A Vasember 2008 egyik legkellemesebb meglepetése volt – kell rá más bizonyíték, mint hogy nem merült azonnal a közöny vagy a feledés mocsarába az év első számú szuperhősös nagyjátékfilmje, The Dark Knight mellett? Ki gondolta volna, hogy Jon Favreau – akire máig mint a Daredevil feledhetőségében is irritáló cimbijére tekintek –, meg a Marvel filmes részlege, melynek olyan zsenge próbálkozásokat köszönhetünk, mit... nos, a Daredevil, összehozzák a tökéletes popcorn-mozit: nem tetszeleg a kaviár szerepében, nem sózza túl magát egyéb hiányosságait leplezendő, és azzal sem kelt visszatetszést, hogy végső soron "csak" teljesen egyszerű szórakozást képes nyújtani – hiszen azt magas szinten teszi. Nekem ugyan jobban bejött A Sötét Lovag mögött álló elgondolás, valamint a film hangvétele, de lényegében ugyanazért, amiért a Vasember is tetszett: mert hű a képregény hangulatához. Tony Stark, illetve Robert Downey Jr. egy egészen "másféle Bruce Wayne"; a film mintha Batman egy párhuzamos univerzumbeli, az eredetitől kissé elütő születését mutatná be, valahol, ahol nem a gótika élte túl napjainkig, hanem a (nem a klasszikus értelemben vett) cyberpunk (sőt cyberrock) kacsintott vissza az időben egy keveset. A Vasember harsány, poénos, könnyed, akciódús, ügyesen megszerkesztett film volt, könnyedén elnézhető gyermekbetegségekkel, mint mondjuk az antiklimaktikus epilógus. Csak két évet kellett várni a folytatásra (nem négyet, mint Batman újbóli eljövetelére kell majd), a végeredmény mégis elismerésre méltó módon megtartotta az előd által egészen magasra rakott lécet. Nem pöckölte ugyan följebb, viszont lejjebb se verte, és ez utóbbi érdem már önmagában is megérdemel minimum egy szerényebb üdvrivalgást minden képregényfan részéről, nem is szólva azon akciófilm- és akciókomédia-gurukról, akiket nem tud kielégíteni az általános dömping szándékos B-filmekből, ripacs újrafeldolgozásokból és ötlettelen lövöldékből. Külön köszönet Downey Jr.-nak, aki a Sherlock Holmes után már a második (egyébként sokadik) mozijával tesz kedvére a populáris irányzatokkal szemben se feltétlenül elnéző közönségnek.
Az Iron Man 2 szerencsére szintúgy nézhető vígjátékként, mint akciófilmként, akárcsak az első rész. Robert Downey Jr. megmozdulásait és szövegeit akkor is nehéz vigyorgás nélkül figyelni, ha a manust látszólag valami speciális szájzár meg is akadályozza a hasonló arctájéki izomaktivitástól (vagy csak az alkohol-indukálta lazaság). Az akció és a komolytalankodás szerves egészet alkot, sosem mennek egymás kárára, ez pedig olyan direktori vasmarkot sejtet, hogy én simán megelőlegezem Favreau-nak A Világ Legjobb Pusztakezes Citromfacsarója kitüntető címét. A színészek se lógnak ki a képből, noha nem lehet könnyű hitelesen játszva beleesni az egyik, vicces jelenetből az adrenalinserkentő másikba. Magukról a jelenetekről annyit, hogy nem találtam egyetlen fölöslegeset, mi több, unalmasat sem; a film egésze egységesen szórakoztató. Még a CGI se zavart, hisz egészen más az oda vezető út miatt jó szájízzel elérni az effektgazdag fináléig, és megint más egy olyan filmet nézni, ahol az ócska animációk jelentik jelentenék a produkció fénypontját... Esetünkben az akciójelenetek úgyszólván elsikkadnak fontosságban és élvezhetőségben a film többi része mellett. Ez nem semmi teljesítmény, mert hát egyrészt egy képregénymoziról van szó, ami nyilván nem tör a magaskultúra babérjaira (Bár a többinek is ilyen könnyedén menne, hogy úgy tűnjön, mégis!), másrészt nem is valami zseniálisan emlékezetes párbeszédek, sztori stb. okán van mindez – egyszerűen a film végig egységesen magasan tartja a minőséget, mindegy, milyen aspektusban vizsgáljuk. Az ember megérzi, milyen két órán keresztül szüntelenül jól érezni magát filmezés közben, és igen nagyra értékeli.
Nem akarom, hogy úgy tűnjék, a Vasember 2 a legjobb dolog az oregánó felfedezése óta. A történet rendben van, de kissé túl kiszámíthatóan követi a "tékozló fiú" sablonját, és egy idő után mintha átmázolt karosszériájú másolata volna az első résznek – ami nem baj, elvégre hol lássunk böhöm harci robotokat, ha nem a Vasemberben; de azért megjegyzésre méltó. A sztori egyébként másodlagos a karakterek mellett, mert azok tényleg kiválóan vannak tálalva, még az újak is. Mickey Rourke rosszfiújától féltem: ritka könnyű elrontani vagy lustán egy klisébe siklatni egy negatív figurát, szerencsére azonban semmi gond vele, az első rész Bridgesétől mindenképp fenyegetőbb és érdekesebb alak. Az új Rhodes, Don Cheadle elfogadható, Sam Rockwell hiteles görény. Scarlett Johanssonról annyit, hogy Natasha Romanoff talán az első harcinger nőstény figura hollywoodi moziban, akinek mozgástechnikáját látva elhiszem, hogy izzadás nélkül vág haza kétméteres ex-tengerészgyalogos testőröket is. Tony Stark szokásosan laza, nehogy kidörzsölje a bőrét a szoros titániumpáncélzat, Paltrow karaktere (akinek mindig elfelejtem a nevét) meg a várttal ellentétben nem reked a háttérbe az új eye candy érkeztével, sőt Starkéknál ő viseli a nadrágot, amíg Tony megelégszik a pelenka-szerepre kárhoztatott (most komolyan) exoszkeletonjával is. Még Nick Furynek is sikerült méretesebb darabot kiharapni magának a forgatókönyvből – és ezúttal már nem Hasselhoff játssza, azt hiszem, ennyi pozitívum bőven elegendő a karakterről.
De a negatívumoknál tartottunk: a film olyan gyorsan vezet keresztül bennünket két óra hosszán, hogy egy fluxuskondenzátorral meghajtott részecskegyorsító is megirigyelhetné. Riasztó egy százhúsz perces mozinak azt felróni legelőször, miért nem hosszabb, pedig így van, részemről én szívesen néztem volna tovább a perlekedéseket és machinációkat, akár az akciókat is, mindegy, mit. Az se érdekel, ha kritikátlan rajongónak bélyegeznek (megjegyezném, helytelenül): olyan jó szökőévente egyszer-kétszer találkozni egy hősös/komikos filmmel, amelynek készítői helyénvalón kezelték a komolyság-komolytalanság-métert a forgatás alatt! Tudom, a szándék szerint sorban fognak érkezni a Marvel többi fő szuperemberéről szóló mozik, hogy aztán egy Avengers film keretén belül kicsúcsosodjon az egész, szóval lesz itt mit nézni. A baj csak annyi, hogy egy Hangyaember vagy Amerika kapitány mozi jellegéből fakadóan kevésbé izgat, mint a minden szuperhősös eleme híján is szellemes és érdekes (nem mellesleg pedig a fentieknél áldásosan jobban a realitásban gyökeredző koncepciójú) Vasember, mely ráadásul kábé az egyetlen Marvel-film, ami mögé tényleg remekül összehozott stábot sikerült állítani valami csillagászati véletlen folytán.
Mindegy, talán a Vasemberek jó példát fognak mutatni, hogy milyennek kell lennie egy mérsékelten realisztikus, de a gagyisággal nem parolázó, a nolani szinttel vetekedni nem kívánó, de a minőségi szórakoztatás akarásánál alább nem adó, széles publikumnak szóló, de nem gügyögő, mulatságos, de nem zsáneri ajtót tévesztett, zseniálisnak épp nem mondható, de nagyon élvezetes filmnek. Mert ez ilyen lett, és ebből a szempontból remek párja mondjuk az új Holmes-nak. Ez alapján meg szerintem a világ moziőrültjeinek fele szívesen odaadná a bal kisujját, ha a továbbiakban Downey Jr. szerepeltetésével/kreatív befolyásával készítenének minden egyes átkozott blockbustert. 4 prudens választás vízszintező segédalkalmatosságnak / 5.
