Stephen King: Az írásról

Posted: 2010. május 2., vasárnap by damoqles in Címkék: ,
0

(az író honlapja), (a magyar kiadó honlapja), (magyar rajongói oldal), (angol nyelvű részlet)


Kinggel gyalázatosan gyönyörű se veled-se nélküled viszonyt ápolok. Neki köszönhetem néhány igen kedves olvasmányélményemet (Az, Christine, A hármak elhivatása) és egy-két undok porfogómat is a polc hátuljában (A Fekete Ház, Álomcsapda stb.). Egy biztos, cefetül tud írni, a lapokhoz szögezi a szemem, és hamarabb sebesedik ki az ujjbegyem a lapozástól, semhogy észrevenném, hogy evvel a könyvvel is túl gyorsan haladok, pedig nincsen ám pénzem pár nap múlva ismét egy sokezer forintos, közel ezer oldalas féltéglára. A nyári hónapokban, amikor a kertben döglök és a kívántnál szőkébbre szívatom a fejszőrzetemet a nappal, King regényei ideális történeteket kínálnak: lassan, ráérősen forgó aggyal is kényelmesen lehet őket követni, a fel-feltűnő feszültségkeltő jelenetek pedig segítenek, hogy ne aludjak el és süljek ínycsiklandozóvá a napon. Ugyanakkor valahol mélyen haragszom is Kingre, amiért tehetségét "ponyvára" "pazarolja", mert akármennyire is szórakoztató egy-egy könnyed/egyszerű/klisés/klasszikus/túlírt/zsenialitást nyomokban tartalmazó rémmeséje, ilyen íráskészséggel és irammal pár éven belül játszi könnyedséggel ki tudna izzadni magából akár egy Nobel-díjas szépirodalmi művet is. De legalábbis egy minőségi sci-fit vagy fantasyt, hogy valami hozzám (sőt, őhozzá) közelebbit mondjak. Steve azonban okosabb ennél, illetve élelmesebb: ő nem nézi le választott műfaját, nem táplál illúziókat saját képességeivel kapcsolatban, és főként nem holmi díjakra hajt, hisz mi lehet nagyobb elismerés számára globális bestseller-szerzőségénél? Legyenek akármilyen szimplák is történeteinek alapjai, és tetszési indextől függetlenül, a végeredmény mindig magán viseli a szakértő kezek nyomát.

Ő azt írja, ami eszébe jut, azzal keresi a kenyerét, amihez ért, úgy, ahogy tud. Saját bevallása szerint egy-három hónap alatt elkészül egy könyvének első vázlatával, ami egyfelől klaviatúragyilkos rohammunkának, másfelől homlokhorpasztó kreatív erőfeszítésnek tűnhet; elsősorban azonban azt mutatja, hogy milyen iszonyatos profizmust edzett az írói vénájára ez a különleges arcberendezésű eszelős, aki ilyen munka- és időbeosztással aligha fogja kigondolni az évszázad regényét, ellenben nem hajlandó veszni hagyni egyetlen ötletmorzsáját sem. Az olvasó meg majd kiválogatja a kevésbé csiszoltabb produktumokat a csillogó-villogó, személyes ízlésébe vágó művektől.
 
Azt vártam ettől az egyébként meglepően rövid, kétszáznyolcvan oldalas könyvtől, hogy King ír majd minden terjedelmesebb vagy ismertebb regényéről pár bekezdést, hogy hogyan jutott eszébe a koncepció, hogyan épített belőle sztorit, hogy tudott ezeregyedszerre is olyan életszagú karakterekkel előhozakodni stb. Ehhez képest életművének darabjaira alig szán egy-két szót, azt is csak lazán odavetve, a legtermészetesebb hangnemben beszélve olyan művekről, amelyek már csak terjedelmüknél fogva is életre szóló, egyedüli magnum opusok lennének sok más író számára. Kezdeti csodálkozásomat aztán gyorsan felváltotta a megértés: King – szándékosan vagy sem (megtippelni sem könnyű, milyen szándékokkal áll hozzá egy új irományához valaki, aki durván évszakonként lead a kiadójának egy kész alkotást) – azáltal, hogy kvázi könnyűnek állítja be az írást, írásra ösztönöz bennünket is. Azt mondja, hogy akinek van hozzá affinitása, annak ideálisan a világon semmi egyebet nem kéne csinálnia, mint önlétfenntartani és püfölni a billenytűzetet, fogyasztani a cerkákat, ostromolni az iratszerboltokat, s természetesen nem feladni az első néhány (tucat, száz) visszautasítás után sem. Különös, hogy leszögezi: aki nem "írónak született", azt ott ette a fene, miközben pedig fátyolos szemmel nosztalgiázik fiatal énje szobafalán a szögről, mely kilónyi elutasítólevelet fogott össze... bár azt hiszem, a dac hangsúlyozása meg az eltökéltség sulykolása ugyanúgy használhat a szerzőpalánták önbecsülésének, mint valami mézesmázos, üres, benyalás-szintű lelkesítő szónoklat, ha nem egyenesen jobban. Kingnél aztán senki se tudhatja sokkal jobban, milyen az, amikor az embert nem fogadják el íróként, majd nem fogadják be a "magasabb írói körökbe", mert ő gyilkos bernáthegyikről és mángorlókról körmöl... de úgy kell nekik. Stevie sikeresebb, mint a szemránckrém, és megdolgozott érte.

