sokszor kényszerül a fejét vakarni, hogy akkor most mégis kinek kéne drukkolnia. Legalább a felek motivációinak jogosságát mutató mérleg libikóka-játéka ad egy kevés feszültséget a történetnek, amely egyébként gyanúsan ismerős lesz A Sötét Lovagból -- és ilyen kéretlen-kelletlen összehasonlításnak nem sok film örülhet.

Butler karakterének lemészárolják a családját, ő pedig csak azért gyógyul fel hipp-hopp a lukas beléből, hogy a bíróság által futni hagyva lássa a főkolompos bűnözőt. Nem csoda, hogy berág, a tíz éves, precíz bosszútervezési időszak (mely, mint kiderül, nagyrészt csonkolásra alkalmas ipari fűrészek felhalmozásából áll) viszont már kissé túlzásnak tűnik, nem beszélve a kötőfékjét vesztett armageddonról, amit mozgásba hoz a törvény korrupt/gyenge/igazságtalanságokba beletőrődő szolgái számára, s amely csak azt követően fogja verdesni a csúcspontjait, hogy őt magát már rég bekaszlizták. A fickó Jokert megszégyenítő magabiztossággal működteti láthatatlan, de alapos kivégzőosztagát a rácsokon túlról, a családja régi ügyében többé-kevésbé érintett személyeket célozva meg. Foxx olyan tehetetlenül vergődik a bosszúhadjárat keréknyomaiban, ami végleg nyilvánvalóvá tette számomra, hogy egy Jack Bauer-kategóriás vallató állat nélkül nem lehet teljes egyetlen amerikai város hatósága sem. Jamie ugyan pofozkodik, meg olyan keményen néz, hogy majd' lepattan róla a bajsza, és erőteljes jelenlétével alapjában véve könnyedén ellopja magának a jeleneteket, amikben szerepel, ám Butlerre nincs nagy hatással a szép szó vagy a csúnya, és sajnos Foxx színészi/érzelmi belelovallását sem érezte elég motivációnak saját teljesítményének megnyomására. Nem kifejezetten karakterszínész a fickó, de itt legalább amúgy is magabiztosan laza arcot kell alakítania.

A vendetta lassan, de biztosan válik egyre véresszájúbbá, és egykettőre eléri azt a pontot, ahol a néző már semmilyen módon nem képes megalapozottnak tekinteni. Butler csakhamar meg nem értett igazság bajnokából klasszikus mániákus/zseni sorozatgyilkossá avanzsálódik, akinek képességei csak azért nem fagyasztják meg az emberben a véráramot, mert áldozatai nagyrészt névtelen, ismeretlen, új alakok, néhány kivételtől eltekintve, no meg mert a gyilkosságok módja kreatívabb, mint maga a gyilkosságok nézőre gyakorolt hatása. Sokkal érdekesebb, amikor kiderül, miért és hogyan tudja a börtönfalak mögül is rettegésben tartani Philadelphiát -- kár, hogy nem mentek bele alaposabban az előbbi kérdéskörbe... de talán majd a prequel, ha kegyetlenek az égiek.

Szóval van egy gáncstalan indíttatású, nem mindig kesztyűs kézzel küzdő kerületi ügyészünk, kontra egy tömeggyilkos hajlamú, saját morális törvényei alapján az egész igazságügyet és hozzá az egész várost felforgató agytröszt terrorkufárunk -- még Denevérember nélkül is amolyan The Dark Knight lite-nak érződött nekem (nem tehetek róla, az egy emlékezetes film). Ennek ellenére megáll a saját lábán, még ha veszélyesen közel is van hozzá, hogy elbotoljon a saját cipőfűzőjében. Lehetett volna ezt az ötletet eredetibben is megírni, jobban is megvalósítani -- így csak 3 orgyilkos nyakkendő / 5, ami nálam egyébként már gyanúsan jónak számít, de tudjuk most ezt be annak, hogy közvetlenül a Gamer után néztem...

