Gé_A_eNn_É

A REC volt valószínűleg az első film, amelyben a kézikamerázással megcélzott ideghúzás nem abban merült ki, hogy a nézőtéren mindenkinek belefájdult a feje a pinball-labdát játszó POV rángásaiba, hanem sikerült hozzátennie némicskét a hangulathoz is, sőt a nyavalyás éjjellátó szerkentyű komoly narratív eszközzé nőtte ki magát a legutolsó néhány perc világtalanságban játszódó jelenetében. A kamerájához a végsőkig, az életénél is jobban ragaszkodó operatőrt mint élethű karaktert ugyan még mindig nem sikerült teljesen hihető figurának eladni, de annyi baj legyen – egy fiktív világ, amely elbír egy zombiapokalipszist, esetleg ilyen evolúciós zsákutcákat is kitermelhetett magának, "miért ne, ez csak egy film" alapon. A produkció többi aspektusa azonban a lehető legautentikusabban volt megalkotva. Ebben sokat segített, hogy valójában csak egy zseb-zombiapokalipszisről volt szó, amely egy spanyol társasházban tört ki, a szereplők tehát hétköznapi emberek voltak, néhány hivatásos tűzoltóval felhigítva. Persze még ez utóbbiak is olyan intenzíven izzadós pánikkal reagáltak a veszett fertőzöttek feltűnésére, hogy azzal a folyadékmennyiséggel a helyi tűzcsap se kelhetett volna versenyre – gondolom, úgy, ahogyan én meg te is viselkednénk, ha holnap reggel anyuka/hitveske nem pirítóssal és kávéval ébresztene, hanem halottan és a püspökfalatunkra éhesen.
Hatásos film volt, sőt én – lévén nem viseltetek semmiféle extrémebb rajongással a zombifilmek irányába – talán a leghatásosabbnak éltem meg az összes rokon alkotás közül, amiket csak láttam, a régi Romeróktól... nos, az új Romerókig. Hogy mégis ki a ökörszem gondolta volna, hogy a horror (figyelem, enyhe túlzás jön) modern klasszikusa Európa sarkában fogja felütni bájos fejét, olyan magasra, hogy még Hollywood is meg akarja hágni? Ezen tömény filmes zsenialitás után gyakorlatilag bárki, és joggal.
A REC 2 ott kezdődik, ahol az első rész befejeződött, pontosabban néhány perccel korábban. A kameraman szerepét ezúttal a négytagú kommandósosztag tölti be, merthogy mindnyájuk sisakján van egy kis vevőkészülék (és azt hiszem, egyikük normális kamerát is cipel, bár ebben nem vagyok biztos; mindenesetre láttam a cucc árnyékát az egyik jelenetben, de az baki is lehetett). A helyszín ugyanaz az emeletes épület, a szituáció ugyanolyan ismeretlen az elszigetelt falakon kívül gyülekező tömeg számára. A zombiszerűségek voltak olyan rendesek, és azóta sem próbáltak kitörni vagy ablakoknál mutatkozni. Ez jelentheti azt is, hogy teljesen agyhalottak, és a motorikus funkcióikon meg gyomruk kínzó korgásán kívül nem működik bennük semmi; vagy éppenséggel sunyin meglapulnak, olyasmi megrakott tálcára várva, mint teszem azt négy megtermett kommandós meg egy pap. Igen, vatikáni ügynök – ugyanis mint kiderül, ezek a puszilnivaló abominációk nem is zombik, hanem démonok megszállta gazdatestek.
A Vatikán szokás szerint bekavar a dolgok kezelésének logikájába, s ahelyett, hogy fegyvereseink agyaggalambosat játszanának minden kvázi-zombi koponyájával a házban, inkább el akarják kapni a dögöket, hogy a legújabb papnevelde exorcista-tantermét elláthassák fél-élő gyakorlatozóbábokkal. Na jó, nem, de majdnem: vért kell szerezniük a fő-fődémontól (vele már volt szerencsénk megismerkedni, és bizonyára azóta is vissza-visszajáró eleme sokak lidércnyomásának). Jóllehet megszállásos az eset, de az Ördög se kerülhette meg a fizikai világ törvényszerűségeit, hogy légből kapott, tudománytalan úton kreáljon magának ölebeket a kispolgárok porhüvelyéből: "egyszerű" vírusos fertőzés az egész, szóval ha van vérminta, lehet ellenszer is. Talán mondanom sem kell, hogy még Sziszüphosz is sikoltozva menekülne egy ilyen kilátástalan meló elől, és hőseinknek nem kevés izzadságába, vérébe és eleven húsába kerül, mire egyáltalán kifundálják, hogy mit is kéne tenni, az első nyilvánvaló opcióként felmerülő azonnali pelenkacserén kívül. Az előző részből visszatérő szereplő (akinek funkciójára elég hamar rájöhetünk, amennyiben emlékszünk még, milyen helyzetben váltunk el tőle a múltkor) és néhány kölyök feltűnése is csak bonyolít a dolgokon.
Kivédhetetlen hátránya a filmnek, hogy nem üt már akkorát, mint az első REC, mert szinte minden jelenet ismerős lehet abból; az újak pedig, kis kivételtől eltekintve, csak bagatellizálnak a koncepción (a Sötétség Dimenziója, jaj... ez itt nem a Kör vagy Silent Hill, kérem). Ezzel szemben a dolog még mindig működni látszik, egyrészt a spanyol színészek félelmetesen természetes játéka miatt – amit ráadásul több esetben is hosszú percekig kellett csinálniuk, vágás nélkül –, másrészt a hangulatnak köszönhetően. Nem lehetett könnyű horrort rögtönözni egy lépcsőházban meg pár lakásban, ennek ellenére elhisszük, amit látunk, hogy a megfelelően elcseszett szituációkban a karakterek hősködés helyett megfelelő mennyiségű csokit nyomnak a gatyájukba, és nagyon nem állnak a helyzet magaslatán.
A képi világ pontatlan, koszos, mosott, úgyhogy nem szúrnak szemet a trükkfelvételek. Az erőszak naturalista, mégsem torture porn-szintű. A pánikolás nem drámakirálynők szánpadias hisztériájára emlékeztet, hanem egyszerű emberek őszinte rémületére. Az alvadtvér-sűrű légkörnek hála a félelmetességhez nagyrészt nincs szükség olcsó ijesztgetésekre (hisz az ember akkor is ugrik egyet, ha váratlanul megdobják egy gumimacival, de ez nem jelenti, hogy a gumimacik félelmetesek volnának). Meztelen égimeszelő banyának beöltözött, amorf anatómiájú és egy ittas orángután mozgáskultúrájával rendelkező barátunk (és ezen a képen a színészen még nincs is rajta a rémsmink) ismét feltűnik a sötétből, és a film vége megint merészen unhappy. Egy kiskaput másodjára is sikerült hagyni a folytatásnak – remélem, hamarabb elkészül, mint az amerikanizált változaté, mert a nyakamat rá, hogy jobb lesz. Ez is jobb lett, mint vártam, bár az előző epizódot nem szárnyalta túl, és a vallási motívumok furcsa túlsúlyát sem erőltettem volna, hisz akciócsoportunk szinte többször veti be a feszületet és a latin imádságoskönyvet, mint a jó öreg sörétes szakállritkítót. Izgalomban és lédús trancsírban azért nincsen hiány. 3 és fél smucig spórolós rendőrkapitány / 5: négy helyett mondjuk tizennégy kommandóssal már lehetett volna kezdeni valamit a helyzettel. Nézzétek a közel négyperötös első rész után. Szórakoztató borzongást!