Gé_A_eNn_É

Szoft-pornó, kemény pankráció, valamint brutális fejtágítás azok számára, akik az antik kort a szelíd bujaság és az ártalmatlan filozófusok idejének tartották. Az alcíme lehetne "300 (mínusz 299)" is, hiszen szinte nagyobb szerepet kapnak benne a kompjúteranimált hátterek és kiömlő pixel-belsőségek, mint a címszereplő trák, aki körül az egész történet bonyolódik. A 300-zal ellentétben viszont ez a sztori némiképp földhözragadtabb feldolgozása a megtörtént eseményeknek – és ha az általános óta nem néztél utána Róma legnagyobb rabszolgafelkelésének, inkább hagyjad, a sorozat szórakoztatóbb emlékezetető lesz. Míg Leonidászék hepajában a vásznon szörnyek és hamisítatlan héroszok tették (rém)meseszerűvé a hangulatot, a Spartacusban a lenyűgözően gyarló, kicsinyes, nagyravágyó, bicskanyitogató intrikák már-már hihetetlen embertelensége gondoskodik róla, hogy képtelenek legyünk elsőre lenyelni a cselekmény "hitelességét"; márpedig a Római Birodalom nyilván nem véletlenül szolgált rá hírhedtségére, és a gladiátorviadalokat és -kiképzőiskolákat is fölösleges ennél idealizáltabb formában elképzelni. Spartacusék a dicsőségért és az életben maradásért gyilkolták halomra egymást ezernyi bestiális ízlésű szájtáti orgazmikus örömére – aki ebben az alapvetésben képes találni szemernyi romantikát is, aztán értelmes módon beleszőni a forgatókönyvbe, vendégem egy akó artériás vérre.

Az első részben egy névtelen trák katona ellenszegül Glaber praetor akaratának, pedig csak előrébb tartja vérei védelmét és a becsület szavát, mint a római uraság önző ambícióit. Pengék röppennek ki a hüvelyükből, gladiust markoló karok röppennek tova vérsugár-meghajtással a légiósok testéről, és már kész is az eszményi, noha rövid úton elfojtott dezertálás. Róma egyébként is nehezen tudná betartani kenyeres-cirkuszos belpolitikáját, ha nem esne meg valami ilyesmi párhetente, hiszen akkor megszűnne a gladiátornak való rabszolgák, hadifoglyok és bűnözők kínálata. A trákokat tehát beterelik Kápuába, ahonnan a kellően izomkolosszus szerencsések Batiatus ludusába kerülnek. Pontosabban a (300-ból szalajtott) kiképző doctore ostora alá, mindennapos, végeérhetetlen, kemény edzések elébe, számlálatlan vércsepp átitatta homok fölé és a menekülés egyetlen lehetőségét nyújtó feneketlen szakadék mellé. Lelombozó és kíméletlen, talán, de jobb mihamarabb hozzáedződni, nehogy akkor jöjjön rá az emberre a térdremegés, amikor már az arénában áll, és elvárják tőle, hogy kacagva tépje ki embertársa gerincét a közönség kedvéért. Trákunk először természetesen lánccal vert veszett kutyaként viselkedik, akitől elszakították a szerelmét és becsületét, aztán végül felülkerekedik benne a józan ész, és körmönfontabb, noha mégoly egyszerű taktikához folyamodik: életben marad, amíg lehetősége nem lesz szörnyű bosszút állni az arra érdemeseken. Megkapja hát a Spartacus nevet, mely imponál a plebsnek, és a kötelezettséget, hogy gyilkoljon le mindenkit, akit csak elébe eresztenek.

Mint az sejthető, nem kimondottan felemelő és még kevésbé könnyed hangvételű a sorozat, gyerekektől szorosan elzárva tartandó, és (már csak a kétrészenként megvillanó fedetlen, sőt használatban lévő nemi szervek miatt is) anyuval-dédivel nem együttnézős film; azonban ugyancsak nehéz nem végignézni, mivel az már az első néhány epizód alatt nyilvánvalóvá válik, hogy ennek valami parádésan apokaliptikus vérengzés lesz a vége, ahol mindenki megkapja, amit megérdemel, vagy legalábbis körülbelül. Pontosan kimérni ilyen alávaló figurák büntetését ugyanis szinte lehetetlen feladat, de azért próbálkozni szabad.
A Spartacus a Starz kábeladó saját sorozata, ennek köszönhető a zavarba ejtő/áldásos szókimondása, meztelenkedése és hajlama a nyíltan mutatott vérengzésre. Az ugyanezt a témát feldolgozó Kirk Douglases mozi, felteszem, már mindenkinek megvolt; utána, 2004-ben is futott egy tévéfilm(sorozat?) ugyanezzel a címmel, de az nyugdíjasotthoni délutáni sziesztára szánt programnak tűnik a legújabb mellett. A tizenháromszor ötvenöt perces rész mindegyike kiválóan megírt és felépített, az eredeti koncepciót egy percig szem elől nem tévesztő, egységes hangulatú és színvolanú szegmense a főhős elkeseredett küzdelme történetének – dacolásának a rómaiakkal, megbékélésének gladiátori énjével, harcainak az arénában, és annak, ahogy visszafogja magát a megfelelő pillanatig, amikor majd leszámolhat sorsa porba tipróival. Az első részek lassabbak, hisz fel kell építeniük a környezetet meg a szereplőket, no meg az első blikkre kötőtűvel a szemnek ugrósan agresszívnak tűnő CGI-túltengéshez is hozzá kell szokni. Viszont ha én meg tudtam szokni annyira, hogy a továbbiakban ne csorbítsa a filmélményem, bárki képes rá. Két-három rész után berendezkedünk a hegyoldali ludusban, megismerjük (értsd: megkedveljük vagy meggyűlöljük) a jól kidolgozott (egytől-egyig vagy kérészéletű, vagy későbbi, de ugyanúgy rút végzetnek elébe néző) karaktereket, és talán a készítők által korhűnek titulált, nyers trágárságot is megszokjuk annyira, hogy érdekeltek legyünk a sztori alakulásában. Rengeteg, félmeztelen, kulturista férfiszínészre programozott számgépes vérszökőkút és bélkifordulás látványa fogja megedzeni a gyomrunkat, a politikai machinációk, mocskos hatalmi játékok és társasági/baráti hátbaszúrások mégis undorítóbbak lesznek, garantálom – és persze olyan csomókat kötnek a cselekményben, melyek kibogozása vagy kettéhasítása sokkal érdekesebb és izgalmasabb, mint egy sima akciójelenet.
Visszatérve ez utóbbiak szándékos, CG-s műviségére, gondolkodtam ám: ha számítógépes utómunkák helyett klasszikus filmes kellékekkel akarták volna megvalósítani a vérengzéseket, epizódonként egy raklapnyi csirke bánta volna, hogy a darabkáik egészen hasonlítanak a kiontott emberi belsőségekre; a szétlocsolt vérmennyiség pedig a világ első számú vámpírgyülekezőjévé tette volna a díszleteket. Akkor már inkább a CGI. Persze, persze, így olcsóbb is, meg művészien stilizált, meg satöbbi... Legalább a koreográfia látványos, a színészekről pedig ránézésre elhisszük, hogy hivatásos párbajozók. Akad néhány röhejesen eltúlzott harci jelenet (Említettem már, hogy a filmes logika szerint valószínűleg húsz liternyi vér van minden gladiátorban, amiből legalább tizenhatot ki is vernek egymásból minden áldott konfrontáció alkalmával?), a csaták legfőbb ismérve mégis a brutalitás és az, hogy viszonylag rövid ideig tart mindegyik – minél rövidebb, annál brutálisabb. És így több idő jut a történetre is. Nem csak a gladiátorok hullanak, mint a legyek fecskeesőben, hanem a szabad polgárok is, a főbb karaktereket sem kímélik az írók. Majd' minden részre jut valami kisebb tragédia vagy csavar, a feszültségkeltés eszközei nem merülnek ki a homokban történő élethalálharcokban. Spartacus szenved, szenvedést oszt, és lassan, de biztosan válik azzá a legendás alakká, akiről még több, mint kétezer év múltán is szívesen nézünk tévésorozatot. Az első évad végén aztán beindul valami, ami egy még faszább második évadot sejtet.
Sajnos a Spartacust megformáló Andy Whitfieldnél rákot diagnosztizáltak – szerencsére egy jól kezelhető fajtát, a sorozat folytatása azonban így is el fog tolódni meghatározatlan ideig. Olvastam pletykákat a Starz terveiről, amik egy előzmény- és/vagy mellékvágány-minisorozatról szóltak, melyekben Whitfieldnek nem kell szerepelnie, de egyelőre semmi sem biztos azon kívül, hogy egy seregnyi felajzott rajongó várja a haddelhadd, 2010 vitán felül eddigi legkellemesebb tévés meglepetésének folytatását. Kívánok mielőbbi, minél könnyebb és minél tartósabb jobbulást Spartacusnak, és kitartást a nézőknek. Ha a sorozat fogja tudni tartani az első évadban bemutatott minőséget – és egyelőre nincsen ok a kétkedésre –, akkor megéri várni rá. Durva, merész, vérmocskos, igazi bűnös szórakozás: 4 pucér Xena (na végre, már régóta vártuk, höhö) / 5.


További videók a youtube Starz-csatornáján.
Szerk.: Új infó a Whitfield-hiányt pótló nulladik évadról.