Gé_A_eNn_É

Furcsamód nem is a kötet ijesztő mérete miatt – mely potenciális gyilkos fegyverré teszi azt – kellett erőnek erejével rávennem magam eme újabb fantasztikus enciklopédia súlyával és mélységével rendelkező regény kinyitására, hanem az elsöprően zajos, pozitív hangvételű kritikai sikere volt a ludas. A kötet hátoldalán nem a tartalom látható, hanem a tíz legrangosabb év könyve jellegű díj, amit bezsebelt vele az írónő, és a kiadó nem átallotta feláldozni az első hat oldalt a magasztaló vélemények leközlésére olyan tollakból, mint például Neil Gamané (aki szerint kétségkívül ez az utóbbi hetven esztendő legjobb fantasztikus regénye... amivel csak vitatkozni lehet, függetlenül attól, hogy nekünk mennyire tetszett) vagy a Time Magazine-é. Ha valami ilyen egyöntetűen bejön mindenkinek széles e világon, akkor azt vagy a megvilágosodással kecsegtetően zseniális művészi munkaként fogjuk üdvözölni újdonsült kedvenceink közt mi magunk is, vagy akkora csalódásként éljük meg, hogy a pofáraeséstől lenyeljük az állkapcsunkat is; középút csak ritkán adódik. Hál'ég vagy az emberiség közízlése nincsen még veszve végleg, vagy pusztán fenemód szerencsésen választom meg az olvasni/nézni/stb.valóimat, mindenesetre eddig többször bizonyult igaznak a fanfárszó egyes szórakoztatóipari cikkekkel kapcsolatban, mint hamisnak, lásd példának okáért A Sötét Lovag esetét az imdb.com Top 250 Movies listájával, vagy akár a blockbuster fogalmát megteremtő Cápa jogos sikerét. (Ellenpélda, ha már összeakadt a bajszunk Gaimannel – akinek amúgy imádom a Sandman felnőtt képregénysorozatát, szó se róla; de –: az Amerikai isteneket fél évig tartott befejeznem, és azóta is álomba sírom magam az arra elvesztegetett idő miatt. Ez van.) A Hollókirály esetében is van valami az “igényes fantasztikum rajongóin” végigcsapó boldogsághullámok helytállóságában, bár azt azért hozzátenném, hogy nem a levegőbe beszéltek az ezt-azt kifogásolók sem.

Jane Austen öregkorára belehabarodik Arthur Conan Doyle-ba, megszüli neki Jules Verne reinkarnációját, és a kis Gyuszi nyaggatására megidézik John Dee szellemét, aki regényt írat az asszonnyal – kb. így képzeltem volna el A Hollókirály keletkezésének történetét, ha nem nézek utána a neten még a könyv elolvasása előtt. Akit zavart a Perdido pályaudvar, végállomás kacifántosan viktoriánus/barokkos nyelvezete, (annak huszat a körmére, továbbá) az el sem fogja hinni, hogy A Hollókirályt 2004-ben adták ki először, nem legalább száz évvel ezelőtt. A cirádás szószövet azonban csak az egyik oka a klasszikus kaland-, romantikus és háborús regényekkel való rokoníthatóságának, a másik, s talán a legfőbb az a fajta részletekbe felejtkezés, amely a karakterek egyedi jellemrajza mellett a korabeli világ és folklór hiteles ábrázolásában, hihetőségében is közrejátszik. Paradox módon a természetfeletti gondos kidolgozottsága a valós történelmi személyek, események szerepeltetésénél is jobban erősíti az illúziót, miszerint nem fikciót olvasunk, hanem megtörtént események krónikáját, legfeljebb egy romantikus írnok tolmácsi lencséjén keresztül.

A regény angol címe Jonathan Strange & Mr. Norrell – e két karót nyelt, nehéz természetű, szórakozott, önző és kicsinyes értelmiségi uraság egymással, Napóleon hadászati zsenijével, az ördögi tündérvilággal és a mágia hatalmának visszaállításával való küszködése teszi ki a könyv központi témáját, de a 766 oldalas egyheti tüzelőre pillantva aligha meglepő, hogy rengeteg egyéb mellékszál is elfért benne: a többi karakter okozta bonyodalmak, a kicsit se gyerekesre sikerült, sőt egészen embertelen és ijesztő tündérek bizarr működése, a hajdanán egész Anglia felett uralkodó mágus, a Hollókirály legendájához kapcsolódó mesék, sőt az olykor az oldalak nagyobb részét elfoglaló lábjegyzetek toldalékos tudnivalói (a történetről, a figurákról, az időpontról, a korszakról stb.) is. Nincs mit csodálkozni rajta, hogy Clarke-nak kerek tíz évébe telt épkézlábbá szerkesztenie a regényt, s a vége még így is mintha lezárás nélküli volna, de legalábbis folytatható. Bár a cselekmény is figyelemre méltó, számomra a nüansznyi, de a sajátos hangulathoz mindennél jobban hozzásegítő ötletek vitték a pálmát, főként a mágia leírása: itt nincsenek tűzlabdák meg hasonló vulgáris fantáziatlanságok, van viszont énekszóra fakasztott szobrok a katedrálisban, kibogozhatatlan labirintussá kuszált szobák sorozata, és persze az érzelmekre éhes tündérek hátborzongató otthona, sok más mellett, amiket nem akarok előre elárulni.

A regény lassú, nehéz és igényes az olvasó figyelmére ugyanúgy, mint az időre. Száraz és laktató, meg kell tanulni befogadni. Valószínűleg hangsebességgel repülne a sarokba minden, R. A. Salvatore-on geekesedett, vagy olyasmit váró olvasó kezéből; de ne tévesszünk vele ajtót, ez nem is könnyed hősi fantasy, ez a klasszikus rémmesék hagyományait követő áltörténelmi kalandregény, észveszejtően jól kigondolt természetfeletti elemekkel teliszőve. Én azt mondom, megéri átrágni magunkat rajta, hiszen különös, szó szerint varázslatos adalékával kikerüli a mezei olvasó 19. századi regényekkel szemben fenntartott leggyakoribb sérelmét is – ti. hogy unalmasak –, és érdekes alternatíváját kínálja azoknak, akiknek teszem azt a Harry Potterben csak az arcba tolt varázsvilág vagy az eltúlzott gyerekesség nem tetszett.
4 Seregély / 5.

(Van már kvázi-folytatása is novellagyűjtemény  képében.)

Azokban a szomorú, sötét időkben, amikor még személyes küldetésem halálra ítéltségét nem is sejtve könyvesboltról antikváriumra bejártam a fél ismert univerzumot George R. R. Martin fantasy-eposza után – s persze nyomát sem láttam az első két magyar kötetnek –, szaladtam össze Erikson még ijesztőbb méretekben az “igényes fantasy” rajongói szerelmetes köztudatának rivaldafényében sütkérező sorozatával, A Malazai Bukottak Könyvének Regéjével. Nem mondom, kemény döntés volt elhatározni, hogy belevágok: az első, most tárgyalt könyv parányi híján félezer oldal, a többi majdhogynem dupla ilyen vastag, és az író úr kereken tíz kötettel tervezi bevésni a nevét Tolkiené mellé a nagy képzeletbeli kőmonolitra, amellyel minden író több-kevesebb sikerrel istenként kavargatja saját kis fantasztikus világa őslevesét odaföntről.

A koncepció nem kevésbé ambiciózus, mint Martin A Jég és Tűz Daláé – ami azt illeti, szerintem ide még bekanyarinthatok egy hangsúlyos sőtöt is, mivel Erikson rengeteg szereplőt rengeteg helyszínen rengeteg történetszálban működtető módszerének zavaró/lélegzetelállító grandiózusságával csupán az az őszinte értetlenség vetekedhet, amellyel a regény befejezte után a mezei olvasó a fejét vakargatja azt kérdezgetve magától, hogy a retekbe akar ez a fickó még legalább kilenc kötetnyi hasonlóan komplex, ennél is hosszabb, ráadásul ezzel és egymással precíz kontinuitásban lévő könyvet kiizzadni magából. Azt ugyan nem állítom, hogy a próza minősége vetekedik Martinéval; a karakterek is inkább egyedi furcsaságukkal, semmint hitelességükkel eszik be magukat az ember fejébe (már amelyiknek meg tudjuk jegyezni a nevét, ami a könyvben az előszó és az epilógus helyét is átvevő névjegyzék ellenére sem egyszerű feladat, pusztán számtalanságuk okán), és a történet maga is egyrészt kissé túlkomplikált, másrészt ugyanakkor túlságosan sok vonalon és túl gyorsan fut ahhoz, hogy bármelyik is tisztességesen ki legyen fejtve, harmadrészt szokatlan keveréke a túlzón hősi high-fantasy kliséknek és a brillírozó eredetiség gyöngyszemeinek... és amit mindezzel mondani akarok, azt hiszem, az, hogy mindez nem baj, mert összességében egy összetett sztorit kapunk emlékezetes figurákkal egy egészen ereteti low/dark-fantasy világon. Valaki azt mondta valahol, hogy ha Martin írta volna Glen Cook Fekete Seregét, ilyen lenne a végeredmény. (Sajna én nem olvastam Cook sorozatát, de hátha másnak ez mond valamit.)

A történetet szokás szerint nem rontanám el a leendő olvasóknak, címszavalni viszont talán szabad: sikeres hódításaitól vérszemet kapott diktatórikus birodalom (Malaza), amelynek seregei egész kontinenseket talpalnak porrá (épp Genabackist), amíg végül beleütköznek egy ősi és hatalmas és vércool hadúr (Fürkész Anomander) lebegő holddarabkájába (zsírcool!), amely egy beveendő, közel-keleti stílusú városállam (Darujhisztán) gyámja éppen. Mondanom sem kell, nem csak az indulatok szabadulnak el, de egy olyan mágikus/misztikus hullámverés is, ami a rendkívül egyedien ábrázolt istenektől a még őket is pelenkafelkötésre késztető ősi kreatúra felébredéséig kozmikus nagyságrendileg is belezavar a dolgok állásába, ha esetleg a vértengerré öldökölt fél világ globális katasztrófája még nem volna elegendő alapkonfliktus egy jó regényhez. Mint Martin, Erikson is ide-oda ugrál az egymástól térben, néha még időben is messze lévő fő- és mellékkarakterei között, hogy megkísérelje egy minden fantasy-fan torkán megakadó, passzentos gordiuszi csomóvá fűzni megannyi történetszálát, így aztán tanúi lehetünk a háború mindkét – később jóval többé finomodó/durvuló – ellenséges oldalán zajló kisebb-nagyobb eseményeknek. Ami azt illeti, Erikson bőven két-három különálló kötetre is hasogathatta volna a sztorit, s amiért nem csak hogy nem ezt tette, de ráadásul még egy dekalógia nyitányává is választotta meg, nos, az megintcsak visszavisz minket arra a pontra, ahol a lehetőségektől szédölögve állunk a ránk váró betűdzsungel, a megnyíló messzeségek határán, és nem a minőség, hanem a színtiszta mennyiség az oka, hogy habozunk ráadni a fejünket a folytatásokra. Én már megvettem a második kötetet – melyben egyébként ismét csak újabb arcok szerepelnek új földrészen, új történetvonalban, oh my! –, tetszett annyira A hold udvara, bár még nem nyitottam ki. Azt hiszem, előtte van pár érdekesebb olvasnivalóm, de szerintem nem menekülhet ez sem a sorsa elől.

“S mondá Kallor: Már akkor is eme világban
jártam vala, amidőn a T'lan Imassok még csak
gyerekek valának. Százezres hadsereg leste
vala parancsaimat. Haragomnak tüzét órjás
féltekék nyögték vala, és magas trónusokban
üldögéltem. Érted-e hát ennek lényegét?
– Igen – mondá Caladan Brood. – Sosem tanulsz.”

(Beszélgetések a háborúról, 233. oldal)

Értékelés: 3 és fél beszaráshatalmas ősi zsarnok / 5.

(honlap), (imdb) 

2001-ben világszerte revideálódott a közvélemény terrorizmussal szembeni álláspontja, a WTC elleni merénylet és annak továbbgyűrűzései meghatározták az USA politikáját és radikálisan megváltoztatták lakosai hangulatát az új évezredre. Bizonytalanság és paranoia kapott erőre a megroggyant nemzettudat és hamisnak bizonyult biztonságérzet romjai fölött, bosszúszomjjal, dühvel, tehetetlenséggel vegyítve. Cochran és Surnow ezt a nyomasztó fenyegetést használta fel közös teremtményük inkubátorául, és pár hónappal 9/11 után a tévé képernyőjére szabadította az addigi talán legforradalmibb akció-thriller sorozatot. (Mi, hogy nem volt szép tőlük meglovagolni a terrorizmus témáját olyan időkben? A hálátlan mindenedet, te még nem láttál egy perc 24-et sem.)
Huszonnégy, egyenként egy órát valós időben felölelő rész teszi ki a sorozat minden évadját, és az összes, belső időben sokszor több évvel az előző után játszódó évad önmagában teljes, saját konfliktussal és lezárással rendelkező egész, melyeket a szereplők személye és a Counter Terrorist Unit fikcionális kormányügynökség köt össze. Már a felépítés is inkább mozifilmre hajaz, és akkor még nem szóltunk a tévében példátlan mennyiségű és milyenségű erőszakról, a nagy költségvetésű akciójelenetekről, a színészi játékról, a feszes tempóról, meg a kreatív megoldásokról a néző állának padlón landoltatására. Erre a sorozatra képtelenség ráhúzni bármilyen megszokott tévés sablont (az azóta kialakul sajátját kivéve), így aztán sosem lehet tudni, mi következik, ki hal legközelebb kínhalált, ki fordul ezúttal társai ellen stb. Az embernek tényleg a gyomrába fészkeli magát a “bármi megtörténhet” izgalmasan nyugtalanító érzése. Kínvallatás, pálfordulások, kettős ügynökök, szerettek elrablása, megerőszakolása és megölése, drog, nukleáris/bio/kiberfenyegetettség, zsarolás, csonkolások, üldözések, merényletek – ilyen tömény feszültségfaktor mellett igazán nonszensznek tűnik a zsírosabb káromkodás feketelistázottsága (persze Jack damnit!-je azért masszív védjegy), bár egy-egy váratlan esemény (valójában kiszámítható: mindig az történik, amitől nagyobb hátast dobsz) hatására mi épp eleget szentségelünk a térdünket csapkodva.

