Gé_A_eNn_É

A REC volt valószínűleg az első film, amelyben a kézikamerázással megcélzott ideghúzás nem abban merült ki, hogy a nézőtéren mindenkinek belefájdult a feje a pinball-labdát játszó POV rángásaiba, hanem sikerült hozzátennie némicskét a hangulathoz is, sőt a nyavalyás éjjellátó szerkentyű komoly narratív eszközzé nőtte ki magát a legutolsó néhány perc világtalanságban játszódó jelenetében. A kamerájához a végsőkig, az életénél is jobban ragaszkodó operatőrt mint élethű karaktert ugyan még mindig nem sikerült teljesen hihető figurának eladni, de annyi baj legyen – egy fiktív világ, amely elbír egy zombiapokalipszist, esetleg ilyen evolúciós zsákutcákat is kitermelhetett magának, "miért ne, ez csak egy film" alapon. A produkció többi aspektusa azonban a lehető legautentikusabban volt megalkotva. Ebben sokat segített, hogy valójában csak egy zseb-zombiapokalipszisről volt szó, amely egy spanyol társasházban tört ki, a szereplők tehát hétköznapi emberek voltak, néhány hivatásos tűzoltóval felhigítva. Persze még ez utóbbiak is olyan intenzíven izzadós pánikkal reagáltak a veszett fertőzöttek feltűnésére, hogy azzal a folyadékmennyiséggel a helyi tűzcsap se kelhetett volna versenyre – gondolom, úgy, ahogyan én meg te is viselkednénk, ha holnap reggel anyuka/hitveske nem pirítóssal és kávéval ébresztene, hanem halottan és a püspökfalatunkra éhesen.
Hatásos film volt, sőt én – lévén nem viseltetek semmiféle extrémebb rajongással a zombifilmek irányába – talán a leghatásosabbnak éltem meg az összes rokon alkotás közül, amiket csak láttam, a régi Romeróktól... nos, az új Romerókig. Hogy mégis ki a ökörszem gondolta volna, hogy a horror (figyelem, enyhe túlzás jön) modern klasszikusa Európa sarkában fogja felütni bájos fejét, olyan magasra, hogy még Hollywood is meg akarja hágni? Ezen tömény filmes zsenialitás után gyakorlatilag bárki, és joggal.
A REC 2 ott kezdődik, ahol az első rész befejeződött, pontosabban néhány perccel korábban. A kameraman szerepét ezúttal a négytagú kommandósosztag tölti be, merthogy mindnyájuk sisakján van egy kis vevőkészülék (és azt hiszem, egyikük normális kamerát is cipel, bár ebben nem vagyok biztos; mindenesetre láttam a cucc árnyékát az egyik jelenetben, de az baki is lehetett). A helyszín ugyanaz az emeletes épület, a szituáció ugyanolyan ismeretlen az elszigetelt falakon kívül gyülekező tömeg számára. A zombiszerűségek voltak olyan rendesek, és azóta sem próbáltak kitörni vagy ablakoknál mutatkozni. Ez jelentheti azt is, hogy teljesen agyhalottak, és a motorikus funkcióikon meg gyomruk kínzó korgásán kívül nem működik bennük semmi; vagy éppenséggel sunyin meglapulnak, olyasmi megrakott tálcára várva, mint teszem azt négy megtermett kommandós meg egy pap. Igen, vatikáni ügynök – ugyanis mint kiderül, ezek a puszilnivaló abominációk nem is zombik, hanem démonok megszállta gazdatestek.
A Vatikán szokás szerint bekavar a dolgok kezelésének logikájába, s ahelyett, hogy fegyvereseink agyaggalambosat játszanának minden kvázi-zombi koponyájával a házban, inkább el akarják kapni a dögöket, hogy a legújabb papnevelde exorcista-tantermét elláthassák fél-élő gyakorlatozóbábokkal. Na jó, nem, de majdnem: vért kell szerezniük a fő-fődémontól (vele már volt szerencsénk megismerkedni, és bizonyára azóta is vissza-visszajáró eleme sokak lidércnyomásának). Jóllehet megszállásos az eset, de az Ördög se kerülhette meg a fizikai világ törvényszerűségeit, hogy légből kapott, tudománytalan úton kreáljon magának ölebeket a kispolgárok porhüvelyéből: "egyszerű" vírusos fertőzés az egész, szóval ha van vérminta, lehet ellenszer is. Talán mondanom sem kell, hogy még Sziszüphosz is sikoltozva menekülne egy ilyen kilátástalan meló elől, és hőseinknek nem kevés izzadságába, vérébe és eleven húsába kerül, mire egyáltalán kifundálják, hogy mit is kéne tenni, az első nyilvánvaló opcióként felmerülő azonnali pelenkacserén kívül. Az előző részből visszatérő szereplő (akinek funkciójára elég hamar rájöhetünk, amennyiben emlékszünk még, milyen helyzetben váltunk el tőle a múltkor) és néhány kölyök feltűnése is csak bonyolít a dolgokon.
Kivédhetetlen hátránya a filmnek, hogy nem üt már akkorát, mint az első REC, mert szinte minden jelenet ismerős lehet abból; az újak pedig, kis kivételtől eltekintve, csak bagatellizálnak a koncepción (a Sötétség Dimenziója, jaj... ez itt nem a Kör vagy Silent Hill, kérem). Ezzel szemben a dolog még mindig működni látszik, egyrészt a spanyol színészek félelmetesen természetes játéka miatt – amit ráadásul több esetben is hosszú percekig kellett csinálniuk, vágás nélkül –, másrészt a hangulatnak köszönhetően. Nem lehetett könnyű horrort rögtönözni egy lépcsőházban meg pár lakásban, ennek ellenére elhisszük, amit látunk, hogy a megfelelően elcseszett szituációkban a karakterek hősködés helyett megfelelő mennyiségű csokit nyomnak a gatyájukba, és nagyon nem állnak a helyzet magaslatán.
A képi világ pontatlan, koszos, mosott, úgyhogy nem szúrnak szemet a trükkfelvételek. Az erőszak naturalista, mégsem torture porn-szintű. A pánikolás nem drámakirálynők szánpadias hisztériájára emlékeztet, hanem egyszerű emberek őszinte rémületére. Az alvadtvér-sűrű légkörnek hála a félelmetességhez nagyrészt nincs szükség olcsó ijesztgetésekre (hisz az ember akkor is ugrik egyet, ha váratlanul megdobják egy gumimacival, de ez nem jelenti, hogy a gumimacik félelmetesek volnának). Meztelen égimeszelő banyának beöltözött, amorf anatómiájú és egy ittas orángután mozgáskultúrájával rendelkező barátunk (és ezen a képen a színészen még nincs is rajta a rémsmink) ismét feltűnik a sötétből, és a film vége megint merészen unhappy. Egy kiskaput másodjára is sikerült hagyni a folytatásnak – remélem, hamarabb elkészül, mint az amerikanizált változaté, mert a nyakamat rá, hogy jobb lesz. Ez is jobb lett, mint vártam, bár az előző epizódot nem szárnyalta túl, és a vallási motívumok furcsa túlsúlyát sem erőltettem volna, hisz akciócsoportunk szinte többször veti be a feszületet és a latin imádságoskönyvet, mint a jó öreg sörétes szakállritkítót. Izgalomban és lédús trancsírban azért nincsen hiány. 3 és fél smucig spórolós rendőrkapitány / 5: négy helyett mondjuk tizennégy kommandóssal már lehetett volna kezdeni valamit a helyzettel. Nézzétek a közel négyperötös első rész után. Szórakoztató borzongást!

William Mandella közlegényt olyan sokáig rágja a háború gépezete, hogy végül gyémánttá keményedik: egykori "halandó" önmagára (magát) alig emlékeztető, időtlen, a külvilág (a haderő) számára ideális létezővé, saját maga számára azonban ittragadt kövületté. Legendás lesz, de az idő rendre túllép rajta, mielőtt még megtudhatná, miért lett az; gyalog, akit a táblán töltött ideje alapján minden valószínűség szerint már rég fel kellett volna forgácsolnia a játékosok körül kavargó kozmikus zűrzavarnak, de az ocsmány szerencse melléje állt – sőt, olyan közel tolakodott az arcába, ahonnan lehetetlen megállapítani, bal-e vagy csak a sima fajta. Akárhogy is, Mandella katonáskodása valószínűleg túllépi nem csak a mindenkori sorozási szerződések legapróbetűsebb részeiben bennefoglalt határokat, de túltesz magán a józan belátáson is, ami az emberi természetet illeti.

Haldeman katona volt Vietnamban, és ez határozottan jót tett háborús regényének, amennyiben egy, holmi tudományos-fantasztikus háttérvilág kedvéért létező, érezhetően művileg megalkotott konfliktus helyett maga a háború van a középpontban, amelynek kedvéért a háttérvilág létezik – és változik. Mandella személyes visszaemlékezéseiből épül fel a szöveg, amint mind sztoikusabb beletörődéssel ecseteli megpróbáltatásait, melyek közül a legnagyobbak még csak nem is harc közben érik. Mialatt eltelik több, mint ezer esztendő, az emberek és a földönkívüliek egyaránt nem tudják, nem egyeztetik, voltaképp miért is igyekeznek annyira fajirtást eszközölni a másikon. Ezen az alapvető emberi/civilizációs ostobaságon az sem segíti át a feleket, hogy a háború állandóján kívül ez idő alatt a társadalom és a köz gondolkodásmódja is sorozatos sarkalatos változáson esik keresztül. A regény végére aztán leesik mindenkinek, hogy talán mégsem éri meg örökháborúzni, de addigra már olyan messze állunk az emberiességtől, mint faj, és ahogy azt az olvasó elképzelheti, hogy akkor sem lehetne nagyobb a változás, ha az idegenek leigáztak és a képükre formáltak volna bennünket. Vietnam – esetleg a Háború mint fogalom – feleslegessége olyan történetet kanyarintott elő a veterán író tollából, ahol az öldöklés oka csaknem az abszurditással határos talány, ha nem is morális, de már pusztán az erőforrások és a technikai limitek jelentette gyakorlati nehézségek szempontjából is. Lehet, hogy hónapokba telik, amíg egy hadihajó eléri a célját az űrben, aztán még hetekbe, amíg lelassul és megállhat, s az észveszejtő galaktikus távolságoknak hála napokig tartanak az űrcsatának címkézett kergetőcskék... de ilyen apró buktatók csak nem állíthatják meg a vérengzés vak és súlyos hadigépezetét!

Erről van szó: amíg a csapatszállító hajók a kvázi-feketelyukak tépte féregjáratokban utaznak a téridő szövedékén keresztül a világmindenség másik végébe, a legénység saját szubjektív idejéből néhány hónap telik "csak" el, a normális kerékvágásban maradt kívülállók – a Föld, a katonaság, az ellenség – számára azonban hosszú évszázadok. Mandella ezeréves militáns működése során sem lát öt-hatnál több éles helyzetet a csatamezőn, mert idejének nagyját vagy átalussza az utazás alatt, vagy elgyengélkedi, vagy elszörnyülködi az újabb és újabb korok szürrealitásán, amikre érkezése nyílik felébredni. Objektív időben mérve századok alatt sem bírja leszolgálni tízéves szolgálati idejét, majd nyilvánvalóvá válik, hogy nem számít az egész, mert a társadalom, amelybe le kéne szerelnie, kiveti őt, ódon eszméit, elavult vágyait a számára megszokott életre, és deviánssá korosodott szexuális orientációját (a jövőben a kormány mindenkit melegre kondicionál, hogy tövestül tépje ki a túlnépesedés problémáját, sikerrel; ezek után a heteró Mandella lesz a Vén Buzi a homoszexuális többiek között, jobb kifejezés híján). Így aztán nem okoz neki nagy törést az a felfedezés sem, hogy a hadseregnek esze ágában sincs kiengedni a kezei közül egy hozzá hasonló értékes régiséget, aki a háború legelejétől jelen van a hadszíntéren. Mandella nem győzi kiröhögni a belét a tény fölött, hogy tiszti rangokat kap, pedig hát az ő szemszögéből szinte még csak tegnapelőtt lépett be a bőrnyakúak közé, de mindenesetre semmiképp sem több évszázada. A virtuális valóság-szerű tanítógépeknek hála hamar képbe jön a legmodernebb harcászati vívmányokkal kapcsolatban, de ez is csak megerősíteni tudja benne, hogy a fegyveres erők kötelékén túl egy idegen világ várja, amelybe nem létezik gyorstalpaló. Ha pedig nincsen vesztenivalója, talán amiatt sincs értelme rágódni, hogy a számára ismerős Föld meg a családja halálát követően a harci kedve sem létezik többé már sok száz éve.

Egy katona nem cizellálja túl a mondanivalóját, de az elevent célozza vele. Haldeman (azaz Mandella) prózája pontosan ilyen, tele hétköznapi szellemességgel és hanyagul odavetett tudományos-fantasztikus elemekkel, a legtermészetesebb hangvétellel papírra vetve. Bemutat egy-két zseniálisan kitalált futurista fejleményt, legyen szó akár harcászatiról vagy szociálisról, és nagyvonalú iramban hagyja maga mögött minden új kreációját, hogy egy még különösebb jövőbe katapultálja főhősét. Ütős, naturalista akciójelenetekből ugyanúgy nincs hiány, mint elgondolkodtató töprengésekből az örök háború változó világának dolgai fölött. Rövid könyv, de hatásos, és tényleges oldalszáma helyett inkább azért zavart, hogy hamar vége lett, mert szíves örömest olvastam volna tovább szegény fószer próbálkozásait az életben maradásra a frontvonal túlsó, beilleszkedésre az innenső oldalon. Persze akkor talán nem érvényesült volna a mérsékelten háborúellenes (bár nem pacifista) közvetett üzenet, ti. hogy egy értelmetlenségek miatt kirobbant konfliktus csak értelmetlen véget érdemelhet. Nem kérdés, legalább annyira a háború kigúnyolása ez a regény, mint amekkora sci-fi klasszikus a maga jogán, és abszolút élvezhető úgy is, hogy nem látunk bele különösebb párhuzamokat Vietnammal. A Született stratéga hátoldalán egy bizonyos Michael Bishop azt írja, az a legjobb háborús sci-fi az Örök háború óta. Kutyafityiszt, az nem háborús sci-fi, hanem puskaporszagú könyvtári múltelemzés (jóllehet annak nem rossz); míg Haldeman írása intelem a jövőre nézve, saját tapasztalatok alapján minél autentikusabban elrettentő atmoszférával, mert csak úgy van értelme. Az olvasó pedig repes, akár hajlandó benyelni a politikai felhangokat, akár csak némi kiváló tudományos fantasztikumra vágyik. 4 állon hordott extra herezacskó / 5 – kösz, Valhalla, a sztorihoz még egész véletlenül sem kapcsolódó, de legalább guszta borítóképet, meg a középszer nívójára alulról óbégató fordítást-szerkesztést. És megint csak Isten áldja az antikváriumokat (ez a Nosztalgia Ant.-ból van)!

Na... Galifianakis! Tessék. Végre. Jézusom. #5 (ennél oldalt a többi)

Megrendezett kínhumor, de jópofa.

Előzetes elvárásaim – melyek valahol azokban a világtalan mélységekben tartották a filmmel kapcsolatos bizodalmamat, ahonnan egy esetleges Van Helsing 2 is indulhatna meddő rohamra a tetszésem meghódításáért – nem tudtak felkészíteni a sokkra, hogy a Solomon Kane az év egyik legkellemesebb mozgóképes meglepetése lesz – márpedig az lett. Nem azért, mert olyan zseniális mozi volna, hanem pusztán mert megmutatta, hogyan kell igazi dark fantasyt vászonra vinni, hogyan kell gyönyörűen fityiszt mutatni a család-kompatibilitásért könyörgő stúdiónak, és hogy van élet a moziban Robert E. Howard karakterei számára a legelső Conan filmet követő sorozatos leszereplések után is.
A Solomon Kane sötét, véres és kemény film, amely műfajának (ti. kardos-disznólábas-gonosztlegyőzős kalandfilm a kegyetlenebb fajtából, antihősökkel és majdnem olyan magas halálozási rátával, mint amekkora hullahegyek termelődnek a statisztákból a végére) éppen elég kliséjét pengeti meg ahhoz, hogy a homlokunkhoz kapjunk, egyrészt mert az efféle sablonok nagyját pont hogy Howard teremtette meg, másrészt mert szemmel láthatóan mégiscsak többé-kevésbé működőképesen lehet őket filmre adaptálni, hiába igyekezett bennünket meggyőzni az ellenkezőjéről a Van Helsing, a Vörös Szonja meg hasonló hard/dark fantasy felednivalóságok. A forgatókönyvíró-rendező Michael J. Bassett bebizonyította, hogy elég, ha szenvedéllyel, valamint az alapanyag  iránti alázattal fogunk hozzá, így a végeredmény – kétséges Oscar-esélyességének dacára – nem fog csalódást okozni a mozi- és Howard-rajongók körében. Vagy hát közel sem akkorát, amilyet az első trailer után nagy savanyúan vártam, kénesővel és mennyindulással.
Pedig nem kezdődött valami fényesen, aztán még több tíz percig próbált felállítani maga elől, hogy unalmamban otthagyjam. Azaz a legeleje a hamisítatlan bad mofo Kane-ábrázolással, aki foggal esne még Feketeszakáll torkának is, fenemód ígéretesnek indult, csak hát hamar elvágták a karakter előtörténetének izgalmasabb/sötétebb szakaszát, és félórás sztoikus szenvelgés következett. Aztán eleredt az eső, hogy a színészek majd' belefulladtak, és a felhőkkel együtt megérkezett a borzongató légkör is. Meg a vérbő csaták, a szánnivaló (= halálra ítélt), tébolyult meg szemétláda mellékszereplők, Kane meglepő kilátástalanságot sugárzó bukásai, emberi szörnyek és embertelen borzalmak – nem tehetek róla, egyből a Warhammer karistos brutalitására asszociáltam, főleg a "Káosz-bajnok" és a "ghoulok" felbukkanása után. Tény, hogy Öregvilág látványosan sokat köszönhet a Howard által lefektetett dark fantasy világképnek, ahol a keresztény Isten nevének zsolozsmázása nem ment meg senkit, ha pokolbéli bestiák jönnek a sárba taposni a falut, és csak a fanatikus kalapos-köpenyes boszorkányvadászok sokat látott szemének, sokat ivott pengéjének és kiégett lelkének van némi esélye a Gonosz ellen. A film nem finomkodik, amikor szenvedést és reménytelenséget kell bemutatni (vagy épp totálisan váratlanul egy komplett keresztre feszítést), és csak egy-két esetben van túljátszva a dolog (nevezetesen a CGI-t igénylő jelenetekben), egyébként kiváló légkört teremt a szadista néző számára. No igen, ami engem illet, a romba dőlt, vérbe-sárba fúló falvak jól sikerült díszlete még akkor is levett volna a lábamról, ha a rendező elfelejti benépesíteni őket szereplőkkel és történettel... és biztosan nem vagyok egyedül. A green- és bluescreen korában (khm, Spartacus) felüdülés ilyet látni.
A történetet nem illik ellőni, de pár vaktöltényt azért eldurrogathatok. XVII. század eleje, a puritán Anglia. Kane családi perpatvarból menekül a tengerre, ahol a spanyol gályák mellett saját lelki üdvének is a legnagyobb ellensége lesz. Gyilkol és fosztogat, aztán a Kaszás (csak így, nagybetűvel) nyálcsorgatva megcsóválja előtte a fejét, és egy Pokolba szóló ingyenjegyet tűr Solomon mellényzsebébe. Félelemszülte célszerűségből istenfélő ember válik hát belőle, és a testébe égetett feszületforma billogokkal próbálja elejét venni, hogy az Ördög megkaparintsa az irháját lábtörlőnek (John Constantine-é mellé, höhö). Ez nem jön be, de a vallásosan eltöltött egy esztendő legalább hagy némi nyomot hiányzó lelkiismerete helyén: nekiveselkedik, hogy kiszabadítson egy lányt a környéket fosztogató és agymosott barbár csatlósaival teleszóró boszorkánymester karmaiból – természetesen hogy ezzel kiváltsa lelke jussát, a Pokol lángjai közt való örök agonizálást. Nem mondom, hogy Kane minden jócselekedetét önzésből viszi végbe (meg aztán ezek a "jó" tettek nagyrészt mások túlvilágra szeleteléséből állnak), de mindenképpen érdekes dramaturgiai csavar az, ahogyan, aminek be van mutatva a figurája: előbb romlott kalózként, majd megtört remegő kocsonyaként; a sztori legnagyobb részében pedig épp eleget öl és szenved legbelül ahhoz, hogy kibújjon az átlag mozihős egysíkú megjelenítésének béklyójából. Nem fehér lovag, de nem is egy undorító féreg: hihető, többrétű személyiség. Kétlem, hogy a tetemes irodalmi háttéranyag nélkül sikerült volna ilyenné formálni. A film végére persze egyértelműen pozitív alakká lesz, de addigra már megérdemli, hogy a néző is elfogadja bárminek.
Happy end ide vagy oda, a franc se gondolta volna, hogy ilyen áldásosan durva film lesz, olyan göröngyös úton haladó, hogy kiveri az ember fogát is, de az kiköp, aztán elvigyorodik, mert éppen ilyesmire vágyott már régóta. Ha sebészi kérlelhetetlenséggel fogunk a szétboncolásához, nyilván nem találunk többet a fél mázsa alvadt vér alatt, mint egy viszonylag egyszerű szerkezetű, fantasztikus-horrorisztikus elemekkel megbolondított akciófilmet – de vannak olyan produkciók, amelyeknél erre hajlandó vagyok magasról tenni, mert örömet okoz, hogy belemenjek a film kis játékába, és sodortassam magamat a hangulattal. Ilyen volt még pl. a Repo Men, ilyennek érzem ezt a mozit is, és hőn remélem, hogy mostantól csak többükkel fogok találkozni.
A Solomon Kane "egynyári szenzáció", ezt most minden pejoratív felhang nélkül írom. Valószínűleg jövő ilyenkor már nemigen fogok rá emlékezni, de amíg tartott, piszok szórakoztató volt arra, amire rendeltetett, olyan formán, ahogyan szükséges volt. (Az előzőleg várt max. 1 helyett egy jól megérdemelt) 3 BalrogGólem / 5.


Spoilermészárlás:


[Potyabónusz: kreaturák a filmből (és spoilermészárlás megint):]

"Egy civilizáció fokmérője a bátorsága, de nem a katonái, hanem a nézőközönsége bátorsága."

A regény borítója, címe vagy fülszövege alapján nagyszabású, akciódús űrháborús sci-fit váró olvasó valószínűleg csak akkor nem fog csalódni – sőt gyönyörében a haját is leteszi az első ötven oldal után –, ha az akció fogalmába beleszámítja a könyvtári kislétrák fokain való adrenalinserkentő egyensúlyozást is, a nagyszabásút pedig (csata)tér vagy (űrcirkáló)szám helyett inkább (világtörténelmi) időben érti. McDevitt A Talent for War című könyve büszkén mutatja, miért nevezik az írót "futurista antropológusnak", amennyiben a cselekmény mozgatórugóit egy kétszáz évvel főhősünk, Alex Benedict csecsszopó korát megelőző, elemeiben rejtélyes háború kisebb-nagyobb kérdőjelei jelentik, melyeket utólag kellene némileg egzaktabb tudást igazoló írásjelekké ügyeskedni. Régiségkereskedő és gazdagentellektüelnagybácsis Alexünk rögtönzött történelemleckéket tart az olvasóságnak a mától kb. kilencezer esztendő múlva esedékes, balul (pontosabban bombafüst-szagúan) elsült első kapcsolatfelvételt követő kozmikus haddelhaddból, közben emlékműnek nyilvánított bolygókra látogat el kialkudozni az igazság töredékeit az aktuális családtagtól, műértőtől vagy MI-től. Végül kiderül, hogy a múltban áskálódás egész komoly hadászati fegyvertények forrása is lehet azon kívül, hogy az újraírandó történelemkönyvek számára új szárny dukál majd minden városi könyvtárhoz, és a jövő építőipara részegre virágozza magát.

McDevitt javára szóljon, hogy bármilyen papírszáraz unalomnak próbálom is beállítani itt a történetet, igazából olvasmányosabb, olykor még izgalmasabb is a regény, mint lehetne, elvégre konfliktusainak zömében elméleti problémákon kerekednek felül szürkeállományok, nem pedig élieneken protonágyús tengerészgyalogosok, metálzenére. Az írónak sikerül elkerülnie a túl messzi jövőben játszódó és/vagy nem csak a cselekmény jelenének eseményeivel foglalkozó könyvek legnagyobb buktatóját, az átlátszó kimagyarázást az olvasónak. Előfordul ugyan néhány oldalnyi szöveg, ami egy az egyben lett "átemelve" Benedict egyik historikus témájú adatkristályából, de arra is inkább a szereplők kíváncsiak, nem az olvasó felfogóképességét hivatott pátyolgatni a jelenlétük. Ennek az in medias res módszernek esetemben az volt a legkínosabb hátránya, hogy egész addig nem esett le, az ashiyyuri ellenség voltaképp egy földönkívüli faj, amíg Alex nem volt oly jó és találkozott eggyel személyesen is a kedvemért.

De legalább volt egy meglepetés, és hát meglepetések helyett McDevitt jól láthatóan inkább a lassabban összeálló, hamarabb megjósolható kinézetű, 3000 darabos kirakósokat részesíti előnyben a fejezetek "csattanóiban". Összesen két valamirevaló akciójelenetet számoltan össze a regényben, ezekből az egyik egy jövőben játszódó Baywatch-epizód katarzisa volt, a másik meg egy idegen bolygón forgatott NatGeo Wild természetfilm fiaskója. Ezzel szemben Alexék agytekervényeinek (a megfeszített munka izzadságától rozsdás) hangja visszhangozva kihallatszik még a csukott kötetből is. Ez, kérem, értelmiségi harcászat, detektívigazolványok helyett egyetemi diplomákkal, sikátori ökölharcok helyett politikailag fűtött beszédekkel, kisstílű bűntettek helyett az egész emberiség hozzáállását potenciálisan megváltoztató, kozmikus jelentőségű esetekkel.

Noha McDevitt nem hivalkodik vele szaruhártyát szúróan, a regény(sorozat) háttérvilágát egészen hihetőre alkotta meg. Szinte már unalmasak a jövő hétköznapjai, olyan természetességgel működik minden kitalált kis sci-fi-részlet. Az erőteljes ógörög filozófiai befolyást először egy kicsit érthetetlennek tartottam, ti. az ezermilliárdos emberiség tizennégyezer év alatt nyilván létrehozott már egyéb ismeret- és gondolatelméleti iskolákat is, amelyek, ha nem is hangsúlyosabbak a görögnél, de korszerűbbek, vagy legalább felidézhetőbbek annál időbeni közelebbségük okán. Viszont minimum a 300 rettenthetetlen spártai motívuma miatt, amely fontos szerepet kap, érthető, miért tűnik föl szinte fejezetenként Platónék egy-két említése. Furcsább ennél a fejezetnyitó, többnyire fiktív történelmi személyiségek tollából származó idézetek* jelenléte, nemigen tesznek ugyanis hozzá a hangulathoz vagy a sztorihoz. De legalább rövidek.

A világ eléggé űroperás ahhoz, hogy McDevitt hangulatos űrháborús mementókat meg barátságtalan idegeneket szerepeltethessen a történetben, közben hard-sf-nek is tekinthető mondjuk a nehézkes-realisztikus űrutazás** vagy a különböző emberi hatalmak politikai megférhetetlensége miatt. Semmi vad ötlet, amiért tíz év múlva is elismerően emlékeznénk vissza a könyv ezen aspektusára, viszont így nem vonja el a figyelmet a régmúlt titkait bogozgató sztoriról. Egyedül a házi MI-k értelmi szintje lóg ki a képből, amik/akik semmivel sem tűnnek "gépebbnek" a hús-vér személyeknél; előszeretettel ironizálnak, feltételeznek dolgokat és használnak emberien suta frázisokat. Másrészről talán csak sikerült a végletekig tökéletesíteni a mesterséges tudatokat, addig a pontig, ahol már szinte összetéveszthetetlenek bárkivel. (Harmadrészről a regényt 1989-ben adták ki, és egyébként sem lehet minden sci-fi író tévedhetetlen próféta.)

A regény vége felé kimozdulunk a karakterek olvasószobájából, hogy az addigi hangvétel szürke alapjára izgalmasabb események vázát halmozza egy felfedezgetős-konfrontálódós részecske. (Gyanítom, ez az utolsó negyed plántálta a szerkesztő fejébe a díjnyertes ötletet, miszerint "high-tech Indiana Jones"-ként(!) kell hivatkozni Benedictre a hátsó borítón. Nos, a fickó legfeljebb akkor hasonlítana Indyre, ha utóbbinak tiniként végleg elveszi a kedvét a tettleges régészkedéstől az az ominózus ostorcsapás, és azóta szigorúan az egyetem falain belül tespedt volna, élénk képzelőerővel ugyan, de fizikailag passzívan.) Az epilógusban Alex kissé hányaveti módon gyakorlatilag kiszól az olvasóhoz – igyekszik a folytatás megvételére ösztönözni minket, miközben megsuhogtatja előttünk világrengető tetteinek taglalatlan folyományait az egész emberi fajra – vagyis, jóllehet happy end van, de legalább nem tart sokáig; nem ebben a kötetben. Nem is baj, háromszázhetven oldal alatt oda meg vissza kitapasztalhatta már mindenki, fűlik-e a foga McDevitt stílusához annyira, hogy bevásárolja a többi részt a lazán összefüggő sorozatból. Nekem pozitív élményt nyújtott a regény, letétele után mégis jóformán megkönnyebbülve nyitottam ki egy másik könyvet, ahol remélhetőleg kevesebb lesz a beszéd és az elmélkedés, és több tett követi majd azokat, mint McDevittnél. 3, millenniumokat átvészelő mindenható Wicca vallás / 5: átlag feletti munka, megéri a pénzt és a ráfordított időt, ellenben valószínűleg elegendő kivenni a könyvtárból egyszer, aztán visszavinni, és esetleg fél év múlva felidézni, hogy érdekesek lehetnek a folytatásai. Én valami hasonlót tervezek azokkal. 

* a kedvencem: "Mennyi ingatlan egy rakáson!" (65.o.)
** ld. a 293.o. idézetét: "Annak, aki siet, nem való az űrhajó."

Állítólag jön a remake-je, addig is álljon itt az eredeti Tűz és Jég (nem a "dalos") előzetese. A Frazetta (RIP 2010...) pingálta izomtömegek és csöcshalmok hardabb fantasyt sejtetnek, mint a Conan-sorozat.

Vasemberék szépen felkapták az AC/DC-t (nem mintha szüksége lett volna bármilyen segítségre, és még csak nem is ez az első eset), én meg erősen remélem, nem csak a trailer alatt dübörög, hanem a filmben is hangulatalapozóként fog szolgálni. Mert ez nagyon ígéretes kis (poszt-Shrek) animációs vígjátéknak néz ki:

Ahogyan ez is a Jégkorszakos szakik kezei alól. Vérpezsdítő rockzene nincs, esős-botlós humor van, de összességében nem kelt túl rossz benyomást.

Poszt-apokaliptikum Michael Biehnnel. Mielőtt eszembe jutott volna, hogy jé, talán örülni is lehetne ennek, beúszott a képernyőre, hogy "a Hitman rendezőjétől"...

Jim Thompson regényének és az azonos című '76-os film feldolgozása, remekül összerakott trailerrel:




Szerencsésen felkarolt szerelemprojekt, nem mellesleg borzalmasan várós:

Rocky v2? Azt azért nem, de érdekes lehet:

A lehetőleg minden új filmről cikkezni vágyó kritikus !szubjektív! blogger legnagyobb rákfenéje nem a rossz mozi, amiről csak fröcsögni lehet, nem is a jó mozi, amiről komolyan megkérdőjelezhető rajongással tud csak értekezni, hanem a teljesen átlagos mozi. Amiről elvileg éppen azért volna könnyű érdemben bármit is mondani, mert nincsenek kiemelkedő elemei, és csukott szemmel is rá lehet fogni a cselekmény fonalára... viszont az ember pár perccel a stáblista után már alig emlékszik a dologra. A Green Zone nem rossz film, de hogy most már azt se nagyon tudom, melyik aktuális-divatos közel-keleti hadszíntéren is játszódott pontosan, és hogy a vége tulajdonképpen happy end volt-e vagy sem, az nem a legjobb ajánlólevél, amit egy blogbejegyzésben kínálhatok a produkcióról.

A rendező, (csak stílusosan) Greengrass (a két utolsó Bourne film direktora) és a főszereplő, Matt Damon (őt már jól ismerjük) a bevált receptet követve egy olyan kortárs háborús filmet készítettek, amelyben csak sokadlagos prioritást élvez az acélmagvas golyók átküldése a terroristák/honvédek homloklebenyén, mivel elsősorban politikai, árnyékban machinálós, odahaza az amerikai közvélemény fejével játszós verbális, hatalmi és gerinctelenséget fitogtató kis csatározásoknak lehetünk szemtanúi. A jó katona olyan patyolat lelkű, hogy még a bogarakat is érzéssel törli ki a szeméből; az újságírónő idegesítő, törtető és persze mindig kapható a Nagyobb Jót szolgáló kompromisszumokra; a rossz katona hitvány, szőrös és erőszakos; az irakban a zsebbe tömött 7.62-es töltények súlyában mért hazafiasságát agresszor-barát lokálpatriotizmusra cserélő helyi senki egy valódi hős, és olyan ügyes rögtönző tolmács, hogy holnap már utazhatna is Washingtonba nyakkendős állásért. Irak zsúfolt, veszélyes és homokszín. A tömegpusztító fegyvereknek mintha csak a rémhíre létezne. A vezetésben mintha tégla volna, aki hamis infókkal eteti az akcióra éhes hadigépezetet. Szarul áll a júesszéiek zászlaja: Damonék a CIA segítségével is legföljebb bukdácsolni bírnak az összeesküvő ellenség után, akik félretáncolnak minden csapda és kilőtt golyó elől, s a film szintén képtelen valami olyasmit mutatni, ami bármilyen szempontból kiemelné az átlagosság egyhangúságából.
Félreértés, takarodj: a film látványos, egész akciódús, a sztori szépen ki van gondolva (bizonyos Rajiv Chandrasekaran [a magyaros átírással meg se próbálkozok] '06-os könyve inspirálta), és mint mondtam, különösebb kivetnivalóm nem volt azon kívül, hogy erős déja vu fogott el egyes jelenetek, aztán az egész film utóíze miatt, hiszen annyi, de annyi háborús mozi létezik, amely a harctér helyett/mellett a bábmesterek intrikáira koncentrál! Lehetséges, hogy a néző pillanatnyi befogadóképességén áll vagy bukik a film megítélése (tyű, most aztán újat mondtam), mindenesetre én kissé összezavarodva álltam fel, miután vége lett, egyrészt mert a jellegtelenségen kívül csak annak szinonimái kavarogtak a fejemben a filmet illetően, másfelől mert bármennyire is képtelen vagyok utálni, egyre jobban irritál, ahogy félévente egy-egy új hollywoodi szuperprodukció igyekszik letuszkolni a torkomon ugyanazt az üzenetet. Két oldala van minden éremnek – ilyen egyszerű, vettük, rendben. Ez a fárasztóan fáradhatatlan presztízshadjárat természetesen még mindig jobb, mintha pl. az amerikai oldalt csupa szépfiúk gyülekezetének állítanák be, minden egyes bagdadi utcakölyköt meg patákkal-szarvakkal ábrázolnának, de kötve hiszem, hogy a józan megítéléshez éppen egy mozidélután fogja hozzásegíteni Average Joe & Bros.-t.
A Green Zone szerencsére legalább olyan rendezőt kapott, aki érti a dolgát, és olyan főszereplőt, aki megfelelően értetlen arccal tudja kapkodni a fejét, valahányszor kihúzzák alóla a repülőszőnyeget. Brendan Gleesonnal mindig öröm találkozni (és az In Bruges óta amikor meglátom akármiben, valamilyen sokkoló jelenetet sejtek a sarokban megbújva), Greg Kinnear görény karakterének a fejét meg legszívesebben a következő foci VB hivatalos labdájának nyilváníttatnám, hadd rugdossák szerte. Ebből is látszik, hogy működik a film, csak épp nagy igyekezetében feltöri a nyergébe jegyet váltó néző fenekét, és ha tetszik is neki, amit lát, a sajgó hátsó sajgó hátsó marad. Egy darabig, aztán begyógyul, és azzal együtt elfelejti a filmet is. Nézze meg mindenki, mert nem egy rossz mozi, de ne várjatok tőle megváltást, mert nem is kifejezetten nagyon jó. 2.5 Weapons of Massive Aaarghnowwherethefuckarethey?! / 5. Nos, nálam az átlagérték már nézendőt jelent.

A Just Cause 2 után még egy, eddig végig nem játszott játék (kínosan lassan haladok velük, hogy tovább tartsanak), még egy másokat segítségül hívó jellemzés: a Metro olyan, mint a STALKER és a Half-Life (2) vegyülete. Előbbire a nyersesége adta, borzongatón rideg, orosz poszt-apokaliptikus hangulatában, utóbbira a változékony játékmenetében hajaz, és abban, hogy zárt, szegmens-szerű pályái a felépítésüknek hála sokkal inkább tűnnek egy szép ronda nagy világ szerves részének, mintsem repetitív, művi lövölde-bódéknak. Márpedig a játék már csak a címe miatt is elmehetett volna rail shooternek, ha a fejlesztők egy kicsit is lustábban állnak hozzá – a regény adaptálásának, tegyük hozzá, a pályánként háromszor a lábunk alá szórt kötethegyek nem engedig ezt elfeledtetni a játékossal. Legalább beléjük lehetne olvasni!

A moszkvai metróról már tudjuk egy ideje, hogy olyan komplex, hogy még a gordiuszi kötélverők is elbőgnék magukat az alaprajzát látva, eddig azonban fogalmam sem volt, hogy ilyen szürreális föld alatti helyszínek bújnak meg a hagymakupolás felszín alatt. Állítólag minden egyes sínpár és alagút az eredetiről lett minél valósághűbben megmintázva, ennek megfelelően szép nagyra tátottam a számat egy-egy vasúti építmény vagy csatornarendszer megvalósítása fölött. Ha tényleg ilyen ott a metró, egyrészt érthető, Dmitrij Glukovszki miért ezt a környezetet választotta poszt-apokaliptikus horror regénysorozata helyszínéül, másrészt viszont nekem a mélybe vesző labirintus volna az utolsó utáni választásom, ha el kéne dönteni, merre menekülök a várost radioaktív infernóval leokádni készülő atomháború fenyegetése elől.

Nem mintha sok választása lett volna a történetben (a könyvben és a játékban egyaránt) szereplőknek: odafönt évtizedek múltával is mérgező a levegő, és bár idelent a klausztro- és szkotofóbiát szító alagutakban mutánsok rágják az ember fiának lábikráját, legalább nem szárnyas behemótokkal és embertelen hideggel kell szembenézniük, és legtöbbször van hová bújni. Főhősünk, Artyom (Artjom? Artyiom? Hogy kell ezt írni?) egy emberekkel telezsúfolt állomáson dekkol, a játék egyikén a sok közül – ezek egyébként a leghangulatosabb helyek közé tartoznak, nagy kár, hogy a bennük eltöltött idő és az elérhető lehetőségeik (egy-két fegyverbolt) közel sem használják ki teljes potenciáljukat, és szinte már fölöslegesnek tűnik a rengeteg beléjük ölt dizájneri munka. Artyom mindenesetre hamar elhagyja a több-kevesebb (utóbbit megtapasztaljuk a tutorial lövöldözésnél) biztonságot nyújtó "települést", hogy a sztori aztán mind mélyebb lekvárba nyomja a fejünket a továbbiakban. A pályák külleme és a gyakori túlélőhorror-hangulat mellett a játék legelején végigjátszott, nem épp szívderítő kilátásokkal kecsegtető pár perces bevezető is elég lehangoló jövőképet kínál a játékosnak, akit vakond/denevér/patkányemberek, fennmaradt náci és kommunista agresszorok, csapdák, munícióhiány és dermesztő légkör (szó szerint is) igyekszik leredukálni a sarokban összegömbölyödve motyogó idegbajossá. Imádnivaló a hangulat, én mondom.

Minden a lehető legautentikusabb, a kézipumpás dinamóval életben tartandó zseblámpától a pénz szerepét átvevő háború előtti töltényeken át egészen a házilag barkácsolt fegyverekig. Gázmaszkunkat gombnyomásra kell felrakni, karóránkon kell ellenőrizni, meddig bírják még szuflával a szűrők, és vigyázni, nehogy a harcokban használhatatlanná roncsolódjon. Sok pálya rendelkezik eldugott alternatív útvonalakkal a cél felé, mások előre megtervezett és időzített eseményekkel tartják fent a változatosságot, a játékos bizonytalanság-érzetét és a cselekmény filmes jellegét. Az üdvösnél egy kicsivel többször látunk bullet-time-ban lendülő, torzszülöttek tapírorráról csüngő takonycseppeket, de legalább van sztori, vannak átvezetők, van célja és hangsúlyos íve tetteinknek, nem csak megyünk bele vakon a metróba. Illetve dehogynem, valójában ez a lényeg: még akkor is tűkön ülve fordulunk be minden sarkon, amikor többedmagunkkal akciózunk, és megvettük a legjobb rohampuskát és a golyóálló zubbonyt. A hangulatot harapni lehetne, ahogyan a mutánsok el is tanulták tőle és előszeretettel alkalmazzák ellenünk. Vannak még a STALKERből nyúlt anomáliák (a fejlesztők egy része a GSC-ből igazolt át), földönkívülinek tűnő, rejtélyes álommentorok, fogvacogtató körutak odafent, a rommá bombázott Moszkva épületei között, lopakodós részek, stacionárius fegyvert megülős részek, rohamvisszaverős részek, menekülős részek... Ez egy nagyon jól összerakott játék. Kevesebbet markol a STALKERnél, de sokkal többet sikerül megfognia, a játékos figyelmével együtt.

Egy-két-három pályaszakasz nagyon rövid, és ha nem a metróban játszódna, ahol ezt a kurta-furcsa epizodikusságot valamilyen szinten megmagyarázza az állomásokkal és szintekkel darabokra szabdalt szerkezet, ez valószínűleg zavarna is. Meg akkor, ha nem volna olyan bőséges számú pálya és az átlagnál hosszabb játékidő. Néhány fegyver meglehetősen használhatatlan (helló, pumpás csapágygolyó-köpő), és a munícióhiány miatt legtöbbször elmaradó próbalövészet miatt ez számomra mindig éles helyzetekben derült ki. Közepes nehézségi szinten játszom, de nagyon könnyen megy minden, lehetne szívatósabb is, nem csak helyenként és nem csak trial-error jelleggel. Egyéb nyavalya most nem ugrik be, vagy olyan halványak, hogy nem érdemes rájuk szót fecsérelni. Maradjunk annyiban, hogy a Metro 2033 kipróbálásra érdemes program, és bár még nem vagyok a végén, már most megérdemel 4 faragott faszemet az emberi modelleken / 5. Határozottan az év eddigi legkellemesebb játékos meglepetése. Ha minden igaz, készülget a folytatás is. Már csak egy magyar fordítás kéne a regénysorozatból, és tényleg a nyakunkon volna az orosz radioaktív Kánaán a maga elviselhetetlen jóságával.

Brrr...! De hogy mi szükség van egy dokumentumfilmbe blairwitches, olcsó ijesztgetésre, egyelőre rejtély számomra.

Danny Trejo durvolászik 1) és 2). Lehet tornyozni a téteket, melyik lesz B-filmesebb és kínosabban marha szórakoztató.

"Tigris! Tigris! éjszakánk
Erdejében sárga láng,
Mely örök kéz szabta rád
Rettentő szimmetriád?"

Egy-egy valódi sci-fi-klasszikus olvasásakor alig győzök csodálkozni, hogyan sikerült ilyen időtálló lényegű történeteket írni egy olyan korban, amelynek tudományos fantasztikumára gondolva minduntalan a porszívóküllemű robotok meg gumiálarcos idegenek jellemezte bájos bugyutaság rémlik föl előttem a tévéből. Bester The Stars My Destination / Célom a csillagok címen is ismert regénye ugyanis se nem elavult, se nem idétlen, sőt csúnyán kenterbe veri a kortárs sci-fik nagy részét eredetiségben és izgalmakban. '55 óta (s bizonyára előtte is) sokan sokféleképp feldolgozták a teleportációt, a vendettát és a regény egyéb központi elemeit (ld. Delta Green – egyre világosabb, minek köszönhetik vendégszereplésüket a szkopcsik, hehe), ám ez nem megy Bester könyvének kárára. Talán ismerős lesz benne egy csomó tu-fa toposz, elegyük mégis olyan finom, hogy az unalomig ismert utóízt észre se vesszük.

A Tigris! Tigris! sci-fiből a fiction tag persze szerencsésebben öregedett. Bester talán úgy ír pl. a mindig szenvedélyes, hirtelen érkező és elszálló szerelemről, meg a zavarónak ható, nem igazán rejtett faji-rasszi megkülönböztetettségről, hogy azt betudhatnánk akár a regényt szülő kor áldatlan, avítt sajátosságainak is. Csakhogy mindez ugyanúgy magyarázható a könyvben érzékletesen felvázolt távoli jövő különlegességével is, különbözőségével jelenünktől. A sztori jelenében illegális mindenfajta szervezett vallásosság, a hatóságok mellett a közember szemében is alacsonyrendű, kifigurázandó eszme – mindez persze legfeljebb csipkelődés, közel sem az olvasóra erőltetett extrém ideológia.

"– Malacképeket, signore? Pincekeresztényekről, térdelve, imádkozva, zsoltárokat énekelve, kereszt csókolgatása közben? Nagyon illetlenek, nagyon trágárak, signore. Elszórakoztathatja vele a barátait... izgalomba hozhatja a hölgyeket."

A gondolat révén utazás (jauntolás, az önmagát véletlenül felgyújtó, majd pánikjában első emberként teleportáló kutató, Jaunte után) ismét felszínre hozta a női erkölcs sebezhetőségének problémáját, valamint a magántulajdon fogalma is átértékelődött. A távolsági kommunikáció másodkézbeli fajtái szinte fölöslegessé váltak, az anyagi értékeket jaunt-gátló, helymeghatározást nehezítő labirintusokkal kellett körülvenni. Sikerrel folyt a Naprendszer belső bolygóinak, holdjainak és aszteroidáinak kolonizálása. Az emberek élettere egyszerre bővült a sokszorosára és vált csettintésre elérhetővé, közben a vallások sulykolta józan mértékletesség intelmét elfeledtette mindenkiben az egyszerű halandóságot meghaladó, korábban elképzelhetetlen lehetőségeket elérő emberiség kiemelkedése földön járó, korlátolt hajdani énje béklyóiból. Az etikai kódex és a mindenható materializmus bejáratott koncepciói egyaránt feldobni készülnek a cipellőjüket. Dekadens, fényűző, önhitt lett a világ – túlságosan furcsa ahhoz, hogy hiteltelennek minősítsünk bármiféle viselkedés-, személyiség- vagy párbeszédformát, amit Bester a regényben felhasznált, márpedig nem fogta vissza magát. Mondhatni, akkora potenciális buktatót növesztett maga elé egy ilyen szélsőséges jövőkép megalkotásával, hogy épp emiatt biztonsággal átbújtathatta alatta történetének minden egyes komponensét. Tény, hogy nem könnyű elképzelni, hogyhogy nem fulladt még totális anarchiába egy ilyen világrendszer (mindenesetre tükörsima úton halad affelé), de ha elnézzük a szereplőket és a történéseket, inkább a sajátos belső logikát fogjuk értékelni, semmint a valószínűtlenségeken rágódni. Bester egyébként is az utalásokat és a szellemességet részesítette előnyben a részletes leírásokkal, és a cselekményt a világleírással szemben. Ennek hála viszonylag rövid könyvről van szó, mely azonban tömve van eseményekkel; a tempó pörgő, a hangulat lekúszik a belsőnkig.

"– Ítélet és kártérítés. Az öreg Gy. D. begyulladt, mint egy furunkulus. Ez 11 : 5-re módosítja javamra az eredményt. – Fogta a kristályokat, felhajigálta a levegőbe, mint valami zsonglőr, majd dobálni kezdte az irodában fellelhető legképtelenebb "lyukakba", köztük a levegőért kapkodó titkár eltátott szájába is.
  – De kérem, Mr Sheffield! Ön ittas!
  – Ma nincs több munka! A háborús hírek átkozottul nyomasztóak. Tennem kell valamit, hogy el ne szálljon a jókedvem. Mit szólna egy jó kis utcai verekedéshez?
  – De Mr Sheffield!"

A humoros részek inkább finoman bohókásak, mintsem térdcsapkodósak, de így is jól szuperálnak a borongós légkör oldásában. Mert a sztori főszála sötét és hideg, akár a világűr. A főkolompos egy Gulliver Foyle nevű, tompa felfogású, öszvértermészetű senki, aki a történet kezdetén már közel hat hónapja rostokol egy szétlőtt űrhajó egyetlen ép helyiségében, egy apró szerszámraktárban. Miután faképnél hagyja őt egy másik, a közelben elhaladó hajó, amelytől mentést kért, belehal a csalódás keserűségébe, hogy aztán megtépázott értelme és összefonnyadt lelke maradványain rágódva újjászülessen, mint két lábon járó bosszú, egy lehasadt személyiség, akit már csak a rosszindulat éltet. A vérszomj fokozatosan előbb igazi "proto-Riddickké" változtatja őt, kérlelhetetlen, véreres szemű ösztönlénnyé, hogy a szükség később egy még kifinomultabb vadásszá transzformálja, a legleleményesebb bosszúállóvá Ludas Matyi óta.

"Azok arra készültek, hogy sikoltozva fogja ropni köztük a táncot, de Foyle megnyomta a szájában a kapcsolótáblát, és tizenkét másodpercre a leggyilkosabb géppé vált, amit valaha is kigondoltak... A kommandógyilkossá. Nem kellett gondolkodnia vagy akarnia; a teste csupán engedelmeskedett az izmai és a reflexei parancsának. Hat elnyúlt testet hagyott az utcán."

Az etikai aggályok után nem sokkal sikerül túllépnie anyagi és szellemi korlátain is, vadállati énjét furmányosan elrejteni, megtanulni beszélni a préda nyelvén, viselkedni elvárásai szerint, kipuhatolni legordítóbb gyengeségeit. Gully különbejáratú földi poklának minden bugyrából erősebben és elszántabban keveredik ki. A regény második felében már alig ismerünk rá, s pontosan ekkor kezdődik az igazi játszma, megnövekedett tétekkel, veszélyesen vékony jégen veszélyesen vadul járva a táncot. Bosszúszomja viszont nem csillapodhat egészen a sajátosan tragikus végig, amikor is a reveláció erejével vág homlokon a regény üzenete, amely egészen új megvilágításba helyezi a vallás furcsán kétélű szerepeltetését a történetben, a főszereplő vesszőfutását, a jauntolással képességeinek csupán a burkát megkapirgáló emberi elme hatalmát, és a többi. Már nem csak Foyle vérbosszújáról van szó, hanem az egész világ sorsáról; nem csak egy ember emberfölöttiségéről (vagy -alattiságáról), de az egész emberiség transzcendens mibenlétéről.

"– Egész életemben tigris voltam. Képeztem magam... műveltem magam... a saját tigriseimmel tartottam féken magam, hogy erősebb tigris legyek, mind hosszabb karmokat, még élesebb fogakat növesszek... gyorsan és halálos gyűlölettel...
  – És sikerült. Sikerült. Te vagy a legengesztelhetetlenebb.
  – Nem. Nem vagyok. Túl messzire mentem. Túlmentem azon, ahol a dolgok egyszerűek. Gondolkodó teremtménnyé váltam. [...] A tigris eltűnt.
  – A tigrisnek nincs hová mennie. Csapdában vagy, Gully."

Nehéz volna többet írnom a regényről, el kell olvasni – néhány zseniálisnak kikiáltott klasszikus bizony nem hiába az. A legérdekesebbek között van, amit valaha olvastam, mert gonosz és kegyetlen, de felemelő is tud lenni, és sokkal több, mint ami első pillantásra kitűnik belőle. A végkicsengés mintha nem illene a történet által megütött hanghoz, pedig ésszerű tetőzése nem csak Gully, a tigris vesződségeinek, hanem Gullynak, az emberiség egy nagyon is tipikus tagjáénak is. 4 ősrobbanás tíz kilóban, Akaratban és Elgondolásban / 5. Isten áldja az antikváriumokat!


[Potyabónusz: felolvasás:]

Május 24-ig teljesen ingyenes PC-re és Macre 2007 egyik legjobbja! Ha azon boldogtalanok közé tartozol, akik eddig még nem ruháztak be egy Orange Boxra, Isten mentse a lelked itt a lehetőség kipróbálni a pakk legforradalmibb játékát, anyagi kockázat nélkül (és ennél komolyabb, eredeti formájában), mielőtt még jönne a Portal 2. Az ilyen húzásoknak hála lehetetlen haragudni a Valve-ra, pedig a Half-Life következő epizódja/része őrjítő halogatásáért bizony bőven megérdemelnék...