Gé_A_eNn_É

Azokban a szomorú, sötét időkben, amikor még személyes küldetésem halálra ítéltségét nem is sejtve könyvesboltról antikváriumra bejártam a fél ismert univerzumot George R. R. Martin fantasy-eposza után – s persze nyomát sem láttam az első két magyar kötetnek –, szaladtam össze Erikson még ijesztőbb méretekben az “igényes fantasy” rajongói szerelmetes köztudatának rivaldafényében sütkérező sorozatával, A Malazai Bukottak Könyvének Regéjével. Nem mondom, kemény döntés volt elhatározni, hogy belevágok: az első, most tárgyalt könyv parányi híján félezer oldal, a többi majdhogynem dupla ilyen vastag, és az író úr kereken tíz kötettel tervezi bevésni a nevét Tolkiené mellé a nagy képzeletbeli kőmonolitra, amellyel minden író több-kevesebb sikerrel istenként kavargatja saját kis fantasztikus világa őslevesét odaföntről.

A koncepció nem kevésbé ambiciózus, mint Martin A Jég és Tűz Daláé – ami azt illeti, szerintem ide még bekanyarinthatok egy hangsúlyos sőtöt is, mivel Erikson rengeteg szereplőt rengeteg helyszínen rengeteg történetszálban működtető módszerének zavaró/lélegzetelállító grandiózusságával csupán az az őszinte értetlenség vetekedhet, amellyel a regény befejezte után a mezei olvasó a fejét vakargatja azt kérdezgetve magától, hogy a retekbe akar ez a fickó még legalább kilenc kötetnyi hasonlóan komplex, ennél is hosszabb, ráadásul ezzel és egymással precíz kontinuitásban lévő könyvet kiizzadni magából. Azt ugyan nem állítom, hogy a próza minősége vetekedik Martinéval; a karakterek is inkább egyedi furcsaságukkal, semmint hitelességükkel eszik be magukat az ember fejébe (már amelyiknek meg tudjuk jegyezni a nevét, ami a könyvben az előszó és az epilógus helyét is átvevő névjegyzék ellenére sem egyszerű feladat, pusztán számtalanságuk okán), és a történet maga is egyrészt kissé túlkomplikált, másrészt ugyanakkor túlságosan sok vonalon és túl gyorsan fut ahhoz, hogy bármelyik is tisztességesen ki legyen fejtve, harmadrészt szokatlan keveréke a túlzón hősi high-fantasy kliséknek és a brillírozó eredetiség gyöngyszemeinek... és amit mindezzel mondani akarok, azt hiszem, az, hogy mindez nem baj, mert összességében egy összetett sztorit kapunk emlékezetes figurákkal egy egészen ereteti low/dark-fantasy világon. Valaki azt mondta valahol, hogy ha Martin írta volna Glen Cook Fekete Seregét, ilyen lenne a végeredmény. (Sajna én nem olvastam Cook sorozatát, de hátha másnak ez mond valamit.)

A történetet szokás szerint nem rontanám el a leendő olvasóknak, címszavalni viszont talán szabad: sikeres hódításaitól vérszemet kapott diktatórikus birodalom (Malaza), amelynek seregei egész kontinenseket talpalnak porrá (épp Genabackist), amíg végül beleütköznek egy ősi és hatalmas és vércool hadúr (Fürkész Anomander) lebegő holddarabkájába (zsírcool!), amely egy beveendő, közel-keleti stílusú városállam (Darujhisztán) gyámja éppen. Mondanom sem kell, nem csak az indulatok szabadulnak el, de egy olyan mágikus/misztikus hullámverés is, ami a rendkívül egyedien ábrázolt istenektől a még őket is pelenkafelkötésre késztető ősi kreatúra felébredéséig kozmikus nagyságrendileg is belezavar a dolgok állásába, ha esetleg a vértengerré öldökölt fél világ globális katasztrófája még nem volna elegendő alapkonfliktus egy jó regényhez. Mint Martin, Erikson is ide-oda ugrál az egymástól térben, néha még időben is messze lévő fő- és mellékkarakterei között, hogy megkísérelje egy minden fantasy-fan torkán megakadó, passzentos gordiuszi csomóvá fűzni megannyi történetszálát, így aztán tanúi lehetünk a háború mindkét – később jóval többé finomodó/durvuló – ellenséges oldalán zajló kisebb-nagyobb eseményeknek. Ami azt illeti, Erikson bőven két-három különálló kötetre is hasogathatta volna a sztorit, s amiért nem csak hogy nem ezt tette, de ráadásul még egy dekalógia nyitányává is választotta meg, nos, az megintcsak visszavisz minket arra a pontra, ahol a lehetőségektől szédölögve állunk a ránk váró betűdzsungel, a megnyíló messzeségek határán, és nem a minőség, hanem a színtiszta mennyiség az oka, hogy habozunk ráadni a fejünket a folytatásokra. Én már megvettem a második kötetet – melyben egyébként ismét csak újabb arcok szerepelnek új földrészen, új történetvonalban, oh my! –, tetszett annyira A hold udvara, bár még nem nyitottam ki. Azt hiszem, előtte van pár érdekesebb olvasnivalóm, de szerintem nem menekülhet ez sem a sorsa elől.

“S mondá Kallor: Már akkor is eme világban
jártam vala, amidőn a T'lan Imassok még csak
gyerekek valának. Százezres hadsereg leste
vala parancsaimat. Haragomnak tüzét órjás
féltekék nyögték vala, és magas trónusokban
üldögéltem. Érted-e hát ennek lényegét?
– Igen – mondá Caladan Brood. – Sosem tanulsz.”

(Beszélgetések a háborúról, 233. oldal)

Értékelés: 3 és fél beszaráshatalmas ősi zsarnok / 5.