"Tigris! Tigris! éjszakánk
Erdejében sárga láng,
Mely örök kéz szabta rád
Rettentő szimmetriád?"
Willam Blake (Szabó Lőrinc fordítása)
Egy-egy valódi sci-fi-klasszikus olvasásakor alig győzök csodálkozni, hogyan sikerült ilyen időtálló lényegű történeteket írni egy olyan korban, amelynek tudományos fantasztikumára gondolva minduntalan a porszívóküllemű robotok meg gumiálarcos idegenek jellemezte bájos bugyutaság rémlik föl előttem a tévéből. Bester The Stars My Destination / Célom a csillagok címen is ismert regénye ugyanis se nem elavult, se nem idétlen, sőt csúnyán kenterbe veri a kortárs sci-fik nagy részét eredetiségben és izgalmakban. '55 óta (s bizonyára előtte is) sokan sokféleképp feldolgozták a teleportációt, a vendettát és a regény egyéb központi elemeit (ld. Delta Green – egyre világosabb, minek köszönhetik vendégszereplésüket a szkopcsik, hehe), ám ez nem megy Bester könyvének kárára. Talán ismerős lesz benne egy csomó tu-fa toposz, elegyük mégis olyan finom, hogy az unalomig ismert utóízt észre se vesszük.
A Tigris! Tigris! sci-fiből a fiction tag persze szerencsésebben öregedett. Bester talán úgy ír pl. a mindig szenvedélyes, hirtelen érkező és elszálló szerelemről, meg a zavarónak ható, nem igazán rejtett faji-rasszi megkülönböztetettségről, hogy azt betudhatnánk akár a regényt szülő kor áldatlan, avítt sajátosságainak is. Csakhogy mindez ugyanúgy magyarázható a könyvben érzékletesen felvázolt távoli jövő különlegességével is, különbözőségével jelenünktől. A sztori jelenében illegális mindenfajta szervezett vallásosság, a hatóságok mellett a közember szemében is alacsonyrendű, kifigurázandó eszme – mindez persze legfeljebb csipkelődés, közel sem az olvasóra erőltetett extrém ideológia.
"– Malacképeket, signore? Pincekeresztényekről, térdelve, imádkozva, zsoltárokat énekelve, kereszt csókolgatása közben? Nagyon illetlenek, nagyon trágárak, signore. Elszórakoztathatja vele a barátait... izgalomba hozhatja a hölgyeket."
A gondolat révén utazás (jauntolás, az önmagát véletlenül felgyújtó, majd pánikjában első emberként teleportáló kutató, Jaunte után) ismét felszínre hozta a női erkölcs sebezhetőségének problémáját, valamint a magántulajdon fogalma is átértékelődött. A távolsági kommunikáció másodkézbeli fajtái szinte fölöslegessé váltak, az anyagi értékeket jaunt-gátló, helymeghatározást nehezítő labirintusokkal kellett körülvenni. Sikerrel folyt a Naprendszer belső bolygóinak, holdjainak és aszteroidáinak kolonizálása. Az emberek élettere egyszerre bővült a sokszorosára és vált csettintésre elérhetővé, közben a vallások sulykolta józan mértékletesség intelmét elfeledtette mindenkiben az egyszerű halandóságot meghaladó, korábban elképzelhetetlen lehetőségeket elérő emberiség kiemelkedése földön járó, korlátolt hajdani énje béklyóiból. Az etikai kódex és a mindenható materializmus bejáratott koncepciói egyaránt feldobni készülnek a cipellőjüket. Dekadens, fényűző, önhitt lett a világ – túlságosan furcsa ahhoz, hogy hiteltelennek minősítsünk bármiféle viselkedés-, személyiség- vagy párbeszédformát, amit Bester a regényben felhasznált, márpedig nem fogta vissza magát. Mondhatni, akkora potenciális buktatót növesztett maga elé egy ilyen szélsőséges jövőkép megalkotásával, hogy épp emiatt biztonsággal átbújtathatta alatta történetének minden egyes komponensét. Tény, hogy nem könnyű elképzelni, hogyhogy nem fulladt még totális anarchiába egy ilyen világrendszer (mindenesetre tükörsima úton halad affelé), de ha elnézzük a szereplőket és a történéseket, inkább a sajátos belső logikát fogjuk értékelni, semmint a valószínűtlenségeken rágódni. Bester egyébként is az utalásokat és a szellemességet részesítette előnyben a részletes leírásokkal, és a cselekményt a világleírással szemben. Ennek hála viszonylag rövid könyvről van szó, mely azonban tömve van eseményekkel; a tempó pörgő, a hangulat lekúszik a belsőnkig.
"– Ítélet és kártérítés. Az öreg Gy. D. begyulladt, mint egy furunkulus. Ez 11 : 5-re módosítja javamra az eredményt. – Fogta a kristályokat, felhajigálta a levegőbe, mint valami zsonglőr, majd dobálni kezdte az irodában fellelhető legképtelenebb "lyukakba", köztük a levegőért kapkodó titkár eltátott szájába is.
– De kérem, Mr Sheffield! Ön ittas!
– Ma nincs több munka! A háborús hírek átkozottul nyomasztóak. Tennem kell valamit, hogy el ne szálljon a jókedvem. Mit szólna egy jó kis utcai verekedéshez?
– De Mr Sheffield!"
A humoros részek inkább finoman bohókásak, mintsem térdcsapkodósak, de így is jól szuperálnak a borongós légkör oldásában. Mert a sztori főszála sötét és hideg, akár a világűr. A főkolompos egy Gulliver Foyle nevű, tompa felfogású, öszvértermészetű senki, aki a történet kezdetén már közel hat hónapja rostokol egy szétlőtt űrhajó egyetlen ép helyiségében, egy apró szerszámraktárban. Miután faképnél hagyja őt egy másik, a közelben elhaladó hajó, amelytől mentést kért, belehal a csalódás keserűségébe, hogy aztán megtépázott értelme és összefonnyadt lelke maradványain rágódva újjászülessen, mint két lábon járó bosszú, egy lehasadt személyiség, akit már csak a rosszindulat éltet. A vérszomj fokozatosan előbb igazi "proto-Riddickké" változtatja őt, kérlelhetetlen, véreres szemű ösztönlénnyé, hogy a szükség később egy még kifinomultabb vadásszá transzformálja, a legleleményesebb bosszúállóvá Ludas Matyi óta.
"Azok arra készültek, hogy sikoltozva fogja ropni köztük a táncot, de Foyle megnyomta a szájában a kapcsolótáblát, és tizenkét másodpercre a leggyilkosabb géppé vált, amit valaha is kigondoltak... A kommandógyilkossá. Nem kellett gondolkodnia vagy akarnia; a teste csupán engedelmeskedett az izmai és a reflexei parancsának. Hat elnyúlt testet hagyott az utcán."
Az etikai aggályok után nem sokkal sikerül túllépnie anyagi és szellemi korlátain is, vadállati énjét furmányosan elrejteni, megtanulni beszélni a préda nyelvén, viselkedni elvárásai szerint, kipuhatolni legordítóbb gyengeségeit. Gully különbejáratú földi poklának minden bugyrából erősebben és elszántabban keveredik ki. A regény második felében már alig ismerünk rá, s pontosan ekkor kezdődik az igazi játszma, megnövekedett tétekkel, veszélyesen vékony jégen veszélyesen vadul járva a táncot. Bosszúszomja viszont nem csillapodhat egészen a sajátosan tragikus végig, amikor is a reveláció erejével vág homlokon a regény üzenete, amely egészen új megvilágításba helyezi a vallás furcsán kétélű szerepeltetését a történetben, a főszereplő vesszőfutását, a jauntolással képességeinek csupán a burkát megkapirgáló emberi elme hatalmát, és a többi. Már nem csak Foyle vérbosszújáról van szó, hanem az egész világ sorsáról; nem csak egy ember emberfölöttiségéről (vagy -alattiságáról), de az egész emberiség transzcendens mibenlétéről.
"– Egész életemben tigris voltam. Képeztem magam... műveltem magam... a saját tigriseimmel tartottam féken magam, hogy erősebb tigris legyek, mind hosszabb karmokat, még élesebb fogakat növesszek... gyorsan és halálos gyűlölettel...
– És sikerült. Sikerült. Te vagy a legengesztelhetetlenebb.
– Nem. Nem vagyok. Túl messzire mentem. Túlmentem azon, ahol a dolgok egyszerűek. Gondolkodó teremtménnyé váltam. [...] A tigris eltűnt.
– A tigrisnek nincs hová mennie. Csapdában vagy, Gully."
Nehéz volna többet írnom a regényről, el kell olvasni – néhány zseniálisnak kikiáltott klasszikus bizony nem hiába az. A legérdekesebbek között van, amit valaha olvastam, mert gonosz és kegyetlen, de felemelő is tud lenni, és sokkal több, mint ami első pillantásra kitűnik belőle. A végkicsengés mintha nem illene a történet által megütött hanghoz, pedig ésszerű tetőzése nem csak Gully, a tigris vesződségeinek, hanem Gullynak, az emberiség egy nagyon is tipikus tagjáénak is. 4 ősrobbanás tíz kilóban, Akaratban és Elgondolásban / 5. Isten áldja az antikváriumokat!
az egyik kedvenc regényem, és tényleg még ma is eleven és friss.
Nagyon jó kis írást rittyentettél belőle, gratula hozzá.