Gondoljunk egy ikonikus videojátékra húsz éve, tíz éve, öt éve és ma. Ami régen absztrakt figurákkal operáló logikai/ügyességi kikapcsolódás volt, manapság a nagyköltségvetésű mozifilmekkel vetekedő interaktív valóságutánzás; ami tíz éve piros képpontokkal jelzett vérfröccsenés volt, ma akár külön kimodellezett belső szervek kirobbanása is lehet a testből. Ami akkor újdonság volt és hóbort, most az egyik legjövedelmezőbb befektetés, és ami játék volt, kinőtte korlátait. Talán nem túlzás a legnyaktörőbb iramban fejlődő s a legtöbb háztartásban gombamód elszaporodó szórakoztatóipari ágazatnak nevezni a jelenségért felelős üzletet, főleg a masszív többjátékos online alternatív világok elterjedése óta. Ennél a pontnál átlépném a freitamásos túlmisztifikálás virtuális buktatóját, és nem szeretnék állást foglalni az "elnyugatiasodás generációs betegsége és/vagy Stephen King közeljövőben történő prófétává kikiáltása a Menekülő ember okán kontra sátáni/kormányösszeesküvéses elmemanipuláló módszer (stb.)" ügyben sem; egyszerűen rámutatnék a tényre, hogy a számítógépes/konzolos játékok egyre realisztikusabbá válása audiovizuálisan, tartalmukat tekintve pedig (részben a valósághű szimuláció miatt) mindinkábbi eltávolodása a gyerekjáték definíciójától (még ha egyes kiskorú, meg szülői teendőikre fittyet hányó egyedek figyelmen kívül hagyják is a programok dobozára nem légből kapott jókedvből rácsapott korhatár-figyelmeztetéseket) egyenes út az olyan potenciális (anti?)utópiákhoz, mint amilyet ez a film mutat be, például. Eltúlozva, ötleteket nyúlva innen-onnan, túlkapásait nem is biztos, hogy elrettentő-okító szándékból használva teszi ugyan, mégis olyan módon, hogy ne tűnjön teljesen elképzelhetetlennek. És ez rémísztő.

Volna. Mert ha a készítők nem ájulnak bele a forgatókönyv miatti kutatómunka során felfedezett kaszkadőr-trükkök és a Second Life nyújtotta lehetőségek szédítő távlataiba, és nem formálják át az egész filmet egyfajta Counter-Strike videoklippé, akkor talán még némi hangsúlyosabb üzenetféleség is kikristályosodhatna a sztroboszkópszerűen zavaros képkockaförgetegből. Így viszont sajna túlságosan B-filmes a hatás, túl műízű... túl nyilvánvaló, hogy simanyelvű akciófilmről van szó. Ezzel természetesen nem is volna zűröm, ha az előzetes nem kecsegtetett volna a téma komolyabb kivesézésével, mi több, Michael C. Hall és Gerard Butler evilmastermind és torturedhero karakterével -- ezzel szemben a koncepciót ormótlan, átlátszó lufivá felfúvó történetet kaptam, Dexter siralmasan gyengén hozta az érthetetlenül ostobán megírt bohóc figuráját, Attila pedig összesen ha négy összetett mondatot beszélt az egész játékidő alatt (és ebből az egyik egy fájdalomkiáltások sorozatából összeálló agonizálás). Pedig Hall előtt szépen megnyílhatott volna a nagyvászon világa, ha ügyesebben pecázik a szerepajánlatai között.

De hogy ne legyek már ilyen retinaidegenül negatív: a harci jelenetek azon (elenyésző) hányada, ahol látni is valami konkrét koreográfiát a szélrózsa minden irányából a rezgő kamerába fújt lőpor-, törmelék- és lángkonfettitől, kellően brutális és élvezetes, ahogy az egy B-filmtől elvárható. Egyszerűen fergeteges, hogy még mindig három métert repül hátrafelé, akit lelőnek -- sőt egyre rosszabb, már nem csak a söréttalálat, a sima golyó is megugrasztja a célpontot. Olyan, tradícióvá erjedt betegsége ez a filmiparnak, mint a hüvelyükből sszsvinnng!elve elővont kardok, és nem hinném, hogy valaha is kinövi... de elkanyarodtam a tárgytól, mindezt ugye mégsem ennek a filmnek a számlájára kéne írnom. A valós személyeket mint távirányítható avatárokat szerepeltető MMO-bulivalóság éppen annyira visszataszítóan harsány és ízetlen, hogy a hihetőség határán egyensúlyozzon, kívül-belül tele unatkozó, beteg embercsökevényekkel. A jellemábrázolás és a moralitás-kigömbölyítés a sztorinak enyhén szólva nem fontos eszköze a karakterkezelésben, de a külsőségek szerintem kellőképp ülnek. Ha valaha is lesz második része (elvégre a film során elővillantott cicimennyiségből ítélve nem lehetetlen, hogy sikeres lesz a kasszáknál), talán a már készen álló díszletek tartalommal történő megtöltésére is marad egy kevés kreatív energia.

Igazságtalanul bánok-e vagy sem egy ennyire szembeötlően sík történetű, olcsó módszerekkel popcornra gerjesztő, abícióit az agykikapcsolós szórakoztatásban ki is merítő kvázi-remake-kel, szerény véleményem szerint a Gamer átlag alatti produkció, minden tekintetben, és kissé sajnálatos, hogy közepesen neves színészek nem épp fényesítették vele a nevüket. Egynek elment, no meg megtanultam belőle, hogyan lophatok etanol-hajtású autót a szalonból; most pedig kezdődhet a sebes lefolyású felejtős fázis (akarva-akaratlan). 1 és fél, valami le nem adott Star Trek epizódból átmentett nanotechnoblabla / 5.

A History Channel Documentary from the Future: Beatles 3000 -- powered by Cracked.com

Díjnyertes tudományos-fantasztikus regény egy autista férfiról, egy autista férfi anyjának a tollából. A könyv mélyreható fejtegetései a betegségről, a csorba emberi kapcsolatokról nyilvánvalóvá teszik, hogy Moon önképzett szakértője a témának, de a regény messze nem száraz kórtörténet. Teljes értékű embereknek, hihetőnek tetszőn ábrázolja autista szereplőit, akik nem szó szerinti fogyatékosok, hisz szociális interakcióhoz való tehetségtelenségüket más területeken jelentkező különleges képességekkel ellensúlyozzák – nem kevesebbek senkinél, csak mások. Ez a másság talán gyakrabban jelent számukra hátrányt, mint előnyt, de a regény egyik mondanivalója éppen az, hogy senki sem marasztalható el miatta.

Lou, a főhős egyes szám első személyben, jelen időben mesél sajátos szűrőjén keresztül szemlélt életéről egy olyan, nem túl távoli jövőben, amely eléggé ismerős az olvasónak ahhoz, hogy ne kezelhesse puszta fantasztikumként az egész cselekményt, viszont ahol már megadatik Lounak és társainak a "gyógyulás" lehetősége is, izgalmas ívet kölcsönözve a történetnek. Lou mellett nekünk is fel kell tennünk magunkban a kérdést: megéri-e megkockáztatni, hogy elveszítsünk egy ennyire egyedi személyiséget a "normálissá válás" kedvéért? Mert mi a normális, és miért is jobb az? Lou-t olyan esetek sorozata kíséri végig döntéshozatalán, melyek alapján nem igazán meglepő a végső döntése – habár valamelyest későn és hirtelen jön a pálfordulása –: viszonozhatatlan szerelem, feléje irányuló agreszív megnyilvánulások tettlegesség formájában a külvilágban, igazságtalan bánásmódként a munkahelyén, és általános egzisztenciális bizonytalanság. Mindeközben Lou igazi egyéniség; önhibáján kívül is naiv világszemlélete miatt nem lehet rá haragudni, nem lehet hibáztatni, ennek ellenére képes tanulni, fejlődni, karaktere lassan, de folyamatosan alakul. Amikor a történet elér arra a pontra, ahonnan Lou, ahogyan addig megismertük, már nem térhet vissza a lapokra, kissé önző rosszallást éreztem: szinte kár egy sémákban gondolkodó, a logikának élő, következésképpen majd' mindig a "helyes" módon cselekvő személyiséget "lecserélni" egy szokványos gondolkodású hétköznapi emberére. (Ráadásul a regény nem tudja megállni, hogy ne legyen hiteltelenül happy az endingje, de ez már más tészta.)

Sajnos zavaróan sok a hiba a szövegben. Elsősorban elgépelésekre, rossz helyen éktelenkedő vesszőkre gondolok; a gyakran furcsának tűnő szórend betudható az első számú narrátor autizmusának. A probléma az, hogy a mesterkélt szóválasztás és az idegenül megszerkesztett mondatok nem csak az autista szereplőknél fordulnak elő, hanem az egyszerű/normális emberek szemszögéből írt részekben is, ami sajnálatos, mert ez némileg elveszi az előbbi fejezetek különlegességét, és az érdekes szóhasználat láttán az ember inkább szerkesztői, fordítói hibának tudja azt be, mintsem szándékos írói eszköznek – márpedig bizonyára inkább ez utóbbiról van szó, még ha valamilyen oknál fogva nem is sikerült rendesen elkülöníteni egymástól a különböző karakterek narrációját stílusilag. Nem akarok azonban túlozni, a szöveg így is érthető amellett, hogy Lou részei kellemesen furának hatnak; ez a regény egyik erőssége. Ugyancsak erőltetettnek éreztem a hétköznapi teendők apró részletekbe menő tárgyalását, bár néha kifejezetten érdekes, például amikor nem a mosást, hanem mondjuk a vívást mutatja így be.

Jóideje játszogatok már a gondolattal, hogy veszek egy Nintendo DS Lite-ot (NDSi-t?) -- valójában olyan régóta, hogy az alapján szerintem még évekig nem is fogom elhatározni magam --, mert néha elkap a klasszikus 2D ugrabugrálós játékok iránti nosztalgia. Nincs is jobb, mint másnaposságra kokaint szívott, fél órán keresztül trambulinozott, majd inspirációként félnapos gyerekmesemaratont végigfetrengett alkotó művész urak hagymázas hablatyolásai alapján született, betegesen bizarr világokon félhumanoid gombákra ugrálni, fejjel téglafalakat darabokra törni, meg tűzlabdákat köpködni felhőkről tomahawkozó izékre (...apropó...) -- és akkor a kék turbósünt vagy a kannibál szappanbuborékot ne is említsük. Minden valamirevaló platformernek olyan különös a környezete és a szereplőgárdája, ami majdhogynem megkérdőjelezi sikerének józan létjogosultságát, és már-már érthetetlenné teszi, mi a halált szerettünk ebben gyerekkorunkban... is. Azt ugyan nem tudom, miféle csökött szerelemidegre könyökölt rá a Nintendo az emberiség közös tudatalattijában, amikor előhozakodott az egész világ számára szimpatikus figurává váló talján vízvezetékszerelővel, de dicséretes, hogy a figura mögé élvezetes játékmenetet is pakoltak a Super Mario Brothersben és folytatásaiban. Egyszerűen szórakoztató a belüket is kitaposni mindenféle teknősbékáknak, úgy tűnik.

Személyes problémám, hogy ezek a cuccok nehezek. Nincs hozzájuk elég türelmem (plusz az emulátoros próbaverzióknál kiderült, hogy nem PC-billentyűzetre találták ki őket, nagyon nem), elsatnyultak az ujjreflexeim, a szem-kéz koordinációm FPS-ekre korlátozódott le... minden bajom szóval. Na majd egyszer leküzdöm az aggályaimat és beszerzek egy direkt erre való gépet, addig is az eredeti játékok szándékosan ellehetetlenített nehézségű változataival gyűjtöm a bátorságot. Mármint csak a videóikkal, mert eszem ágában sincs szétverni miattuk a PC-met mérgemben. A normális játékok a lentieknél csak röhejesen könnyebbek lehetnek.

Az első program legalább nem hivatalos Nintendo-figurákkal plagizál, noha az egyetemes ihletettség nyilvánvaló. Nem is a nehézsége a lényeg, sokkal inkább a szemétség, amivel mniden harmadik lépésnél gyilkos gáncsot vet a játékosnak. Az utolsó videóban valami droid végigjátssza az egészet egyetlen halálesettel, de azt tényleg csak a végén nézzétek, mert még túl könnyűnek fog tűnni a dolga. (És kösz freddyD-nek, hogy régebben felhívta a figyelmem erre a szadomazo gyöngyszemre.)

A többi epizód elérhető a youtube-os oldalpanelről vagy a fickó nevére kattintva. Azok után ímhol az abnormális sikerszéria:

A következők Mario-koppintások. Nem tudom, miféle gandhitürelmű egyéneknek szánták az ilyesmit. A legjobb tippem az, hogy Japánban ezekkel tesztelgetik a szuper kémszámítógépeik túlhevülési toleranciáját és elfüstölési idejét.

Folytatások megint az oldalpaneljén.

Ha megvolt az összes, itt a játék második részének felvételei:

Kegyetlen. Félelmetes. Zseniális. Nem hogy a kalapom emelem, de még a hajam is leteszem a készítők és a játékosok emberfeletti állhatatossága előtt.

Rongybabák, gótikus hangulati elemek, pókok tekintetében a Coraline hasonlít a 9-hez, így akinek az tetszett, minden bizonnyal ennek a rémálomvilágába is szívesen belebújik majd. A történet Neil Gaiman regényének feldolgozása, nem meglepő hát, hogy a látszat ellenére nem igazán, sőt talán nem is elsősorban gyerekmeséről van szó, hacsak nem akarunk életük végéig tartó gardrób/kemenceajtó/kéménytisztító nyílás-fóbiát ébreszteni a csemetékben. Ez azért túlzás, a mai kölykök talán reflexből ki is csapnák a kezünkből holmi tündérmesés DVD-nket, aztán zuttyannának is vissza gyalogost gázolni valamelyik videojátékban (tisztelet a kivételnek, és tarkóncsapás a szülőknek, akik megteremtik az ilyen lehetőségeket); a Coraline azonban - Gaiman stílusával gyakrabban nem, mint egyazon húron pendülésem miatt - meglepő módon se nem gyerekes, se nem unalmas, nincs átlátszó nevelő szándéka és nincs visszafogva burtoni ábrázolásmódjának torzsága, azaz sokkal jobban tetszett, mint vártam. Nem olvastam az eredeti regényt, de a Csillagpor némikképp lapos giccsét ezek szerint felülmúlja, meg aztán jó tudni, hogy az író nem merítette ki közös témáinkat a Sandmannel.

Coraline - aki nem Caroline - egy karrierista szülei által elhanyagolt, új közegbe került lány. Barátjelöltjei lököttek, furcsák vagy egyszerűen visszataszítóak, ő meg unatkozik, ezért rövid időn belül felfedezi, hogy rozoga házukból rejtekajtó nyílik egy tükördimenzióba, ahol ismerőseinek felvarrt gombszemű változatai tejen-vajban fürösztik őt. Persze kiderül, hogy az az átjáró nem véletlenül ennyire megközelíthetetlen: a "túl szép, hogy igaz legyen" keserű ökölszabálya darabokra zúzza az ábrándvilág cukormázát, hogy felfedje az alatta sunyin setétkedő, népmesei éhségét el- és hálójába átcsábított gyermekek lelkével csillapító hamisítatlan banyafigurát. Mindez nem spoiler, hisz aki ismeri Gaimant - fenéket, aki ismer egyetlen (tündér)mesét is -, annak nem lehet meglepő, hogy valami gyesznyóság lappang a bűbáj árnyékában. Hiába, nem sugallhatunk könnyen jövő mindenjót a fiatalságnak lidércnyomásos következmények nélkül, még elkanászodnának nekünk.

A film fantasztikusan van megdizájnolva és meganimálva; ezer és egyedszer is ki kell jelentenem, hogy ez a tucatérzetű CGI-sablonosságnál ezer és kétszer kellemesebb látvány, és sokkal nyilvánvalóbb a művészeti értéke. A figurák tolakodón bizarrak, a helyszínek, díszletek csodásan valószerűtlenek, a méretarányok, a gesztusok, az általános stilizáltság eltúlzott, a részletekbe bocsátkozás minden tekintetben kiemelkedő, még a hangrendezés és a(z angol eredeti, úgy értem) szinkron is remek. (Emitt döbbenetes kulisszatitkokról libben fel a fátyol; maximális tiszteletem a készítőknek!) Már szinte csak az alkotók kézügyességének és kreativitásának megcsodálásáért is érdemes végignézni a filmet, bár a történet is jobb lett az általam vártnál. Akadnak ugyan benne olyan mellékszálak, amelyeket kihagyhatónak éreznék, ha stop-motion zsenialitásuk nem tenné őket - dramaturgiai lényegiségük ide vagy oda - abszolút kihagyhatatlanná, meg ordas nagy mesebeli klisék is, mégsem vagyok képes azt mondani akár egy jelenetére is, hogy egyszerűen nem tetszett. Ami benne van, bele való, belevaló, és még engem is meggyőzött a "mesék" potenciális tartalmasságáról, élvezhetőségéről kortól függően, és hogy egyes alaptémákat sosem fölösleges újabb módokon feldolgozni. A Coraline, bár mese, ez esetben a szülők inkább azt gondolják meg kétszer, hogy magukkal viszik-e a kölyköket a vetítésre, nem hogy ők maguk menjenek-e; utána pedig természetesen menjenek. 4 teleszkópkút / 5.

Nehéz dolog Joss Whedon rajongójának lenni. Azok a legnépszerűbb, leghosszabb életű sorozatai, amik engem például a legkevésbé érdekelnek, és helyenként mintha kezdeti bukdácsolásnak tűnnének a tévés világban; míg kiforrottabb szüleményei, melyekből csak úgy gőzölög a zsenialitás, sorra buknak meg egy-két évad után a közönségnél, a stúdióvezetőség pedig még azzal sem fárasztja magát, hogy esélyt adjon nekik a sikerre. Nevezetesen a Buffy és Angel sorozat volt a nagy vízválasztó Whedon karrierjében -- ezek óta csillog be minden valamirevaló geek szeme a neve hallatán, és ezek óta képtelen huzamosabb ideig tartó gyökeret verni a műsoridőben a többi filmje, mint a Firefly meg a Dollhouse. Gondolom, nem én vagyok az egyetlen, aki valószínűtlen, de annál vérlázítóbb konspirációt orrontott a háttérben, amikor kiderült, hogy ezen utóbbiak több epizódját még csak nem is sorban adták le az USA-ban, egyet-kettőt meg egyenesen sehogyan sem; ráadásul szomorú, de gyakorlatilag a vér-Whedon-rajongók vágják a leglendületesebben a fát az új címek alatt, mert a fejesek rájuk apellálva csorgatták a minőséget lehetővé tevő pénzt az alkotókhoz, az ilyen fanok viszont egykettőre elpártoltak a művektől, amikor nem azt kapták, amit a Buffy képviselt. Tény, hogy a Firefly és a Dollhouse komolyabb és komorabb hangulatú, mint az elődök (tény az is, hogy azokat nemigen ismerem, szóval sírdogáljatok ordítva errefelé, ha hülyeségeket írdogálok), és tény, hogy nekem éppen ezen dramaturgiai fajsúly miatt tetszenek sokkal jobban. Ha nincs a tévé bojkottszagú keresztes hadjárata e két széria ellen, ahol érthetetlen módon bevetettek mindenféle mocskos trükköt a rossz időpontban sugárzástól a kontinuitás derékba töréséig, no meg a meglehetősen specifikus célközönség, mindjárt világosabb tónusban látná a világot rengeteg rajongó. (Akiket amúgy nem kell félteni, képesek voltak pusztán serény internetes aktivitásukkal kiharcolni egy folytatásmozifilmet a Firefly-hoz. Öröm az ürömben... bár az sem lett sikeres, vagyis több ilyen akciót kár várni.)
Tehát Dollhouse: ahol évekre leszerződtetett problémás individuumoknak kínálnak jól fizető időleges kibúvót ügyes-bajos világi dolgaik alól azzal, hogy tudatuktól erre az időre megfosztott testüket megrendelők igényei szerint át- és átprogramozva, a legkülönbözőbb küldetések elvégzésére áruba bocsátják. Első hallásra gagyi az ötlet, és az ember mindenféle "persona/mission-of-the-week" koncepciót képzel maga elé, jobban belegondolva viszont -- vagy belenézve a két pilot (közülük természetesen a hivatalosan le nem adott a jobbik) egyikébe -- a személyiségkufárkodás, a lélektől megfosztás, a prostitúció velőig kivesézett témái kólintják fejbe a nézőt -- és ha van benne egy kevés affinitás is a tudományos-fantasztikumhoz vagy az emberi drámához, itt kezdi el igazán érdekelni a sorozat. Én is elhízott előítéletekkel ültem le az első epizód elé, mert nem igazán kedvelem a súlyuktól megfosztott ötleteknek olcsó akciók, ezerszer látott felállások köré csavarását; ennek megfelelően aztán borzongatóan kellemeset csalódtam a Whedonék által választott hangvételben, és a vártnál összefüggőbb -- és összetettebb -- fő sztorivonal megcélzott távlataiban. Noha elkerülhetetlenül beesik egy-két olyan rész is, ami nem kapcsolódik szervesebben a "nagy egészbe", egyiknél sem igazán éreztem azt, hogy ez akár ki is maradhatott volna. A karakterek folyamatosan fejlődnek, közelebb kerülnek a nézőhöz -- ami már önmagában is bravúr, tekintve, hogy a "babáknak" minden részben más a jellemük, a Babaház személyzetét pedig, legyenek bármilyen világos színben is felfestve, tulajdonképpen lehetetlen nem erkölcstelen kerítőkként, szolgatartókként látni, legalábbis kezdetben. Csakhogy a technológia, ami lehetővé teszi a személyiség-át- és visszacserét, nem tökéletes, s a babákban egyre több emlék ragad meg előző megbízatásaikból, sajátos saját jellemet kölcsönözve nekik; a személyzet pedig legalább annyira gürcöl "aktívjaik" biztonságának a fenntartásán, mint a missziók végrehajtásának biztosításán. A képbe nemkívánatos homokszemként kerül bele az FBI-ügynök, aki "odakint" megszállottként üldözi a mítikus Babaházhoz vezető nyomokat, nem törődve saját hírnevével vagy testi épségével. Elsősorban emiatt a gáncstalan motiváció miatt, illetve a Babaház működtetőinek indítékaival alkotott kontrasztjáért nehéz szurkolni a Barbieháznak -- ugyancsak legalábbis eleinte. Ballard ügynök aktuális baba-küldetéstől független ténykedése az évad során végig érdekes, mi több, segít megérteni a Babaház koncepcióját, ezért is üdvös, hogy nem marad meg annak a paripás hősnek, akinek először látszik, pontosabban, mint kiderül, az aktívok nem maradnak meg egyszerű, megmentendő, ártatlan áldozatoknak, felügyelőik pedig egyszerű, legyőzendő, rémrezsimüket porba döntendő zsarnokoknak. Whedonék a szürke annyi árnyalatával löttyintik agyon a karaktereket meg az évadon végighúzódó központi cselekményszálat, hogy az ember csak néz, mikor lett érzelmi/morális színvak, vagyis hogy miért lett ennek hatására hirtelen majd' mindenki még szimpatikusabb, és nem ellenszenvesebb inkább. Már a Fireflyban is notórius szonovabiccs volt mindenki, ezért is voltak olyan szeretnivalóak. Itt ehhez a mélységesen emberi hibássághoz a kvázi-rabszolgaság érzékeny témájához való eltérő, végső soron szinte soha nem teljes szívvel elítélhető hozzáállásuk is hozzáadódik. Az írók hártyajégen táncoltatják a figurákat, s ennek nyomasztó, elgondolkodtató nyilvánvalósága még olyan jelenetekben is pluszt tud rakni a karakterek egyéniségéhez vagy megértéséhez, mint például a közel-cheesy popkoncertes részben, ahol a vokalista és a vérfan is aktív baba. Nem azt állítom, hogy minden egyes epizód külön platinalemezt érdemelne (ha már témánál vagyunk, a Firefly jobban megérdemelné ezt a bánásmódot), csak azt, hogy részemről baromi tetszetős a mód, ahogy a készítők megközelítették a kétélű alaptémát: mondhatni, nem tompítottak az éleken, hanem mindkettőt tükrösre fenték, hadd hasítsa, amit kell.

A színészek színészetével nincs gond. Az aktívokat alakítóknak például -- némileg paradox módon -- könnyebbség, de minimum lehetőség repertoáruk kibontakoztatására , hogy vagy "csak" tudatmosott zombikat, vagy "csak" archetipikus (= eltúlzott, sablonos) célszemélyiségeket kell eljátszaniuk, ami bizonyos szempontból nem olyan nehéz... más szempontból meg kifejezetten, de ne akarjak már itt színművészetet elemezgetni, na. Dushku kisasszony játékát sok helyen szapulják ugyan (nekem max. a kétrészenként két kézzel sujkolt szexikonsága[/ának hiánya] szúrja a szemem -- ízlés dolga), de szerintem ez nagyrészt a Tru Callingos és egyéb sorozatszerepeinek... nos, minősége miatt maradt benne az emberekben, mert itt egyébként teljesen jól hozza részről részre a különböző figurákat a profi műkincsrablótól a díleren keresztül az üresfejű babáig. Főleg a zavart, bociszemű pislogása életszerű, itt gyakran hasznát is veszi. A többi aktívot játszó színész talán még hitelesebbet domborít -- gondolom, eddigi ismeretlenségük teszi, filmvilági arctalanságuk hozzájárul szerep szerinti ezerarcúságuk sikerességéhez. Két karaktert és színészt emelnék ki: az FBI-ügynököt, Tahmoh Penikettet, aki a Need for Speed óta (nem vicc), a Battlestar Galactica okán is komoly húzónévvé nőtte ki magát a szememben (ezért is várom már a Riverworldöt), továbbá a Firefly Wash-ját, Alan Tudykot, aki fantasztikusat alakít az első évad talán legnagyszerűbb epizódjában, róla legyen elég ennyi. A karótnyelt, modorosan brit akcentusú úrhölgy (a New York-i Babaház vezetője), az agymanipulátor hiperaktív és -geek, a biztonsági főnök, akinek a szeme sem áll jól, valamint az aranyszívű/naiv újonc aktív-testőr mind olyan alakok, akikkel nem könnyű azonosulni -- egyrészt csak az évad közepe/vége felé terebélyesednek ki rokonszenvezhetővé, már amelyikük, másrészt a sötét oldalon találkozunk velük, ugyebár --, a történet mégis eléri, hogy helyeslően bólogassunk, amikor valaki épp megkapja jól megérdemelt büntetését vagy jutalmát, esetleg amikor az írók valakit jófejnek akarnak feltüntetni. A poénokkal felváltva röpködnek a filozofikus eszmecserék, szokatlanul érett jelleget biztosítva az egyes epizódoknak. Működik a dolog, és kész -- olyan könnyűnek tűnik, mégis olyan ritkán tapasztalni más tévés produkcióknál ezt a fajta törődő igényességet, hogy az valami félelmetes. A nem egyöntetűen egyazon, ám egymáshoz közelien magas színvonalat képviselő sztorik forgatókönyvírói és rendezői sűrűn váltakoznak, valószínűleg erős volt tehát Whedon(ék) kreatív szorítófogása a projekt nyakán, végig útban kifelé a szülőcsatornából, másképp hamar szétesett volna az egész. Ami azt illeti, olyan gyomrot könnyedén megfekvően szilárd egésszé állt össze, hogy jóeséllyel ezért is nem tudta annyira kitágítani nézői körét, ahogyan megérdemelte volna. De hát ez van, ezek szerint sokkal inkább a túl gyorsan elfele pártoló nézők nem érdemelték meg a Dollhouse-t, úgy is kell nekik. Már csak azért lehet bevágni a harcidurcát, mert a nézettségi mutatóknak hála a második évad lesz az utolsó. Reméljük, az írók kihasználják az idejüket és kellőképp elvarrják majd a szálakat.

Szellemes párbeszédek, emlékezetes karakterek, nyögvenyelnivalóan kemény témák, a vezérzsánerüket váltogató epizódok közé szőtt érdekfeszítő fő történetszál, whedoni brutalitás, okos megoldások, érzelgősség és szerethetőség, vasággyal is harmincöt kilós, bárkit elnadrágoló kungfu-lyánykák... az egyéne válogatta mértékű befogadóképesség függvényében meg kell adni neki azt a két-három résznyi időt, amíg megkongatja bennünk a tetszési indexünk vészharangját, de én egészen elképzelhetetlennek tartom, hogy valakinek ne jöjjön be, ha már egyszer elindult a sorozat magába szippantó lejtőjén. A részek tartalmának nagyja esetleg megakadhat a torkán annak, aki könnyen csúszó sci-fi-akciót vár tőle (a Csillagkapu vagy akár az Alias nyomdokvizeitől csöpögőset), viszont akit érdekel a transzhumanizmus, a tudomány veszélyessége, és aki nem elsősorban agykikapcsolást vár el egy tévésorozattól, nosza, nézzen bele, kötve hiszem, sőt hímezve, hogy csalódni fog. Plusz az egyik (le nem sugárzott) epizód egy alternatív posztapokaliptikus jövőben játszódik, milyen faszán laza már pusztán ez is? Legkevesebb 4, a fogorvosinál is ijesztőbb, neuronpusztító fénnyel glóriázó döntöttszék / 5. Némely részekre 5/5-öt, másokra 3/5-öt adnék szívem szerint, maradjunk hát az átlagnál. Az abszolút pontszámot a második évadnak tartogatom, és forrón remélem, hogy csont nélkül meg is fogja érdemelni, máskülönben gondban leszünk, Jossikám.