A könyv első száz oldala amolyan szellős-szabados önéletrajz. Megtudtam belőle, hogy gyerekkorában őt is terrorizálta az orr-fül-gégész (bár az ő ismételt belsőfül-átszúrása mellett elbújhat az én dupla orrmandula-kikanalazásom), valamint regényei bizarr vagy csak egyedi figurái és élethelyzetei rejtélyes eredetének kérdésére is vetült némi fény. Valószínűleg ez a könyv legolvasmányosabb része, így gyorsan megbocsátjuk, hogy egyáltalán jelen van, noha nem igazán egy, Az írásról című borító alatt lenne a helye. Mindenesetre sokan teljes joggal kíváncsiak lehetnek rá, King hogyan kapott rá a horror műfajára, milyen tanuló volt, milyen körülmények között élt és írt Dagobert bácsis korszaka előtt, no meg hogy milyen élmények ültették el benne az ennyire elbaszott történetek magvait, amiket muszáj volt kiírnia. Azért jó tudni, hogy ő is csak ember, nem egy humanoid írógép, ami öntudatra ébredése előtt végigjárta Lovecraft, Stoker, Kipling, Lord Dunsany és a többi nagy öreg íróasztalát.

A Szerszámosláda című fejezetcsokor írói eszközökről szól, illetve leginkább arról, mit kerüljön el az ember ötleteinek papírra vetése során – mint például a közhelyes hasonlatok és a redundáns határozószók használatát, vagy az öncélúan túlbonyolított összetett mondatokat (bezony, én is dolgozom a problémán). Eszemben sincs megkérdőjelezni egy King kaliberű tollnokveterán leszűrt és évtizedek óta finomított tapasztalatait, mégis úgy érzem, irányelveinek zömét vakon betartva az újonc inkább King Jr.-rá válik, mint "ex-újonc új íróvá", vagyis King a saját repertoárját mutatja be, úgymond a saját szájízét propagálja. Mindez tökéletesen értelemszerű, elvégre ki más szemszögéből is írna; még csak nem is arról van szó, hogy nincs igaza, neadj'isten félrevezetne minket. Egyetértek minden tételével, amennyire egy nem-író csak egyetérthet, mindössze a kizárólagosság fölött időznék el egy kicsit, amellyel bemutatja az abszolút helyes fogásokat, illetve az abszolút helyteleneket. Mondok egy példát: China Miéville olyan barokkosan ír a Perdido pályaudvar, végállomásban, hogy King – e könyve alapján – valószínűleg vért könnyezne az olvasásakor. Csakhogy Miéville prózája – szerintem – ugyanolyan jól működik (az adott világ kontextusában, amely bizony nem a való földi világ), mint King pattogó, simanyelvű, hétköznapi/emberközelibb mondatai. Másképpen, az igaz, de működik. Ha King saját irodalmi törvényrendszerére hivatkozva silánynak minősítené az angol Kína úr munkáit csak azért, mert nem azt az egy utat járják be a kismillió járható/bukdácsolható/kúszható közül, egykettőre elidegenítene a szemléletétől. Szerencsére King profibb ennél, és bár úgy tűnhet, valójában egyáltalán nem fölényességből okít erre meg arra, hanem mert eladott könyvei példányszámából kiindulva "joga van" érteni kicsit a dolgokhoz, a regények felépítéséhez, az olvasók kielégítéséhez. Miéville talán körmönfontabban a nehezebb ösvényen halad, King viszont elsősorban egy kezdőknek, laikusoknak szóló könyvet próbál éppen összerakni, szóval nyilván nem az lesz az utolsó intelme, hogy "és most tessék felterjeszteni az így született regényt World Fantasy díjra". King maga is mohó olvasó, rengeteg műfajból szemezget, töméntelen szövegmennyiséget fogyaszt el. Egy percig se hiszem, hogy felhúzott orral vágja a bezúzdába az összes múlt századi, kísérleti, vagy másegyéb jellege miatt az övétől eltérő irányvonalak mentén megírt könyveket. A szűkös terjedelem okán most egyenesen kell fogalmaznia, tiszteletkörök és finomkodás nélkül – ennyi az egész.

Az utolsó, nyúlfarknyi rész Az életről címet viseli (és az Utóirat alcímet, mert King imád címkézni, lásd még a három különbőző előszót), és a pofátlan hatásvadászat vádjával támadnám, ha az nem volna ebben a konkrét esetben némileg inkorrekt húzás tőlem. King 1999-es balesetéről van szó, amit olyanformán tár elénk, mintha csak egy részlet lenne valamelyik rémregénye intenzívebb fejezetéből: izgalmasan, felkavaróan. Nem tudom, hány hűséges vérfan fogadott személyes vendettát a kedvenc írójuk kivasalásáért felelős teherkocsi-sofőr ellen, de a leírtak fényében még bennem is felment a pumpa, pedig King még a Top10-embe is csak nagy jóindulattal kerülhetne bele. Sokan mondják, hogy a baleset óta nem a régi, nem ír úgy – talán ezért érezte szükségét, hogy ismertesse a felépülésével járó tortútát, amely – jóllehet az én szememben közel sincs olyan brutális, mint amit az alkohol- és drogproblémáiról írt – ugyancsak jogerős magyarázat lehetne a munkakedv leépülésére. Hogy ténylegesen "romlott"-e a tehetsége, a rajongók még rágják, én meg nem nagyon törődök vele. Van még bőven King-könyv, amit '99 előtt írt, és még nem került a kezem ügyébe, de az ezredforduló utániakat sem emiatt fogom hanyagolni, ha esetleg hanyagolós kedvem támadna.

Utoljára egy részletet közöl 1408 című, hotelszobás-filmalapanyagos novellájából, méghozzá kétszer: az első a nyers vázlat, a második a javított verzió, ami végül nyomtatásra került. Aki nem hivatásos hozzáértő író, ezeknél a példaként szolgáló, könyörtelen kurtításoknál és kihúzásoknál érezheti magát először kimondottan elveszve. A javítások felét-háromnegyedét értem és megértem, a többi viszont ismét előtérbe hozza fogalmazásbeli ízléskülönbségeinket. Semmi komoly, semmi nagy; ha King több helyet szán a javítások magyarázatának, talán nem lenne velük kapcsolatban szemernyi további kérdésem se. Ez már csak azért is jól jött volna, mert az egész könyvben valószínűleg ez a legpraktikusabb anyag – annak legalábbis biztosan, aki szeretné magát kipróbálni betűkovácsként egy-két novella erejéig. Mellesleg üss fel egy tetszőleges King-kötetet (novellákból is rendelkezik annyival, hogy retteghetnek az esőerdők minden újranyomásuknál), és tessék, miriád példa és minta. Bár ha ambícióid csak a másolásig terjednek, talán bölcsebben teszed, ha kihagyod ezt a fejezetet és helyette háromszor újraolvasod a középsőt.

A kötetet könyvlista zárja – nem szakirodalom, nem kedvencek felsorolása, King egyszerűen csak feljegyezte a közelmúltban olvasott művek címét. Van ott Vonneguttól Rowlingon és Dickensen keresztül a felesége, Tabitha King regényeiig (bocsánatos bűn egy ilyen családon belülre mutató reklám) minden, sőt a tételek többségét még csak fel se ismerem, ami nem csoda, mert az angol címek alapján nem jelentek meg magyarul (2005-ig legalábbis, Az írásról akkor gördült le a kaposvári nyomdagépekről). Ez a végső üzenet: ha írni akarsz, olvass – mindegy, mit, bármit, mindent –, hisz az analfabétákat is egyszerre kell tanítani mindkettőre, hogy sikerüljön nekik ez vagy az. Aztán írj, bármit, mindent. Ha eljön az idő, talán neked/nekem is sikerül ilyesmi szellemességeket hanyagul papírra tékozolni:

"Egy népszerű kiképzőkönyv szerint nincs rossz kutya, de azért ne mondják ezt olyan szülőnek, akinek a gyerekét most marta össze egy pitbull vagy rottweiler, mert esetleg letépik az önök orrát."

Ez egy nagyon jó kis könyv, nem csak King-rajongóknak, nem csak zöldfülű publicistáknak. 4 magyarázat a Cujo... milyenségére / 5 (nem a fenti idézetre gondolok).

[Potyabónusz: a naprakészség jegyében egy interjú Kinggel a – tudomásom szerint – legújabb rémregényéről, amiben plagizálja a kedvenc CRPG-met :D]

0 megjegyzés: