24

Posted: 2009. szeptember 23., szerda by damoqles in Címkék: , , , , ,
0



2001-ben világszerte revideálódott a közvélemény terrorizmussal szembeni álláspontja, a WTC elleni merénylet és annak továbbgyűrűzései meghatározták az USA politikáját és radikálisan megváltoztatták lakosai hangulatát az új évezredre. Bizonytalanság és paranoia kapott erőre a megroggyant nemzettudat és hamisnak bizonyult biztonságérzet romjai fölött, bosszúszomjjal, dühvel, tehetetlenséggel vegyítve. Cochran és Surnow ezt a nyomasztó fenyegetést használta fel közös teremtményük inkubátorául, és pár hónappal 9/11 után a tévé képernyőjére szabadította az addigi talán legforradalmibb akció-thriller sorozatot. (Mi, hogy nem volt szép tőlük meglovagolni a terrorizmus témáját olyan időkben? A hálátlan mindenedet, te még nem láttál egy perc 24-et sem.)

Huszonnégy, egyenként egy órát valós időben felölelő rész teszi ki a sorozat minden évadját, és az összes, belső időben sokszor több évvel az előző után játszódó évad önmagában teljes, saját konfliktussal és lezárással rendelkező egész, melyeket a szereplők személye és a Counter Terrorist Unit fikcionális kormányügynökség köt össze. Már a felépítés is inkább mozifilmre hajaz, és akkor még nem szóltunk a tévében példátlan mennyiségű és milyenségű erőszakról, a nagy költségvetésű akciójelenetekről, a színészi játékról, a feszes tempóról, meg a kreatív megoldásokról a néző állának padlón landoltatására. Erre a sorozatra képtelenség ráhúzni bármilyen megszokott tévés sablont (az azóta kialakul sajátját kivéve), így aztán sosem lehet tudni, mi következik, ki hal legközelebb kínhalált, ki fordul ezúttal társai ellen stb. Az embernek tényleg a gyomrába fészkeli magát a “bármi megtörténhet” izgalmasan nyugtalanító érzése. Kínvallatás, pálfordulások, kettős ügynökök, szerettek elrablása, megerőszakolása és megölése, drog, nukleáris/bio/kiberfenyegetettség, zsarolás, csonkolások, üldözések, merényletek – ilyen tömény feszültségfaktor mellett igazán nonszensznek tűnik a zsírosabb káromkodás feketelistázottsága (persze Jack damnit!-je azért masszív védjegy), bár egy-egy váratlan esemény (valójában kiszámítható: mindig az történik, amitől nagyobb hátast dobsz) hatására mi épp eleget szentségelünk a térdünket csapkodva.


A főszereplő Jack Bauer (Kiefer Sutherland bebizonyította, hogy a kőarc és -izomzat nem létszükséglet és a szőkeség nem kizáró ok rettenthetetlen vadállatok eljátszásához) és kis CTU-s csapata, akik az évadok során egymással is legalább annyit és olyan fájdalmasan konfrontálódnak, mint a soros terroristákkal. Néhány karakter közel annyi időt kap a képernyőn, mint Bauer, általánosságban azonban elmondható, hogy elnöktől elemzőig mindenki másodhegedűs, és minden mellékszál Jack útjának egyengetését szolgálja az adott bonyodalom felszámolása felé. Ez nem kritika, csak (fölösleges?) ténymegállapítás, mert a lényeg az, hogy a legtöbb karakter rendelkezik egy-két emlékezetes jellemzővel, mindenki iránt képesek vagyunk szimpátiát vagy utálatot érezni, meg gülledt szemekkel bambulni vagy teli torokból kacagni, amikor váratlanul/végre fűbe harapnak. Kritizálni legfeljebb azt lehetne, hogy a jó öreg brúszviliszes iskola szerint Jack oldja meg a legtöbb vészhelyzetet bombahatástalanítástól túsztárgyalásig, mintha kompetensebb személy sosem akadna nála a helyszínen, vagy mintha az írók vért izzadva próbálnák akciólegendává magasztosítani a karaktert... ami végülis sikerül nekik, méghozzá durván háromrészenként. De legalább nagyrészt vérben, verítékben és könnyben úszva érkezik a diadal, nem emelkedett csinnadrattával, csíkor-csillagos zászlót lobogtatva. Fél szavam sem lehet.

Valószínűleg a 24 miatt nem lesz soha az életben CTU-jellegű ügynöksége az USA-nak: a sorozatban nem telik el öt egymást követő epizód árulás és hátbatámadások nélkül, és talán nincs olyan évad, ahol ne lenne legalább egy kettős ügynök az íróasztal innenső oldalán, sőt a kormányon belül. Mi, nézők persze hálásak lehetünk működésképtelenségükért, hiszen a bizalmatlanság fontos eleme a spirálnak, amelyen Jack nem is olyan lassan, de biztosan csusszan lefelé családfőségtől, főnökségtől, józanságtól a magányos, kitaszított, paranoid idegroncs kiköpöttül az örökkön citromba harapott Sutherlandre szabott figurájáig, aki szemrebbenés nélkül lövi lábon az évtizedek óta jól ismert asszonyt, csak hogy árulással gyanúsított férjét szóra bírja, például. De hiába minden elvetemültség: a fennálló állapotok súlyossága, az állandó időhiány nyomása és az általa hozott áldozatok kísértő emléke miatt Jackre egyszerűen nem lehet haragudni, mivel – ahogy ő is mondja – ki tenné meg, amit kell, ha nem ő? Jó pont továbbá, hogy egy nyilvánvalóan Bushról mintázott paprikajancsi elnökfőemlős is többszörösen megruházásra kerül a nép ellen elkövetett sunyiságaiért, hogy egyem a politikailag inkorrekt alkotógárda kesernyés kis szívét.

Szerializált formában a 24 első néhány évadánál kirobbanóbb élményt ritkán talál az ember. Az idővel szabályszerűen bekövetkező ellaposodás nem kímélte ugyan a későbbi epizódokat, ám azok még így is magasan átlag fölötti szórakozást nyújtanak a kötőféke vesztett akciók és reménytelennek tetsző helyzetek szerelmeseinek. Nehéz megállapítani, hogy a sorozat fogásaihoz való hozzáedződés a ludas az újabb évadok általános gyengébbnek tartásában, vagy csak az írók fogytak ki a szuflából, de szerintem mindkettő közrejátszhat. Jacket már többször is visszahozták a halálból, elvették tőle a hozzá közel álló embereket, megkínozták, börtönbe zárták, és minden történetszál végén testileg-lelkileg meggyötörtebben búcsúzunk tőle, mint ahogy az évad elején láttuk, szóval a végtelenségig nem fokozható ez sem, legalábbis a hihetőség fenntartásával nem; emellett vegyük figyelembe a terroraktusokat, amikből évadonként öt-tíz egészestés filmre valót kell kigondolniuk a készítőknek, és máris nem meglepő a kifáradás ténye. Félreértés ne essék, egytől hetedik évadig mind remekül kigondolt és összekalapált munka, és bár az önismétlés (még így is észrevehetően tökéletlen) elkerülése végett a lehetőségek tárháza évről évre zsugorodik – a hatodik évadban bekövetkező (spolier!) atomrobbanás a kertváros közepén például előreláthatóan elkerülhetetlen volt, hisz azt megelőzően példát még csak az ellenkezőjére láttunk –, kisebb-nagyobb koncepcióváltások próbálják kirugdosni a nézőt a csírádzó unalom marasztaló kényelméből, jobban (Jack elrenegátosodása, kábszerfüggővé, majd szociopatává züllesztése) és rosszabbul (az első évadra jellemző, a realizmus érzetét felpumpáló szemcsés kamera elhagyása, a valósidejűség háttérbe szorítása) sikerültek vegyesen.


4 ziháló-fájdalmas-dühös-lemondó-megfélemlítő dëmit! / 5 az összes évadra egyben



0 megjegyzés: