Gé_A_eNn_É

Borotválkozó pamacs-fejű narrátorunk azon mereng, eddig miért nem próbált meg senki szuperhős lenni a való életben, pedig a tökéletesen nyilvánvaló válasz már a film első percében leesik számunkra – meglehetősen szó szerint. A narrátor egyébként egy kamasz képregénygeek, értsd szemüveges, bátortalan, egy csúnyább nézéssel bármikor leakasztható róla a napi zsebpénze, természetesen az iskola legdögösebb csajába van belezúgva, és az apja annyira eltávolodik tőle, hogy puszta jelenléte egy szobával arrébb a továbbiakban a legkisebb akadályt se fogja a kölyök szuperhősi karrierjének útjába gördíteni, mi több, a friss zúzódásokat se veszi észre ivadékán. A lényeg annyi, hogy a srác rendel magának egy bugyuta hacukát meg két gumibotot, és péppé vereti a képét két rosszfiúval az utcán. A realisztikus hangvételt innentől kezdve szépen meghiúsítja az a néhány elpattant húr, amivel az írók a kékülésig fojtogatják az eredeti koncepciót, de legalábbis addig, amíg az hajlandó nem lesz megadni magát, és átlényegülni egy csalódást keltően sótlan akciófilmmé. Mert miután Kick-Ass hónapokat töltött fizikai rehabilitáción – és kiderült, hogy idegroncsolódásai miatt nem érez fájdalmat (jaj... a nézők ellenben nagyon is) –, első útja rögtön vezet is vissza a sikátorokba, s ezúttal valahogy sikerrel lebunyózik féltucat verőlegényt. Mert a képregények verekedős paneljei oktatói szempontból nyilván fényéves köröket vernek a sokéves utcai tapasztalatra vagy a harcművészeti tréningekre a film síkegyszerű dinamikája megköveteli; és tőlünk is megkövetelné, hogy felejtsük el a "szuperhősség IRL" alapfelállást. Ami nem könnyű, mert az elején a Kick-Ass még pont emiatt tűnt ígéretes mozinak.

Képregényfilm, ami mögé a Pókember sikere és Nolan bőregereinek kritikai elismertsége állított egy-két divatszörfös producert. Gondolom, Mark Millar, az eredeti füzetsorozat felkapott szerzője, illetve Wanted filmjének sikere is segített zöld lámpa alá terelni a projektet. Valószerűnek szánt, illetve annak induló, de szemvillanás alatt minden létező aspektusában zavarba ejtő módokon eltúlzottá váló, nem mindig üdvösen over-the-top produkció. A szuperhősséget cinkos kikacsintásokkal kifigurázó mozi, amely végül mintha a saját paródiájába fordulna. Történet egy tiniről, aki tegnap még a saját cipőfűzőjében is elbotlott, hogy orral érkezzen egy rakás kutyagumiba a járdán, ma saját hülyesége miatt még hülyébbre páholják, holnap pedig/viszont ő a király, mert van mersze búvárpizsamában a publikum elé állni (na jó, ehhez tényleg nem kevés bátorság kell). Ismerős? Lehetne, hiszen ha lehántoljuk róla az eredeti komik ismertetőjegyeit – már azokat, amiket átmentettek papírról filmtekercsre –, rájöhetünk, hogy a Marvel/Marv idő előtt eldurrogatta az összes olyan sémapatronját a témában, amelyeknek a sokkal közönségcsalogatóbbnak ígérkező leendő Pókember-reboot nagyobb hasznára lett volna, illetve amelyeket így óhatatlanul abban is meg kell majd ismételni. Nem is szólva arról, hogy már filmen is unalmasan lerágottak, nemhogy egy képregényes-hősös sztori (műfajfüggetlen) keretein belül.

"Szerencsére" a készítők nem csak Szpájdi kalandjaiból merítettek ihletet (nem tudom, a képregényben ez hogy van, én csak az első két-három epizódot olvastam), de egészen felismerhető Punisher-motívumok is felbukkannak benne, sőt ezeknek köszönhető a filmmel kapcsolatos legégetőbb dilemmám: miért nem Hit-Girl & Big Daddy a film címe, miért nem a legérdekesebb karakterekre összpontosítunk? Kb. ez a két figura a legelvetemültebben eltúlzott karakter, de legalább szórakoztató nézni a profi vérfürdőiket; a jetpack, a maffiózó kölykének terve, az országos sajtó fókuszálása egy internetes jelenségre és a többi valószerűtlenség közül pedig még csak nem is rí ki annyira egy tizenegy-három éves lány, akiben újjászületett Mijamoto Muszasi. Ha marhulunk, csináljuk stílusosan. Ha Kick-Assre hagyták volna, hogy vigye a mozit a hátán, talán a film közepénél én is viszem a popcornomat a nézőtérről haza. Big Daddyék feltűnése nem csak (a szórakoztatásig) fokozza a komolytalanságot, de egyben valódi drámát is visz a történetbe – nem olyasmit, ami miatt egy unatkozó amerikai tini maszkot ölt, hanem ami miatt egy apa gyilkológéppé képzi egyetlen kislányát (filmes logika), és az alvilágra tör. Nonszensz butaságnak hangzik, de legalább izgalmas, és megmutatja, milyen üres lett volna a sztori két olyan karakter nélkül, akiket az írók mellékszereplőként akarnak eladni, noha ők szolgálatják az akciót, a tagédiát, a hozzáértést, a mártíromságot súroló hősiességet és a mindig bejövős vendettát. Ilyen hálás karakterek nélkül egészen üres volna a film, amit Kick-Assről nem mondhatnék el, tekintve, hogy játékideje negyedében magzatpózban heverve siránkozik, és hősi bátorsága inkább csak idióta visszapofázásában jelenik meg olyan alakoknak, akik szemrebbenés nélkül a nagyiját is macskakajává szecskáznák. Talán azt is kellett volna, elvégre a tragikus múlt nélküli szuperhős nem más egy szép nagy önellentmondásnál.

Eddig úgy tűnhet, a film csak azért nem tetszett maradéktalanul, mert nem tartozom a célközönséghez. Ez egyrészt igaz lehet, ám a fő ok a film következetlensége: két lábbal a földön járó hősmoziként reklámozzák, mégsem röstellnek annyi képtelen jelenetet belepumpálni, amitől még Pókember ruhájáról is lepattanna a hálóminta, pedig ő genetikai mutáns, nem egy egyszerű iskolásfiú. Hangsúlyozzák, hogy a való világban nincsenek szuperképességek, Kick-Ass mégis gond nélkül túlél több csontdaráló verést is, Hit-Girl meg a maga huszonöt kilójával kétméteres fazonokat pörgőrúg keresztül a szobán. Szőrszálhasogatás: Marvel-mozi, Big Daddy mégis kiköpött Sötét Lovag, Pókembert feleannyiszor se emlegetik, mint Supermant, és az egyetlen szégyentelen product placementnek egy képregényes poszter tekinthető, amire vagy öt percig bámulhatunk egy dialógus hátterében, és a Dark Horse Comics-os Hellboy tetszeleg rajta. Höhö. Szó se róla, a film néha a legváratlanabb pillanatokban támad a rekeszizmainkra (akkor is valószínűleg akaratlanul), de igazság szerint egészében is szórakoztató tud lenni. Minden azon áll, mennyire csömörlöttél már bele a témába, mennyire vársz valami újat és frisset, és mennyire vagy toleráns a szélsőséges hangulati-tematikai ingadozással szemben, amit ez a mozi bemutat – a bolondos tinivígjátékos jelenetektől a vérbő mészárszékekig. Ez a film nem egy Sötét Lovag, még csak nem is egy Vasember, és nem vagyok biztos benne, hogy ez készítőinek szándéka szerint van így, vagy csak mert elbuktak nagy igyekezetükben. Szerintem legközelebb igyekezzenek jobban, és akkor egy furcsa, maximum az általa keltett ambivalens érzések miatt emlékezetesnek megmaradó (mármint a következő egynyári szenzációig) mozi helyett akár valami háromcsillagos is születhet. Mert ez így legföljebb kettő és egynegyed ál-Hetfield-bajusz / 5.