Gé_A_eNn_É

William Mandella közlegényt olyan sokáig rágja a háború gépezete, hogy végül gyémánttá keményedik: egykori "halandó" önmagára (magát) alig emlékeztető, időtlen, a külvilág (a haderő) számára ideális létezővé, saját maga számára azonban ittragadt kövületté. Legendás lesz, de az idő rendre túllép rajta, mielőtt még megtudhatná, miért lett az; gyalog, akit a táblán töltött ideje alapján minden valószínűség szerint már rég fel kellett volna forgácsolnia a játékosok körül kavargó kozmikus zűrzavarnak, de az ocsmány szerencse melléje állt – sőt, olyan közel tolakodott az arcába, ahonnan lehetetlen megállapítani, bal-e vagy csak a sima fajta. Akárhogy is, Mandella katonáskodása valószínűleg túllépi nem csak a mindenkori sorozási szerződések legapróbetűsebb részeiben bennefoglalt határokat, de túltesz magán a józan belátáson is, ami az emberi természetet illeti.

Haldeman katona volt Vietnamban, és ez határozottan jót tett háborús regényének, amennyiben egy, holmi tudományos-fantasztikus háttérvilág kedvéért létező, érezhetően művileg megalkotott konfliktus helyett maga a háború van a középpontban, amelynek kedvéért a háttérvilág létezik – és változik. Mandella személyes visszaemlékezéseiből épül fel a szöveg, amint mind sztoikusabb beletörődéssel ecseteli megpróbáltatásait, melyek közül a legnagyobbak még csak nem is harc közben érik. Mialatt eltelik több, mint ezer esztendő, az emberek és a földönkívüliek egyaránt nem tudják, nem egyeztetik, voltaképp miért is igyekeznek annyira fajirtást eszközölni a másikon. Ezen az alapvető emberi/civilizációs ostobaságon az sem segíti át a feleket, hogy a háború állandóján kívül ez idő alatt a társadalom és a köz gondolkodásmódja is sorozatos sarkalatos változáson esik keresztül. A regény végére aztán leesik mindenkinek, hogy talán mégsem éri meg örökháborúzni, de addigra már olyan messze állunk az emberiességtől, mint faj, és ahogy azt az olvasó elképzelheti, hogy akkor sem lehetne nagyobb a változás, ha az idegenek leigáztak és a képükre formáltak volna bennünket. Vietnam – esetleg a Háború mint fogalom – feleslegessége olyan történetet kanyarintott elő a veterán író tollából, ahol az öldöklés oka csaknem az abszurditással határos talány, ha nem is morális, de már pusztán az erőforrások és a technikai limitek jelentette gyakorlati nehézségek szempontjából is. Lehet, hogy hónapokba telik, amíg egy hadihajó eléri a célját az űrben, aztán még hetekbe, amíg lelassul és megállhat, s az észveszejtő galaktikus távolságoknak hála napokig tartanak az űrcsatának címkézett kergetőcskék... de ilyen apró buktatók csak nem állíthatják meg a vérengzés vak és súlyos hadigépezetét!

Erről van szó: amíg a csapatszállító hajók a kvázi-feketelyukak tépte féregjáratokban utaznak a téridő szövedékén keresztül a világmindenség másik végébe, a legénység saját szubjektív idejéből néhány hónap telik "csak" el, a normális kerékvágásban maradt kívülállók – a Föld, a katonaság, az ellenség – számára azonban hosszú évszázadok. Mandella ezeréves militáns működése során sem lát öt-hatnál több éles helyzetet a csatamezőn, mert idejének nagyját vagy átalussza az utazás alatt, vagy elgyengélkedi, vagy elszörnyülködi az újabb és újabb korok szürrealitásán, amikre érkezése nyílik felébredni. Objektív időben mérve századok alatt sem bírja leszolgálni tízéves szolgálati idejét, majd nyilvánvalóvá válik, hogy nem számít az egész, mert a társadalom, amelybe le kéne szerelnie, kiveti őt, ódon eszméit, elavult vágyait a számára megszokott életre, és deviánssá korosodott szexuális orientációját (a jövőben a kormány mindenkit melegre kondicionál, hogy tövestül tépje ki a túlnépesedés problémáját, sikerrel; ezek után a heteró Mandella lesz a Vén Buzi a homoszexuális többiek között, jobb kifejezés híján). Így aztán nem okoz neki nagy törést az a felfedezés sem, hogy a hadseregnek esze ágában sincs kiengedni a kezei közül egy hozzá hasonló értékes régiséget, aki a háború legelejétől jelen van a hadszíntéren. Mandella nem győzi kiröhögni a belét a tény fölött, hogy tiszti rangokat kap, pedig hát az ő szemszögéből szinte még csak tegnapelőtt lépett be a bőrnyakúak közé, de mindenesetre semmiképp sem több évszázada. A virtuális valóság-szerű tanítógépeknek hála hamar képbe jön a legmodernebb harcászati vívmányokkal kapcsolatban, de ez is csak megerősíteni tudja benne, hogy a fegyveres erők kötelékén túl egy idegen világ várja, amelybe nem létezik gyorstalpaló. Ha pedig nincsen vesztenivalója, talán amiatt sincs értelme rágódni, hogy a számára ismerős Föld meg a családja halálát követően a harci kedve sem létezik többé már sok száz éve.

Egy katona nem cizellálja túl a mondanivalóját, de az elevent célozza vele. Haldeman (azaz Mandella) prózája pontosan ilyen, tele hétköznapi szellemességgel és hanyagul odavetett tudományos-fantasztikus elemekkel, a legtermészetesebb hangvétellel papírra vetve. Bemutat egy-két zseniálisan kitalált futurista fejleményt, legyen szó akár harcászatiról vagy szociálisról, és nagyvonalú iramban hagyja maga mögött minden új kreációját, hogy egy még különösebb jövőbe katapultálja főhősét. Ütős, naturalista akciójelenetekből ugyanúgy nincs hiány, mint elgondolkodtató töprengésekből az örök háború változó világának dolgai fölött. Rövid könyv, de hatásos, és tényleges oldalszáma helyett inkább azért zavart, hogy hamar vége lett, mert szíves örömest olvastam volna tovább szegény fószer próbálkozásait az életben maradásra a frontvonal túlsó, beilleszkedésre az innenső oldalon. Persze akkor talán nem érvényesült volna a mérsékelten háborúellenes (bár nem pacifista) közvetett üzenet, ti. hogy egy értelmetlenségek miatt kirobbant konfliktus csak értelmetlen véget érdemelhet. Nem kérdés, legalább annyira a háború kigúnyolása ez a regény, mint amekkora sci-fi klasszikus a maga jogán, és abszolút élvezhető úgy is, hogy nem látunk bele különösebb párhuzamokat Vietnammal. A Született stratéga hátoldalán egy bizonyos Michael Bishop azt írja, az a legjobb háborús sci-fi az Örök háború óta. Kutyafityiszt, az nem háborús sci-fi, hanem puskaporszagú könyvtári múltelemzés (jóllehet annak nem rossz); míg Haldeman írása intelem a jövőre nézve, saját tapasztalatok alapján minél autentikusabban elrettentő atmoszférával, mert csak úgy van értelme. Az olvasó pedig repes, akár hajlandó benyelni a politikai felhangokat, akár csak némi kiváló tudományos fantasztikumra vágyik. 4 állon hordott extra herezacskó / 5 – kösz, Valhalla, a sztorihoz még egész véletlenül sem kapcsolódó, de legalább guszta borítóképet, meg a középszer nívójára alulról óbégató fordítást-szerkesztést. És megint csak Isten áldja az antikváriumokat (ez a Nosztalgia Ant.-ból van)!