A Lightman Group a kutyaszorítóba gyomrozott titkoszsaru, illetve az instantizmosodó pörölyverő abomináció, Tim Roth játszotta Cal Lightman privát hazugságvizsgáló cége, ahonnét ő és mimikamániás csapata fél kézzel oldja meg a leglehetetlenebb bűnügyeket is, míg a másik kezükkel finoman félresöpörnek mindenféle hatósági/állami szervet, melynek esetleg találtatna egy-két rossz szava a főszereplők kétes tudományáról és módszereiről. Még elképesztőbb, hogy működni látszik a dolog, s nem csak az izzadságfoltosan a cselekmény mögött álló, a beleerőltetett fordulatoktól elkékült és kipukkadásveszélyes forgatókönyv szerint, hanem a képernyőn, a néző számára is. Nem arról van szó, hogy rosszul vannak megírva az ügyek -- amelyekből minimum kettőt is oldanak párhuzamosan minden részben --, csak nekem például beletelt négy-öt epizódba, mire hitetlen felhördülések nélkül végig tudtam nézni egy részt (ezzel el is telt majdnem az első évad fele), de megérte hozzáedződni, mivel a második évad (talán ezért is) határozottan jobban tetszik; meg persze szórakoztató tud lenni hazugok leleplezését nézni, derülni egyet az analógiaként be-bevágott híres személyiségek leleplező fotóin, elhitetni magunkkal, hogy az adott epizódban bemutatott szájbiggyesztést elkerülve a továbbiakban a világon senki sem kaphat majd minket hazugságon... és nem utolsósorban az állandó jelleggel kirobbanni, netán rángósokkot kapni készülő Roth játéka se semmi.
Komolyan, a fickó benyakalhat vagy fél liter kávét minden jelenete előtt, egészen egyedi elegyét kínálva a kényszeredetten kaotikus gesztikuláció és arcjáték, a house-i éntudat-öngyönyör, meg bárki más érzelmeinek a saját céljai érdekében való két lábbal a húsdarálóba tiprása jellemezte szélsőséges megnyilvánulásoknak. Először nem tudod komolyan venni ezt a dühös, tudálékos kis fickót, aztán hirtelen már képtelen vagy másra figyelni, ha képernyőn van. (Az én fülemnek túl brit brit kiejtése is közrejátszik -- néha mintha nem is emberi nyelven beszélne.) Csak azért nem süllyeszti el a szemünkben zsarnoki arroganciájával párosuló irritáló tévedhetetlensége, mert végülis igaza van, az igazságot bármilyen eszközzel ki kell derítenie -- ez a munkája, ezt illetően teljesen megingathatatlan. Munkatársait is folyamatosan korbáccsal hajtja, és ha dicsérnie kell, a változatosság kedvéért a kilencfarkú macska helyett a sima ostort veszi elő. Csupán a lányával engedékeny, hisz ha minduntalan egy tini gondolatait próbálná kitalálni, aztán féken tartani, azt nyilván megsínylené az apa-lánya kapcsolatuk. Mondhatni, Cal éppen a kendőzetlen ellenszenvessége miatt szimpatikus. Furcsa is volna, ha egy ilyen sorozatban nem egy könyörtelenségig őszinte, szókimondó potenciális seggfej, ráadásul két lábon járó hazugságvizsgáló gép (látszólag gépi érzelemvilággal, ahogy kell) lenne a főhős.
Roth majdnem egyedül is viszi a hátán az egész sorozatot: van pár főbb karakter rajta kívül, nincsenek is rosszul megformálva, mégis az az érzésem, hogy kissé laposak Cal figurája mellett. Kedvelhetőbbek, az igaz, legalábbis a néző könnyeben azonosul valakivel, akinek nem kell minden második mozdulata/mondata láttán a homlokát ráncolnia; ezzel együtt viszont valahogy defektesen van megmagyarázva a jelenlétük. Arra gondolok, hogy hazugságvizsgálat terén nem igazán jeles(ebb)kednek Cal mellett, és még csak visszafogniuk, jobb belátásra téríteniük stb. se nagyon kell őt, Rothnak minden szempontból jobban megy a bábmesterkedés. Cal karakterének "különleges képességei" azért is hihetőbbek, mert amúgy egy ordenáré nagy csodabogár, akit kikapcsolhatatlan hantadetektorai legalább annyira diszfunkcionálissá is tesznek a mindennapi életben, mint amennyire hasznosak munkája során; a "született tehetség" újonc, a pulifrizurája alapján valószínűleg bohém geeknek szánt férfi és a Callel elnyomott szexuális feszültséget gerjesztő nő ezzel szemben nem elég különc ahhoz, hogy bevegyük, pillantásra kiszűrik a kamuzót a tömegből. Egyáltalán nem fájlalom a jelenlétüket -- Patrick Jane-hez hasonlóan Lightman is belerokkanna saját zsenialitásának egójába, ha nem vetítheti ki másokra --, meg aztán nem a színészek és az írók tehetnek arról, hogy az első évad csak tizenhárom részes, ami alatt kevésbé lehet kibontani a karaktereket, főleg amellett a két ügy per epizód mellett. Meg aztán a karakterek "problematikája" eltörpül a fő zavaró tényező mellett, ami nekem a hazugságvizsgálat tudománya, ahogy az itt be van mutatva.
Nem mintha értenék hozzá, de ha abból a megkockáztatható feltevésből indulunk ki, hogy a nézők döntő többsége hozzám hasonló viszonyban áll egy akadémiailag el nem ismert tudománnyal, úgy talán elfogadhatóak a kételyeim. A sorozatban a következőképp zajlik egy ügy megoldása: a Lightman Csoport homályos úton megbízást kap az FBI-tól, egy cégtől vagy épp egy magánszemélytől, hogy szúrják már ki a gyanúsítottak közül a lódítót >> Cal vagy valamelyik szárnysegédje rájuk néz, és a szemöldöke fésülésének irányára hivatkozva rábök az egyikre >> nem csak a megbízó/hatóság nyeli be cigányút nélkül az obskúrus érvelést a vádra, de az így megvádolt is azonnal elismeri, hogy amindenit, há' lebuktam >> ezek után rövid úton rövidre záródik az ügy; minden további bonyodalom attól függő, hogy az újabb gyanúsítottakat Cal elé tudják-e citálni, s még véletlenül sem attól, hogy egyáltalán valóban igaznak bizonyult-e a hazugságvizsgálat eredménye. Félreértés ne essék, nagyonis impresszívnek találom Lightmanék egyik-másik módszerét az igazság kiugrasztására az aktuális jómadárból, és élvezetesnek az etikailag kérdéses manipulatív játszmákat, amelyek igen hamar lerántják Cal "megszállott inkvizítor"-lényéről "az igazság fehér lovagja" álcát. Bizonyára a tévés szerkezet is ludas abban, hogy az ügyek kibogozása ilyen könnyedén megy, és hogy abban a valóságban senkinek nem lehet egyszerűen egy rossz napja, mert akkor a morcossága okán egyből és vitathatatlanul ráterelődik a gyanú -- nekem mindenesetre sokszor zavarja a szemem. Én biztosan nem érezném magam nyeregben egyetlen kihallgatáson sem, még ha ártatlan is vagyok, mert mi van, ha el kell nyomnom egy tüsszentést, és ezzel a kamerák mögül az eltorzuló arcom minden egyes négyzetmikrométerét egyetemes kifejezéssablonokhoz hasonlító szakembereknek épp elég támadási felületet nyújtok ahhoz, hogy életfogytiglant javasoljanak a rendőrségnek (akik természetesen elfogadnák)? Túlzást félretéve: átaludtam volna egy igazságügyi/büntetőjogi paradigmaváltást, vagy a sorozat szándékosan (valamint tisztázatlanul) egy olyan párhuzamos, felvilágosult világon játszódik, ahol már a középkorban is akkreditált pszichoanalitikusok végezték a boszorkányüldözéseket? Egy harmadik lehetőség az, hogy idővel kiderül, mire föl ez a hatalmas bizalom Cal munkásságában -- már a sorozatos sikerparádéján kívül, mert az már okozat, nem ok. Egyelőre meg kell elégednünk a Lightman kormányügynökségi múltjára tett ködös utalásokkal, meg a főszereplők működésének gyümölcseivel, és elfogadni, hogy ilyen szép szárba tudott szökkenni a csoport valamiképp.
Mint már írtam, a Mentalista trükktárát használhatóbb eszköznek látom a megtévesztésre és a megtévesztők elcsípésére, míg a Lie to Me becsaphatatlan vizuális blöff-filterét olykor még elhinni sem könnyű abban a túl tökéletes formájában, ahogyan minden főszereplő szemgolyójába be van építve, vagy mi. Szerencsére nem az efféle ütlek-borulsz jellegű, unalmasan bakotlőhetetlen revelációkban merül ki Calék fegyvertára -- ez csak az az aspektus, amibe bele tudtam kötni. Szerencsére, tegyük hozzá, hisz valamilyen kontroverzió nélkül aligha emelkedne ki a nyomozós sorozatok közül -- illetve aligha emelkedett volna ki annyira, hogy belekezdjek. Márpedig a második évad aktuális minősége alapján megérte. Az első évad kábé 3 és fél füllentéslefülelő strucctojás / 5.