A főszereplő Jack Bauer (Kiefer Sutherland bebizonyította, hogy a kőarc és -izomzat nem létszükséglet és a szőkeség nem kizáró ok rettenthetetlen vadállatok eljátszásához) és kis CTU-s csapata, akik az évadok során egymással is legalább annyit és olyan fájdalmasan konfrontálódnak, mint a soros terroristákkal. Néhány karakter közel annyi időt kap a képernyőn, mint Bauer, általánosságban azonban elmondható, hogy elnöktől elemzőig mindenki másodhegedűs, és minden mellékszál Jack útjának egyengetését szolgálja az adott bonyodalom felszámolása felé. Ez nem kritika, csak (fölösleges?) ténymegállapítás, mert a lényeg az, hogy a legtöbb karakter rendelkezik egy-két emlékezetes jellemzővel, mindenki iránt képesek vagyunk szimpátiát vagy utálatot érezni, meg gülledt szemekkel bambulni vagy teli torokból kacagni, amikor váratlanul/végre fűbe harapnak. Kritizálni legfeljebb azt lehetne, hogy a jó öreg brúszviliszes iskola szerint Jack oldja meg a legtöbb vészhelyzetet bombahatástalanítástól túsztárgyalásig, mintha kompetensebb személy sosem akadna nála a helyszínen, vagy mintha az írók vért izzadva próbálnák akciólegendává magasztosítani a karaktert... ami végülis sikerül nekik, méghozzá durván háromrészenként. De legalább nagyrészt vérben, verítékben és könnyben úszva érkezik a diadal, nem emelkedett csinnadrattával, csíkor-csillagos zászlót lobogtatva. Fél szavam sem lehet.
Valószínűleg a 24 miatt nem lesz soha az életben CTU-jellegű ügynöksége az USA-nak: a sorozatban nem telik el öt egymást követő epizód árulás és hátbatámadások nélkül, és talán nincs olyan évad, ahol ne lenne legalább egy kettős ügynök az íróasztal innenső oldalán, sőt a kormányon belül. Mi, nézők persze hálásak lehetünk működésképtelenségükért, hiszen a bizalmatlanság fontos eleme a spirálnak, amelyen Jack nem is olyan lassan, de biztosan csusszan lefelé családfőségtől, főnökségtől, józanságtól a magányos, kitaszított, paranoid idegroncs kiköpöttül az örökkön citromba harapott Sutherlandre szabott figurájáig, aki szemrebbenés nélkül lövi lábon az évtizedek óta jól ismert asszonyt, csak hogy árulással gyanúsított férjét szóra bírja, például. De hiába minden elvetemültség: a fennálló állapotok súlyossága, az állandó időhiány nyomása és az általa hozott áldozatok kísértő emléke miatt Jackre egyszerűen nem lehet haragudni, mivel – ahogy ő is mondja – ki tenné meg, amit kell, ha nem ő? Jó pont továbbá, hogy egy nyilvánvalóan Bushról mintázott paprikajancsi elnökfőemlős is többszörösen megruházásra kerül a nép ellen elkövetett sunyiságaiért, hogy egyem a politikailag inkorrekt alkotógárda kesernyés kis szívét.
Szerializált formában a 24 első néhány évadánál kirobbanóbb élményt ritkán talál az ember. Az idővel szabályszerűen bekövetkező ellaposodás nem kímélte ugyan a későbbi epizódokat, ám azok még így is magasan átlag fölötti szórakozást nyújtanak a kötőféke vesztett akciók és reménytelennek tetsző helyzetek szerelmeseinek. Nehéz megállapítani, hogy a sorozat fogásaihoz való hozzáedződés a ludas az újabb évadok általános gyengébbnek tartásában, vagy csak az írók fogytak ki a szuflából, de szerintem mindkettő közrejátszhat. Jacket már többször is visszahozták a halálból, elvették tőle a hozzá közel álló embereket, megkínozták, börtönbe zárták, és minden történetszál végén testileg-lelkileg meggyötörtebben búcsúzunk tőle, mint ahogy az évad elején láttuk, szóval a végtelenségig nem fokozható ez sem, legalábbis a hihetőség fenntartásával nem; emellett vegyük figyelembe a terroraktusokat, amikből évadonként öt-tíz egészestés filmre valót kell kigondolniuk a készítőknek, és máris nem meglepő a kifáradás ténye. Félreértés ne essék, egytől hetedik évadig mind remekül kigondolt és összekalapált munka, és bár az önismétlés (még így is észrevehetően tökéletlen) elkerülése végett a lehetőségek tárháza évről évre zsugorodik – a hatodik évadban bekövetkező (spolier!) atomrobbanás a kertváros közepén például előreláthatóan elkerülhetetlen volt, hisz azt megelőzően példát még csak az ellenkezőjére láttunk –, kisebb-nagyobb koncepcióváltások próbálják kirugdosni a nézőt a csírádzó unalom marasztaló kényelméből, jobban (Jack elrenegátosodása, kábszerfüggővé, majd szociopatává züllesztése) és rosszabbul (az első évadra jellemző, a realizmus érzetét felpumpáló szemcsés kamera elhagyása, a valósidejűség háttérbe szorítása) sikerültek vegyesen.

4 ziháló-fájdalmas-dühös-lemondó-megfélemlítő dëmit! / 5 az összes évadra egyben

Sam Raimi író-rendező-bomlásfetisiszta a Pókembereket letudva visszatért ahhoz a műfajhoz, amelynek koponyákból rakott dombjain annak idején a reflektorfénybe küzdötte magát: a fekete komédia elemeitől jellegzetes, testnedvekben és olcsó klasszikus ijesztgetésekben bővelkedő horrorhoz. Szinte mindaz megtalálható itt is, ami az Evil Dead sorozatot megszerettette az élőholtak rajongóival: hétköznapi jóemberek a természetfeletti szarban, amely nem csekély mennyiségű szívrohammal kecsegtető over-the-top borzongatást bevetve igyekszik megkeseríteni az életüket és siettetni visszataszítóan csúnya halálukat. A nézőre nem is a horrorelemek sokkoló hatása mér letaglózó csapást, mert azok leggyakrabban megrekednek a Bűbájos boszorkákban a tinicsajokat is untató árnyékdémonok meg hirtelen felkerekedő szélfuvallatok szintjén (bár a sorozattal ellentétben itt szándékosan kezdetleges/minimalista/régimódi/B-filmes az eszköztár), hanem hogy csaknem zavarba ejtő mód sosem lehetünk teljesen tisztában vele, most éppen hánynunk, kacagnunk, rettegnünk kéne egy adott jeleneten, vagy csak kikapcsolni az agyunkat és élvezni egy olyan hollywoodi filmes munkáját, aki végre felvállaltan nem a világot akarja megváltani "filmművészetével", csupán szórakoztatni szeretné a bizarrabb ízlésű horrorfanokat.

A történet gyönyörűen kiszámítható a trailerből, s a Gonosz halott mintájára itt sem a miért, hanem a hogyan a lényeges. Ami azt illeti, furamód erős párhuzamokat véltem felfedezni ez és a Pókember (nem tudom hányas - valószínűleg mindhárom) sztorija között, legalábbis a galamblelkű, gáncstalan, ugyanakkor őrlődésre hajlamos, boldog vagy könnyű sorsra teljesen esélytelenné váló főhős(nő) meglehetősen gyakori elem Raiminél; ami persze érthető is, innen van hová - stílszerűen - "lerántani" a karaktert. A Pokolba taszítva főgonosza egy törtmagyar átkokat köpködő cigányasszony, aki cukorkát csen és térden csúszva könyörög a házát elkobozni szándékozó irodistáknak könyörületért, jóllehet pár szavába kerülne az egész alvilág csatasorba állítása... amit aztán meg is tesz, és onnantól el lehet felejteni az álmosító előjátékot. Abszurd pokoljárás időszaka köszönt Brown kisasszonyra, a kiscicája rituális lemészárlására talán túl könnyedén rávehető protagonistánkra, amelyben nehéz eldönteni, hogy a fiúja szüleinél tett katasztrofálisan kínos látogatás, a többrendbeli nyelveskontaktus gennyedző ínyű nemezisével, esetleg az önálló életre kelt, repülő zsebkendővel vívott apokaliptikus közelharc tesz-e be alaposabban józan elméjének. Raimi igazán kiélte magát - ránkzúdította mindazt az iszonyatot, amit legalább hét esztendő, spandex-alsógatyás hazafival történő foglalkozása érlelt benne epeízűvé. Meg tudom érteni.

Meg kell mondjam, (vérben pácolt és rúnafaragványos, de még így is csupán) faék egyszerűségű mozi, s ha Raimi helyett más forgatta volna le minden komolytalankodást félretéve, sima egynyári tucathorrorként, határozottan egy csöppet se tetszene. Személyes értékelésem így 2 pajtában fellógatott üllő (amiről a Tom & Jerry óta tudjuk, hogy a világ leg-magától értetődőbb önvédelmi eszköze!) / 5, mert még mindig nem igazán az én stílusom, ellenben marha szórakoztató tud lenni a maga módján, de azért mégsincs olyan remekbe szabott, mint Ash bármely, szállóigéket fialó elborult akciója.

Tulajdonképpen a Dark Heresy testvérjátéka. Fiatalabb testvér, de nagyobbra nőtt: az eretnekvadász, nyomozgatós-megrémülgetős előbbivel ellentétben itt nagyobb falatért tátogó karaktereket személyesíthetünk meg, bűnözők meg sorbakák helyett egész nemesi dinasztiák fejeit és hasonló kaliberű egyebeket, és a kalandok leggyakoribb helyszíne az aljanép mocskától terhes alsóvárosok helyett az ismeretlen mélyűr egy városnegyednyi hajó bendőjében, amely hajó egyébként teljes egészében a játékosok tulajdona, legénységével és erőforrásaival egyetemben. Nem mintha a Dark Heresy földközelibb hangvétele nem tetszene (Sőt!), de tény, hogy érdekes játékkoncepció ilyen mértékben levenni a kötőféket a csapatról a Warhammer 40.000 nem éppen kincsvadász-barát, de viszkető kezű inkvizítorokkal meg vérszomjas idegenekkel annál inkább teletömött univerzumában. És ez még mindig nem a leggrandiózusabb játék a sorozaton belül, az majd a Deathwatch lesz pár év múlva, ha minden igaz, ahol a karakterekben egyenesen az emberiség Istencsászárának génkészletéből übermenschesített szuperkatonákat tisztelhetjük, fajunk végső védelmi vonalát és kivédhetetlen ökleit a démonokkal és földönkívüliekkel szembeni végtelen háborúban. Amindenit, na ezek után ki merészeli nem lecsekkolni a quickstart demókkal és előzetesekkel megtömött support site-ot?

Az Eden Studios Unisystem névre keresztelt általános szabályrendszeréről már sok jót hallottam, azonban a játékaik, amelyekkel eddig házasították azt, nem érdekeltek annyira, hogy komolyabban megismerkedjem a dologgal (mondjuk ez akár még kivétellé is válhat egyszer). A rendszer komplexebb változatának legkiforrottabb verzióját valószínűleg bejegyzésem tárgya tartalmazza, amelyben földöntúli hatalmakként birkózhatunk a világunkra törő ördögfajzatok ellen, vagy velük vállvetve a cthulhoid rémségekkel szemben... vagy valami ilyesmi. Az Armageddon: The End Times világának opcionális előzményeként is tekinthető (és ingyenes!)  Witchcraft átszaladt már a kezeim között, az alapján jóféle játék lehet. Magába a Witchcraftba csak azért nem merültem bele mélyebben, mert a (new) World of Darkness sorozatom meglehetősen kimerítő módon lefedi az okkult horror iránti igényeimet, másfelől az Armageddon, bár ugyanazokon az alapokon nyugszik, gyökeresen eltérő témával és hangulattal bír, amennyiben inkább a nyílt, atomvillanásos-démonsereges természetfeletti hadviselésre koncentrál, semmint az árnyékban miszticizálásra. Ilyenem még nem nagyon van. Ha valóban sor kerül a 2003 óta majd' minden boltból elkapkodott alapkötet újranyomására, esetleg beszerzek belőle egyet. Addig is marad a demó, a könyvelőzetes és az alábbi recenzió kiváltotta,mérsékelten türelmetlen várakozás.

Honlapja zsenialitásánál (klikk a címre) talán csak logikai kirakósdikra épülő, minőségével a bemutatója előtti Cloverfield film elejtett utalásai ért a netet felforgató mozirajongókat is megtévésztő, víruskampány-szerű beharangozói ötletesebbek, eredetibbek és profibbak, ráadásul a fórumokon hallható elsöprően pozitív visszhanghullám már-már arra is rávett, hogy a látszatra túlbonyolítottnak tűnő szabályrendszert se tekintsem problémának, csak a kezemben foghassam végre ezt a nem semmi kivitelű könyvet. Nos, egyelőre nem rendeltem meg, részben mert ennyire azért nem vagyok oda a biblikus elemekkel (értsd: a Földre is kiterjedő angyal-ördög konfrontációval) fűszerezett világvége-sztorikért (lásd Armageddon RPG - már ott is kifogásokra kényszerültem), részben pedig mert kolosszális próbaverziója és előzetese van, amelyeken még mindig nem rágtam át magam rendesen. Mindenesetre csábítóan sötét hangulatú posztapokaliptikus-cyber-fantasy-sci-fi, vagy mi a daganat, érdemes a radaron tartani. A számos ismertető közül kiemelném ezt a rádióriportot a készítőkkel - jó fejek mind, meghozzák az ember kedvét a szerepjátszáshoz a világukon.

Ha már az előbb felhoztam a World of Darknesst, ejtsünk szót legújabb lakóiról, a bűnevőkről, akik egyfajta alvilági szellemlények, amelyek képesek megszállni a frissen elhalálozott lelkeket, és potyautasként visszatérni velük az élők közé. A Sötétség Világán játszhatunk már vámpírként, vérfarkasként, mágusként, frankensteini teremtményként, elcserélt gyerekként és szörnyvadászként - miért ne játszhatnánk hát ki ilyen túlvilági izéket is? Nos, ha horror, én inkább a kevésbé emberi hiedelemvilág- és spiritualizmus-központú rémtörténeteket szeretem, ezért aztán a Pokol mitológiai/keresztény koncepcióját szervesen magába építő Geistre nem gerjedtem rá olyan hévvel, mint teszem azt a Werewolf: The Forsakenre vagy a Promethean: The Createdre, ugyanakkor a White Wolf stúdió WoD-játékkal nekem komoly csalódást még nem tudott okozni, miért most kezdené? Nincs a beszerzési listám tetején, de határozottan rajta van középtájékon. Egy próbajátékra és egy kalandmodulra a fejlesztők, egy röpke könyvelőzetesre pedig a pdf-terjesztő vendégei vagyunk.

Kopját török a köztudatban élő szerepjátékos tévhitekkel és szembenézek a tudatlan tömegek lenéző véleményével e hobbi művelőiről: én szeretem a szerepjátékokat (RPG - Role Playing Game [és most a papíralapúakról van szó, nem a számítógépesekről]), és csak sajnálni tudom azokat, akik automatikusan elzárkóznak a jelenségtől, jóllehet fogalmuk sincsen az egészről. Szerencsére a szerepjátékokkal szembeni oktalan habzószájúság az utóbbi években visszavett a lendületéből, egyrészt mert új bűnbak született az erőszakot egyre reálisabban szimuláló videojátékok képében, másrészt talán mert a legelső szabálykönyvek megjelenése óta felnőtt egy-két nemzedék, akik esetleg személyes tapasztalat alapján is tanúsíthatják, hogy hülyeség bármi egyéb szórakoztatóipari műfaj behatásánál jobban kárhoztatni ezt holmi sátánizmusra, kannibalizmusra meg elmezavarodottságra felbujtás miatt- hajaj, volt itt mindenféle vád, talán egyesek szerint még Hitlert is a D&D képezte zsarnokká. Hogy miről is szól a szerepjátszás, nálam szakavatottabb, gyakorlottabb játékosok is pedzegették már (minden egyes szabálykönyv kezét rázatja az olvasónak a kockákkal, a mesélői szerepkörrel, meg a többi sajátossággal; de remek kis ikercikk található róla mondjuk itt is ni), dióhéjban legyen elég annyi, hogy leginkább egy elő (vagy online, levélbeni) kommunikáción keresztül zajló kollektív regényírási folyamatra, szóbeli színjátszásra hajazó hobbi - ha úgy tetszik, a szegény/fantáziában gazdag ember virtuális valósága. A mesélő (kalandmester, titoknok, játékmester) találja ki és tálalja fel a keretsztorit, míg a játékosok szállítják a saját maguk elképzelte, szabályokkal megalkotott főszereplőket, és a világ, a történet, a statiszták és az ellenfelek (mind a mesélő eszközei), valamint a főhősök (a játékosok) interakciójából kerekedik ki a játék maga, amely a háttérkörnyezet hangulata, a szabályrendszer jellege és az asztalnál ülők kedve szerint a világon bármi lehet, egy sárkány elragadta hercegnő visszaszerzésétől az óceán mélyén szunnyadó ősi földönkívüli istenség megakadályozásáig az emberiség kipusztításában.

Az egész a képzelet "edzéséről" szól; és még ha a Halley-üstökös is gyakrabban süt a szemedbe, mint ahányszor össze tudod trombitálni a csapatodat egy játékra, már maga a szerepjátékkönyvek olvasása is szórakozás, hisz ahány rendszer, annyi világ, annyi érdekes valóságmodellezés, annyi eredeti ötlet. Bizonyos értelemben még jobb, mint ha regényt olvasnál vagy filmet néznél, mert minden játékkal egy teljes univerzumot kapsz, amibe te magad tervezhetsz regényeket és filmeket és történeteket és karaktereket.

Távolról sem vagyok oda az összes rpg-ért, kezdve mindjárt a legnépszerűbbel, amely a rengeteg újrakiadás és verziószám következtében lenyelte már a saját fejét is mohó farkába harapásával, és nem veszi észre, hogy pénzhajhászságánál csak sekélyessége feltűnőbb... Mármint szerény véleményem szerint, én ugyanis nem igazán rajongok a Dungeons & Dragons és klónjai kultiválta heroikus(an redundáns) játékmenetért. Szerencsémre akadnak bőven merészebb kiadók is, akik méginkább rétegjátékokra szakosodtak. Alant néhány ilyen, megjelenés és/vagy beszerzés előtt álló rpg-t sorolok fel, és a sorok között imádkozom érte, hogy ne szoros egymásutánjában adják ki a még kiadatlanokat, mert akkor szélfútta ördögszekereken kívül nem sok marad a bankszámlámon.

Eclipse Phase

Interjú a készítőkkel:

Még előzetese is van:

Amellett, hogy ennek a játéknak van az egyik leghangulatosabb karakterlapja, amit valaha láttam, bődületes Lovecraft- és Cthulhu hívása szerepjáték-rajongásom is besegített a Realms of Cthulhu belistázásában. Az sem éppen hátrány, hogy Savage Worlds szabályrendszerre íródik mint kozmikus/misztikus horrorkiegészítő, erről ugyanis nem hazudik a borítója, amikor gyors, izgalmas és szórakoztató játékot ígér tonnányi, számológépeket is elfüstölő, szabályrendszernek csúfolt számhegyek és táblázattengerek helyett. Az egyetlen minimális  félelmem  az, hogy az eddigi Cthulhu rpg-kben már megjelent háttéranyagok mellett csak elvétve fog új információkat, lényeket, őrületeket, kalandokat stb. tartalmazni; másfelől viszont a szabályrendszer külön könyvben kapott helyet, szóval sanszos, hogy eddig nem látott dolgok is belekerülnek, elvégre valahogy fel kell tölteni azt a 150-200 oldalat.

Én mondom, nem igazi sci-fi/horror/rpg-rajongó az, akinek nem okoz komoly gondokat saját maga azonnali nem össze meg vissza vizelése ennek meg ennek az elolvasása és ez ingyenességének a felfedezése után. Biomechanoid bérzsoldost, a túlvilágot megjárt földönkívüli boszorkánymestert vagy egy fél rész Willam Wallace-szel vegyített brit/skót focidrukker-karikatúrát játszva a kamerák előtt szétcincálni a kannibál szuburbán zónák degenerált lakosait az egész világegyetem koronázatlanul is teljhatalmú urának lakhelyeként szolgáló felhőkarcolók árnyékában? Kinek ne tetszene ilyen játék?! A hivatalos fórumon elhangzottak alapján sajnos még várni kell az új, korszerűsített szabályrendszerű kiadásra (amely előtt még piacra tervezik dobni a jelenlegi verzió zsebkönyv méretű mását is... Jó ég, ősz tincseim lesznek, mire eljön a legújabb rendszer ideje!), de addig is ott van nekünk az ingyenes első kiadás, a jólsikerült rajongói Savage Worlds-konverzió, és a tudat, hogy a létező legfaszább "terrortechno-splatterpunk" szerepjáték túlélését biztosítjuk majd a leendő új alapkönyv megvételével. Még ha csak tíz év múlva kerül is rá sor.

Rohamléptékben felejtsétek el a filmet, ha azon boldogtalanok közé tartoztok, akikkel végignézette azt saját mazochizmusa - a semminél is kevesebb köze volt a szerepjátékhoz. Leforgatásának egyetlen nem-teljesen-pozitívuma az volt, hogy felkeltette a reményt az rpg új kiadása iránt, sőt taktikai játék is készült a témára. Sajna a film után a figurás játék is megbukott, a hivatalos fórumon pedig épp a minap jelentették be, hogy bár végre összerázódott az írócsapat (mocskosul ideje volt) és már látják munkájuk végét, VISZONT felbontotta velük a szerződést a kiadójuk, mert nyilvánvaló volt, hogy a megállapodás szerinti 2010 márciusáig nem lehet a boltok polcain a kötet. Bosszantó, hogy finoman fogalmazzak. Meglátjuk, mi lesz vele; az ilyen sötét, kibergótikus techno-fantasy rpg-kkel nem igazán lehet betelni, a SLA és a Warhammer 40.000 Roleplay könyvek mellett ez is remekül elférne majd a szekrényem tetején. Az alábbi ismertetőkből bárki leszűrheti, hogy nagy kár lenne a játékért (és itt a világra gondolok, nem a szabályokra): Kornya-féle kritika és néhány kiegészítő könyv számbavétele, plusz egy blog rengeteg lefordított részinformációval az akkor még aktívan készülgetni tűnő új kiadásról.

A sci-fi játékok azon hányada sosem vonzott, amelybe inkább űroperás, Star Wars-szerű rpg-k tartoznak, így aztán - és nem is bánom - megmaradtak nekem a horrorisztikus, cyber-és posztapokaliptikus elemekkel dúsított sci-fi szerepjátékok. Ez viszont a pozitív fórumos vélemények hatására, és mert borongósabb hangulatú, mint hittem, egészen érdekelni kezdett. Hogy-hogy nem, szintén beleesik az "1) eddig idegesítően a látókörömön kívül meghúzódó, 2) játékvilágában egyedi és érdekes, de 3) rendszerileg a legújabb kiadásáig bezárólag kollektíve minden rossznak elmondott rpg, azonban mivel 4) modernizált szabályokkal megjelenik a közeljövőben, 5) muszáj lesz vetnem rá egy pillantást, hátha új kedvencet üdvözölhetek benne" kategóriába, s reálisabb esélye van a belátható időn belüli megújulásra, mint pár fönti címnek. Van neki fejlesztői blogja és az aktuális verziójának demója is, továbbá kiegészítőivel együtt ismertetői a youtube-on: