Susanna Clarke: A Hollókirály

Posted: 2009. szeptember 29., kedd by damoqles in Címkék: , , ,
0

(magyar honlap), (hivatalos honlap), (tartalom), (részlet), (ismertető)

Furcsamód nem is a kötet ijesztő mérete miatt – mely potenciális gyilkos fegyverré teszi azt – kellett erőnek erejével rávennem magam eme újabb fantasztikus enciklopédia súlyával és mélységével rendelkező regény kinyitására, hanem az elsöprően zajos, pozitív hangvételű kritikai sikere volt a ludas. A kötet hátoldalán nem a tartalom látható, hanem a tíz legrangosabb év könyve jellegű díj, amit bezsebelt vele az írónő, és a kiadó nem átallotta feláldozni az első hat oldalt a magasztaló vélemények leközlésére olyan tollakból, mint például Neil Gamané (aki szerint kétségkívül ez az utóbbi hetven esztendő legjobb fantasztikus regénye... amivel csak vitatkozni lehet, függetlenül attól, hogy nekünk mennyire tetszett) vagy a Time Magazine-é. Ha valami ilyen egyöntetűen bejön mindenkinek széles e világon, akkor azt vagy a megvilágosodással kecsegtetően zseniális művészi munkaként fogjuk üdvözölni újdonsült kedvenceink közt mi magunk is, vagy akkora csalódásként éljük meg, hogy a pofáraeséstől lenyeljük az állkapcsunkat is; középút csak ritkán adódik. Hál'ég vagy az emberiség közízlése nincsen még veszve végleg, vagy pusztán fenemód szerencsésen választom meg az olvasni/nézni/stb.valóimat, mindenesetre eddig többször bizonyult igaznak a fanfárszó egyes szórakoztatóipari cikkekkel kapcsolatban, mint hamisnak, lásd példának okáért A Sötét Lovag esetét az imdb.com Top 250 Movies listájával, vagy akár a blockbuster fogalmát megteremtő Cápa jogos sikerét. (Ellenpélda, ha már összeakadt a bajszunk Gaimannel – akinek amúgy imádom a Sandman felnőtt képregénysorozatát, szó se róla; de –: az Amerikai isteneket fél évig tartott befejeznem, és azóta is álomba sírom magam az arra elvesztegetett idő miatt. Ez van.) A Hollókirály esetében is van valami az “igényes fantasztikum rajongóin” végigcsapó boldogsághullámok helytállóságában, bár azt azért hozzátenném, hogy nem a levegőbe beszéltek az ezt-azt kifogásolók sem.



Jane Austen öregkorára belehabarodik Arthur Conan Doyle-ba, megszüli neki Jules Verne reinkarnációját, és a kis Gyuszi nyaggatására megidézik John Dee szellemét, aki regényt írat az asszonnyal – kb. így képzeltem volna el A Hollókirály keletkezésének történetét, ha nem nézek utána a neten még a könyv elolvasása előtt. Akit zavart a Perdido pályaudvar, végállomás kacifántosan viktoriánus/barokkos nyelvezete, (annak huszat a körmére, továbbá) az el sem fogja hinni, hogy A Hollókirályt 2004-ben adták ki először, nem legalább száz évvel ezelőtt. A cirádás szószövet azonban csak az egyik oka a klasszikus kaland-, romantikus és háborús regényekkel való rokoníthatóságának, a másik, s talán a legfőbb az a fajta részletekbe felejtkezés, amely a karakterek egyedi jellemrajza mellett a korabeli világ és folklór hiteles ábrázolásában, hihetőségében is közrejátszik. Paradox módon a természetfeletti gondos kidolgozottsága a valós történelmi személyek, események szerepeltetésénél is jobban erősíti az illúziót, miszerint nem fikciót olvasunk, hanem megtörtént események krónikáját, legfeljebb egy romantikus írnok tolmácsi lencséjén keresztül.


A regény angol címe Jonathan Strange & Mr. Norrell – e két karót nyelt, nehéz természetű, szórakozott, önző és kicsinyes értelmiségi uraság egymással, Napóleon hadászati zsenijével, az ördögi tündérvilággal és a mágia hatalmának visszaállításával való küszködése teszi ki a könyv központi témáját, de a 766 oldalas egyheti tüzelőre pillantva aligha meglepő, hogy rengeteg egyéb mellékszál is elfért benne: a többi karakter okozta bonyodalmak, a kicsit se gyerekesre sikerült, sőt egészen embertelen és ijesztő tündérek bizarr működése, a hajdanán egész Anglia felett uralkodó mágus, a Hollókirály legendájához kapcsolódó mesék, sőt az olykor az oldalak nagyobb részét elfoglaló lábjegyzetek toldalékos tudnivalói (a történetről, a figurákról, az időpontról, a korszakról stb.) is. Nincs mit csodálkozni rajta, hogy Clarke-nak kerek tíz évébe telt épkézlábbá szerkesztenie a regényt, s a vége még így is mintha lezárás nélküli volna, de legalábbis folytatható. Bár a cselekmény is figyelemre méltó, számomra a nüansznyi, de a sajátos hangulathoz mindennél jobban hozzásegítő ötletek vitték a pálmát, főként a mágia leírása: itt nincsenek tűzlabdák meg hasonló vulgáris fantáziatlanságok, van viszont énekszóra fakasztott szobrok a katedrálisban, kibogozhatatlan labirintussá kuszált szobák sorozata, és persze az érzelmekre éhes tündérek hátborzongató otthona, sok más mellett, amiket nem akarok előre elárulni.


A regény lassú, nehéz és igényes az olvasó figyelmére ugyanúgy, mint az időre. Száraz és laktató, meg kell tanulni befogadni. Valószínűleg hangsebességgel repülne a sarokba minden, R. A. Salvatore-on geekesedett, vagy olyasmit váró olvasó kezéből; de ne tévesszünk vele ajtót, ez nem is könnyed hősi fantasy, ez a klasszikus rémmesék hagyományait követő áltörténelmi kalandregény, észveszejtően jól kigondolt természetfeletti elemekkel teliszőve. Én azt mondom, megéri átrágni magunkat rajta, hiszen különös, szó szerint varázslatos adalékával kikerüli a mezei olvasó 19. századi regényekkel szemben fenntartott leggyakoribb sérelmét is – ti. hogy unalmasak –, és érdekes alternatíváját kínálja azoknak, akiknek teszem azt a Harry Potterben csak az arcba tolt varázsvilág vagy az eltúlzott gyerekesség nem tetszett.
4 Seregély / 5.
(Van már kvázi-folytatása is novellagyűjtemény  képében.)

0 megjegyzés: