Gé_A_eNn_É

Már az aktuális modus operandiban is csak marginálisan eltérő, eredeti ötleteket alig nyújtó bűnügyi sorozatoknak akkora dús virágkorát éljük, ami simán elmehetne tehénmennyországnak is -- ez viszont azzal jár, hogy az egyszeri néző eltéved a túl tágas kínálat mezején, vagy érdektelenül bolyong, a langymeleg megszokottság klímájától elbágyadt krimirajongókról nem is beszélve. Ember legyen a talpán, aki kiismeri magát például a rengeteg CSI terén, vagy aki el is kötelezi magát valamelyik mellett (én majd elkezdem a sagát a CSI: Atlantisz vagy a CSI: Alpha Centauri környékén); legalább Patrick Jane kaliberű manipulátor pedig az, aki meggyőzően el akarja magyarázni, miért is jobb az adott nyomozós széria emennél, amelyik két várossal odébb játszódik, és a fekete nő helyett most a magas férfi benne az észember. Persze mindig akad alternatíva, sőt mintha az a bizonyos lovon túllendülés mára konstans nyeregkörüli orbitális pályára állássá fokozódott volna: a szokatlan ügyeket szokatlanul megoldó szokatlan hatósági gárdának az átlagos krimisorozatnál szokatlanabb sémájával már legalább annyiszor találkozunk a képernyőn, mint a klasszikus felállással (minimum a pilot erejéig, ahonnan néha már csak laposodni tud a színvonal és/vagy a megcélzott koncepció), s bizony nem mind okoz olyan kellemes meglepetést, mint teszem azt a Dexter (vagy kórházasaknál a House, stb.). A bűnügyis téma szinte egyszerre két olyan sorozatot is kapott, melyben előkelő helyen áll a hazudozás és a befolyásolás fogalma mint eszköz a bűntények és a törvény mindkét oldalán -- most a Lie to Me-ről nem fogok írni, csak az érzésem szerint jobban sikerült Mentalistáról.

Izgalmassá tenni valamit talán nem olyan nehéz dolog egy-két bevezető epizód erejéig, újszerűnek, érdekesnek megtartani azonban csak akkor lehet, ha hosszú távon is működőképes elemeket vegyítünk az elgondolásba -- szóval legyen bármilyen faszagányos is mondjuk az egészet megindító sztorivonal, a lényeg mindig az erős főszereplő és csapata lesz, amely aspektusnál kevésbé kell tartani az elévüléstől. Ha az írók jól keverik a kártyákat, még évadokkal a rajttól is előhozakodhatnak valami újjal a szereplőkkel kapcsolatban. Veszélyesebbnek látszik, ha a főszereplő egyediségét valahogy hozzákötik a történetet beindító sztorihoz, így többé-kevésbé függővé téve a karakter filmbeli létjogosultságát egy idővel úgyis mindenképp megoldásra kerülő ügytől (hé, végül még Mulder is kinyomozta a húgával történteket)... illetve izgalmasabbnak hangzik. Patrick Jane, az emberfeletti intuícióval rendelkező volt "mentalista" esete azért is különleges, mert amikor képbe kerül az ügy, ami miatt a Kaliforniai Nyomozóiroda berkeibe lépett tanácsadóként -- ti. a Red John néven elhíresült sorozatgyilkos felszecskázta a családját, amiért Jane nyilvánosan kekeckedett vele --, az tényleg megváltoztatja addig megismert jellemét, tényleg súlyt rak nem csak az ő vállára, de a nézőére is, hiszen nyilvánvalóvá válik, hogy egy ekkora bosszúhadjárat csak végzetesen nagyszabású fináléba torkollhat, ami után valahogy színét veszítheti majd az egész koncepció. De ne szaladjak már előre, egyelőre nem fenyeget ilyesmi, sőt a szerzők dicséretesen minimalizálják az "egy eset per egy rész" sablontól való félrelépést. Ez másutt talán negatívumként érvényesülne, itt viszont meglehetősen szélsőséges hangulatváltást jelent, amikor Red John kerül szóba, márpedig a többi epizód könnyed, szellemes stílusa legalább annyira élvezhető, és nagyon jól áll a sorozatnak.

