Battlestar Galactica minisorozat
Posted: 2009. szeptember 14., hétfő by damoqles in Címkék: 4/5, dráma, sci-fi, tv, vélemény
0
(hivatalos honlap), (rajongói honlap), (imdb)
A magyar csatornákon keresztül megismert vagy megismerendő sorozatoknak megvan az a sajátos hendikepjük nálam, hogy a rosszul belőtt szinkron, félrefordítások (Csillagközi Romboló?! Őszintén remélem, hogy ezért megnyúztak valakit a rajongók!), össze-vissza pakolt vagy egyszerűen hülyén elhelyezett műsoridő, és persze az elmaradhatatlan reklámmaratonok ígérete szinte hamarabb veszik el a kedvem az egésztől, mint hogy elkezdődne az első epizód. Sajna/nem sajna a Battlestar Galacticán az sem segített, hogy csak a közepe tájékán néztem bele tíz-húsz percekre, és nem meglepő módon nem értettem sem a meglehetősen összefüggő történet szilánkjait, sem a karaktereket, szóval elég könnyű szívvel dobtam a szériát. Az utóbbi időben azonban, ahogy a betervezett vége felé kezdett közeledni a sorozat, egyre nagyobb felhajtást kapott, amit már nem lehetett figyelmen kívül hagyni, mert hát én szeretem az igényes sci-fit, az erről rossz véleménnyel lévőket pedig virtuális máglyán égették el a többiek a legtöbb netes fórumon. Ahogy megnőtt az érdeklődésem, persze azonnal hírzárlatot is kellett elrendelnem magamnak, nehogy egy cikk vagy hozzászólás lelőjön egy komolyabb poént a sorozat végével kapcsolatban. Mondhatni patthelyzet. Szerencsémre a Battlestar Galactica egy száznyolcvan perces, viszonylag zárt kvadroepizóddal nyitott, mint kedvcsinálóval és előtörténettel a rá következő négy évadra; és ugyancsak hál'isten a magyar tévé már/most épp nem adja ezt, vagyis az eredeti, angol hangú, nem a Csillagközi Romboló címmel hangulatot romboló verziót kellett beújítanom.
A Battlestar Galactica az azonos nevű, 1978-as elődjének a remake-je – hogy milyen pontos, jó kérdés, arany(ezüst?)kori sci-fi nézésére engem feszítővassal az orromban se lehetne rávenni. Valószínűleg nem szó szerinti újrázás, inkább szabados folytatás, mert története szerint már több évtizede vége annak a konfliktusnak, amely a régi sorozat alaptémája volt, s amely naná, hogy ismét felüti a fejét 2003-ban is. Akarom mondani mit tudom én, hányban, a film nem földi emberekkel, nem krisztusi időszámítással operál, ami máris egy jó pont az eredetiségért. Nem arról van azonban szó, hogy messzi-messzi galaxisok tucatnyi idegen fajával (akik idegensége kimerül a más ívű szemöldökben) kellene osztoznunk az oda-vissza kompatibilis levegőn és mesterséges gravitáción: az összes szereplő ember, csak éppen nincs a szánkba rágva, hogy mikor is származtak közülünk a csillagok közé. (Szó esik egy régi mítoszról, amely szerint a Föld az elveszett 13. emberlakta kolónia, de ez egyelőre nem több dicséretesen szolid háttérteremtésnél. Szép tőlük, hogy tiszta lapot kezdenek el színesíteni, bármilyen elnagyoltan is.) A nagy ellenség a Cylon nép/sorozat/modell: a robotok, amik/akik szolgai teremtményeink voltak, de valami hülye barom kölcsönadta nekik holodiszken a Terminátor-sorozatot, és azonnal lázadozni meg vérengzeni kezdtek. A film békebeli első felében látni is belőlük egy-két muzeális darabot, amelyek leginkább – hogy tökéletlenül egy szereplőt idézzek – két lábon döcögő ezüst kenyérpirítóra emlékeztetnek, és sejtésem szerint dizájnjuk a '78-as sorozatból való. Csakhamar előtűnnek a negyven esztendővel ezelőtti visszavonulásuk szélcsendje alatt felfejlesztett verziók is, amik, őszintén szólva, szembeötlő CGI-mivoltuktól és knightraideres vöröslámpapászmájuktól eltekintve nem sokban különböznek őseiktől. Az igazán nagy durranásuk azonban, ami miatt visszapofátlankodhattak megnyerni “függetlenségi háborújukat” (értsd: írmagig kiirtani az emberiséget), a teljesen emberi kinézetű, viselkedésű, ízű-szagú modellek, amelyek alvó ügynökökként beszivárogtak a magasvezetésbe, ellesték a védelem turpisságait, és lehetővé tették, hogy a világűrből aláhulló 50 megatonnás atomrakéták a legapróbb nehézség nélkül visszaszőnyegbombázzanak minden emberlakta bolygót a prekambriumba.
A minisorozat a szemvillanás alatt lezajló, kivédhetetlen invázió és fajirtás közvetlen előzményeit és következményeit taglalja. Nem annyira a történések militáns aspektusa van előtérben, hanem a túlélők megpróbáltatásai. Egy-két űrharcra persze sor kerül, ám mivel hamar kiderül, hogy a gépek technológiája könnyedén lesöpri az ellenállásét a hadszíntérről, a visszapuffogtatás helyett a menekülés, a puszta túlélés lép elő elsődleges tennivalóvá. A karakterek legtöbbje megkínzott figura már szülőbolygóik legyalulása előtt is, emberi esendőségekkel és gyarlóságokkal. Ami azt illeti, van köztük néhány kifejezetten tenyérbemászó alak – élükön a cylon beszivárgásban közvetetten bűnös egoista seggdugasszal/tudószsenivel –, de addig is nem unalmas klisék legalább. Az emberhúsba bújt kiborgok viselkedése már nehezebben érthető a szokványos ostoba, emberi kicsinyességnél: szemmel láthatóan és saját habzószájú agresszivitásuk ellenére nem csak hogy lenyűgözőnek tartják az élő, gondolkodó organizmusokat, de külön erőfeszítéseket is tesznek, hogy színpadias produkciókkal az emberek orra alá dörgöljék, milyen szánalmas egy bagázs vagyunk. Gondolom, soha nem lesz olyan robotos film, amelyben tényleg hideg, logika vezérelte gépekként fognak viselkedni – az nem mutatna olyan jól a vásznon vagy a képernyőn, mint egy replika, aki talán nem is tudja, hogy évek óta alvó ügynök a hajón, amíg parancsot nem kap a cselekvésre. Hogy mi szükség ilyen kacifántos cselekre, amikor az egész hazátlanná vált emberiség kiiktatására elég volna megpiszkáltatni egy álszerelővel a hajóik oxigénadagolóit, hát... akkor nem sorozat lenne, hanem negyedórás gyászmese. Mondjuk az egész bizarr viselkedés kimagyarázható azzal, hogy a cylonok már rég nem emberi gépek, inkább egy idegen faj, saját gondolkodásmóddal, reprodukciós és evolúciós képességgel, és természetesen saját kollektív elmebajjal, amely náluk épp a gyilkolásmánia, nem az anyagi mohóság.
A film “nyers kamerával van felvéve”: mozog, remeg, fókuszál, dokumentarista érzést keltve. A hajók, fegyverek, berendezések kinézete is a tényleges működőképesség illúzióját kelti, és – bár nem olyan korrektül, mint a Fireflyban, de azért – az űrben zajló események is csaknem hang nélkül zajlanak. A cylonok legveszélyesebb fegyvere egy számítógépvírus, amely tönkrevágja a legbiztosabbnak vélt védelmi rendszereket is, mi több, a számítógéphálózaton keresztül átterjed a többi hajóra, ahol elegánsan kikapcsolja a létfenntartó rendszereket; a Galactica csatacsillag mindössze azért maradt ki ebből az áldásból, mert régimódi kapitánya nem volt hajlandó beengedni a parancsnoki hídra modernebb szerkentyűt a kerekes széknél. Ez a realitásra való törekvés – nem csak (ál)tudományos téren, de a karaktereknél is – számomra a legdicséretesebb eleme a sorozatnak, ennek hála a robotok meg a többi sci-fi kellék dacára sem érződik infantilisebbnek egy tetszőleges jelenkori drámasorozatnál. Nem igazán találunk annyira könnyed jelenetet, ami elvenné a kipusztulás szélén csüngő emberiség sötét jövőjének élét, de annál inkább megbecsülendő a készítők hajlandósága egy felnőtteket becélzó tudományos-fantasztikus sorozat bevállalására. Az is élvezhetőnek találhatja a sorozatot, akit egyébként heveny rosszullét fog el pl. a Star Trek/Wars lézersivítástól hangos, búváregyenruháktól színes giccsparádéja láttán. Csillaghajók ide, robotok oda, a Battlestar Galactica igazi oldszkúl hangulatú film, és ez alatt nem a pulp/retro elemek túltengését kell érteni (ellenkező esetben eszembe se jutott volna venni a fáradságot írni róla), sokkal inkább a komorabb hangvétel megtámogatta kortalan mondanivalót és az érezhetően egységes, eltervezetten befejezett, nagyszabású történetet, amely messze túllép a CGI-technológia elterjedése óta népszerűbb sci-fi sorozatok “gadget/monster/planet of the week” jellegén. Nálam elérte, amire hivatott: kezdem is nézni a négy évados sorozatot.
Értékelés: 4 Kobol Ura / 5.
Előzetes: