Gé_A_eNn_É

"Egy civilizáció fokmérője a bátorsága, de nem a katonái, hanem a nézőközönsége bátorsága."

A regény borítója, címe vagy fülszövege alapján nagyszabású, akciódús űrháborús sci-fit váró olvasó valószínűleg csak akkor nem fog csalódni – sőt gyönyörében a haját is leteszi az első ötven oldal után –, ha az akció fogalmába beleszámítja a könyvtári kislétrák fokain való adrenalinserkentő egyensúlyozást is, a nagyszabásút pedig (csata)tér vagy (űrcirkáló)szám helyett inkább (világtörténelmi) időben érti. McDevitt A Talent for War című könyve büszkén mutatja, miért nevezik az írót "futurista antropológusnak", amennyiben a cselekmény mozgatórugóit egy kétszáz évvel főhősünk, Alex Benedict csecsszopó korát megelőző, elemeiben rejtélyes háború kisebb-nagyobb kérdőjelei jelentik, melyeket utólag kellene némileg egzaktabb tudást igazoló írásjelekké ügyeskedni. Régiségkereskedő és gazdagentellektüelnagybácsis Alexünk rögtönzött történelemleckéket tart az olvasóságnak a mától kb. kilencezer esztendő múlva esedékes, balul (pontosabban bombafüst-szagúan) elsült első kapcsolatfelvételt követő kozmikus haddelhaddból, közben emlékműnek nyilvánított bolygókra látogat el kialkudozni az igazság töredékeit az aktuális családtagtól, műértőtől vagy MI-től. Végül kiderül, hogy a múltban áskálódás egész komoly hadászati fegyvertények forrása is lehet azon kívül, hogy az újraírandó történelemkönyvek számára új szárny dukál majd minden városi könyvtárhoz, és a jövő építőipara részegre virágozza magát.

McDevitt javára szóljon, hogy bármilyen papírszáraz unalomnak próbálom is beállítani itt a történetet, igazából olvasmányosabb, olykor még izgalmasabb is a regény, mint lehetne, elvégre konfliktusainak zömében elméleti problémákon kerekednek felül szürkeállományok, nem pedig élieneken protonágyús tengerészgyalogosok, metálzenére. Az írónak sikerül elkerülnie a túl messzi jövőben játszódó és/vagy nem csak a cselekmény jelenének eseményeivel foglalkozó könyvek legnagyobb buktatóját, az átlátszó kimagyarázást az olvasónak. Előfordul ugyan néhány oldalnyi szöveg, ami egy az egyben lett "átemelve" Benedict egyik historikus témájú adatkristályából, de arra is inkább a szereplők kíváncsiak, nem az olvasó felfogóképességét hivatott pátyolgatni a jelenlétük. Ennek az in medias res módszernek esetemben az volt a legkínosabb hátránya, hogy egész addig nem esett le, az ashiyyuri ellenség voltaképp egy földönkívüli faj, amíg Alex nem volt oly jó és találkozott eggyel személyesen is a kedvemért.

De legalább volt egy meglepetés, és hát meglepetések helyett McDevitt jól láthatóan inkább a lassabban összeálló, hamarabb megjósolható kinézetű, 3000 darabos kirakósokat részesíti előnyben a fejezetek "csattanóiban". Összesen két valamirevaló akciójelenetet számoltan össze a regényben, ezekből az egyik egy jövőben játszódó Baywatch-epizód katarzisa volt, a másik meg egy idegen bolygón forgatott NatGeo Wild természetfilm fiaskója. Ezzel szemben Alexék agytekervényeinek (a megfeszített munka izzadságától rozsdás) hangja visszhangozva kihallatszik még a csukott kötetből is. Ez, kérem, értelmiségi harcászat, detektívigazolványok helyett egyetemi diplomákkal, sikátori ökölharcok helyett politikailag fűtött beszédekkel, kisstílű bűntettek helyett az egész emberiség hozzáállását potenciálisan megváltoztató, kozmikus jelentőségű esetekkel.

Noha McDevitt nem hivalkodik vele szaruhártyát szúróan, a regény(sorozat) háttérvilágát egészen hihetőre alkotta meg. Szinte már unalmasak a jövő hétköznapjai, olyan természetességgel működik minden kitalált kis sci-fi-részlet. Az erőteljes ógörög filozófiai befolyást először egy kicsit érthetetlennek tartottam, ti. az ezermilliárdos emberiség tizennégyezer év alatt nyilván létrehozott már egyéb ismeret- és gondolatelméleti iskolákat is, amelyek, ha nem is hangsúlyosabbak a görögnél, de korszerűbbek, vagy legalább felidézhetőbbek annál időbeni közelebbségük okán. Viszont minimum a 300 rettenthetetlen spártai motívuma miatt, amely fontos szerepet kap, érthető, miért tűnik föl szinte fejezetenként Platónék egy-két említése. Furcsább ennél a fejezetnyitó, többnyire fiktív történelmi személyiségek tollából származó idézetek* jelenléte, nemigen tesznek ugyanis hozzá a hangulathoz vagy a sztorihoz. De legalább rövidek.

A világ eléggé űroperás ahhoz, hogy McDevitt hangulatos űrháborús mementókat meg barátságtalan idegeneket szerepeltethessen a történetben, közben hard-sf-nek is tekinthető mondjuk a nehézkes-realisztikus űrutazás** vagy a különböző emberi hatalmak politikai megférhetetlensége miatt. Semmi vad ötlet, amiért tíz év múlva is elismerően emlékeznénk vissza a könyv ezen aspektusára, viszont így nem vonja el a figyelmet a régmúlt titkait bogozgató sztoriról. Egyedül a házi MI-k értelmi szintje lóg ki a képből, amik/akik semmivel sem tűnnek "gépebbnek" a hús-vér személyeknél; előszeretettel ironizálnak, feltételeznek dolgokat és használnak emberien suta frázisokat. Másrészről talán csak sikerült a végletekig tökéletesíteni a mesterséges tudatokat, addig a pontig, ahol már szinte összetéveszthetetlenek bárkivel. (Harmadrészről a regényt 1989-ben adták ki, és egyébként sem lehet minden sci-fi író tévedhetetlen próféta.)

A regény vége felé kimozdulunk a karakterek olvasószobájából, hogy az addigi hangvétel szürke alapjára izgalmasabb események vázát halmozza egy felfedezgetős-konfrontálódós részecske. (Gyanítom, ez az utolsó negyed plántálta a szerkesztő fejébe a díjnyertes ötletet, miszerint "high-tech Indiana Jones"-ként(!) kell hivatkozni Benedictre a hátsó borítón. Nos, a fickó legfeljebb akkor hasonlítana Indyre, ha utóbbinak tiniként végleg elveszi a kedvét a tettleges régészkedéstől az az ominózus ostorcsapás, és azóta szigorúan az egyetem falain belül tespedt volna, élénk képzelőerővel ugyan, de fizikailag passzívan.) Az epilógusban Alex kissé hányaveti módon gyakorlatilag kiszól az olvasóhoz – igyekszik a folytatás megvételére ösztönözni minket, miközben megsuhogtatja előttünk világrengető tetteinek taglalatlan folyományait az egész emberi fajra – vagyis, jóllehet happy end van, de legalább nem tart sokáig; nem ebben a kötetben. Nem is baj, háromszázhetven oldal alatt oda meg vissza kitapasztalhatta már mindenki, fűlik-e a foga McDevitt stílusához annyira, hogy bevásárolja a többi részt a lazán összefüggő sorozatból. Nekem pozitív élményt nyújtott a regény, letétele után mégis jóformán megkönnyebbülve nyitottam ki egy másik könyvet, ahol remélhetőleg kevesebb lesz a beszéd és az elmélkedés, és több tett követi majd azokat, mint McDevittnél. 3, millenniumokat átvészelő mindenható Wicca vallás / 5: átlag feletti munka, megéri a pénzt és a ráfordított időt, ellenben valószínűleg elegendő kivenni a könyvtárból egyszer, aztán visszavinni, és esetleg fél év múlva felidézni, hogy érdekesek lehetnek a folytatásai. Én valami hasonlót tervezek azokkal. 

* a kedvencem: "Mennyi ingatlan egy rakáson!" (65.o.)
** ld. a 293.o. idézetét: "Annak, aki siet, nem való az űrhajó."