Nyilván nem meglepő, hogy a címszereplő a legerősebb karakter. Simon Bakert legutóbb az L.A. Confidentialban láttam, az alapján nem gondoltam volna, hogy egyszer ilyen ígéretes szerepet fog kapni. Patrick Jane szellemidézőként kereste a kenyerét, s bár már rég bevallotta, hogy csalás volt minden produkciója, a sikeres médiumkodást lehetővé tévő pszichológiai-szociális képességeinek a hatóság szolgálatában is jó hasznát veszi. Olyannyira, hogy zavarba ejtő hókuszpókuszával gyakorlatilag tökegyedül megoldja az összes bűtényt, melybe bevonják az ügyosztályát. Ez alatt kissé deus ex machina-szerű, tévedhetetlen, nem mindig nyilvánvaló alapú következetéseket, meg gyakran elmés módon a nézőknek is csak utalások révén megmutatott dolgok megfigyeléséből levont tényeket kell érteni; még világosabban: Jane képes megmondani majd' mindenkiről, hogy épp hazudik-e, pöccre hipnotizál akárkit, és olyan mikroszkopikus nüanszokból szövi megtámadhatatlanul precízzé az összes megoldást, amivel előáll, hogy Sherlock négyfelé harapná a pipáját irigységében. (A Lie to Me áltudományos hazugságfelismerésétől viszont ez még mindig jobb, itt legalább nem állítják be egzakt tudománynak. A való életben is hasonlóan működnek a médiumok, elég csak felnézni a youtube-ra.) Mégis, House-szal ellentétben sosem jósolható meg előre egy adott epizód felépítése, hála Jane játékos beszámíthatatlanságának. Sokszor már az első percektől fogva gyanakszik a tettesre, s onnantól csak szerepjáték, manipuláció és szórakozás számára az ügy, göcsörtös púpként kollégái, vigyoringerként a nézők számára. Mivel ő nem hivatali személy, nem fogja vissza magát, sem a száját, sem az alkotmányos jogokhoz és kötelezettségekhez való viszonya szabadosságát. Módszerei mintapéldái a nem-konvencionális logisztikai problémamegoldásnak. Mindezen felül közvetlen és karizmatikus személyiség, ami gyaníthatólag rögtön másodikként szerepel összes ismerőse "Nem törlöm képen, mert..." kezdetű listáján, rögtön a "nélküle balfékek gyülekezetének tűnne az egész nyomozóiroda" alatt. A Red John iránti könyörtelen ellenszenve és véresnek szánt vendettájának az ábrándja igazán kiváló kontrasztot alkot egyébként "bohóczseni" hozzáállásával, és a szerep életszerűsítésén kívül fel is cukkolja az embert egy majdani ütős, leszámolós epizód ígéretével.

A póráz gyanánt köréje bilincselt négy nyomozó Jane villogása mellett sem nevezhető unalmas figurának, főleg talán azért, mivel állandó alapanyagot szolgáltatnak neki a villogásra. Persze mindnyájan betöltik a kötelező szerepeket, melyek annyira passzentosak, hogy klisének tűnnek, még ha nem is azok; kiemelném a kemény, önálló főnöknőt, akiről -- miután egymás után vagy három részben hangosan és önelégülten kikapta a nyomozás gyeplőjét a helyi hatóságok markából -- már vártam egy epizódot, ahol Jane szurkálódva kivesézi feminista komplexusait... bár azzal a karakter lényege veszne oda, azt hiszem, de legalábbis az örökösen citrombaharapós arckifejezése durvulna epébenyalóssá. Jane-nek kell valaki, aki nem ül seggre minden mentalista bravúrjától, ha már egyszer a többi kolléga nagyjából éppen azért van, hogy látványosan összenézzen és felröhögjön, amikor végre leesik nekik/nekünk a tantusz. Meg hogy egy kis simanyelvűbb humorforrás is kerüljön az írók fegyvertárába.

Nem a bűnügyek neuronpukkasztó elméssége miatt szeretem a Mentalistát, egyrészt mert nem olyanok, másrészt mert itt nem az elkövetők brillíroznak a félrevezetők szerepében, hanem a "jó oldal". Nem mondom, hogy unalmasak az ügyek, sőt olykor bizony keveredik a keverednivaló rendesen, de ha már Jane-éken kívül is ki kell emelnem valami átlagon felülit az epizódokból, akkor az a tendencia kell legyen, hogy minden részben szerepeltetnek egy-két dögös hölgyeményt. Választott istenük tartsa meg a producerek jó szokását a második évadra is. 4 ferdeszemű vér/füstszmájli / 5.