Gé_A_eNn_É

Jéé, ez a blog még létezik? – kérdezte kelletlen hősünk, és egy izzadságcsepp gördült le a halántékán...

Sebaj: ha ezentúl szokássá nemesedik is, hogy szökőévente csak egyszer nézek be ide, a Mr. Plinkett-kaliberű, közveszélyesen zsenigyanús alakok minőségi őrületeinek belinkelését akkor sem fogom elmulasztani. 110 perces (*fütyfürütty*) szájhabzás a Revenge of the Sith című izére, a legjobb hagyományok szerint. Most, hogy letudta Lucast (már ha), mi lesz a következő ekkora dobása? És mikor már?!

1. harmad:

A lenti kép sugallta agónia zsíros kutyafüle ahhoz képest, amit a film megtekintése után közben éreztem.

Kedvenc crpg-sorozatom (már ami az első két részét illeti) új fejlesztők által új közönségnek készülő új része pár héttel megjelenése előtt megkapta a demóját. Ez alapján valami lélegzetelállítóan igénytelen munka, ráadásul még a grafika is csúnyácska, pedig eddig legfeljebb az tűnt ígéretesebbnek a nem-hivatalos-de-hű Gothic-utód, a Risen tetszőleges aspektusánál. Nem is tudom, amelyik játék úgy kezdődik, hogy a fiatal Stephen Kingről mintázott főhős premier plánban le akarja csókolni az interaktív szórakoztatóipar történelmének legrusnyább nőalakját, ott bajok vannak. A párbeszédeknél a figurák minden létező arcizma rángatózik, csak az nem, amelyiknek kéne, a fizika csodáit sajátosan lemodellező engine pedig rögtön bevezeti az ugrásnál befigyelő Hold-gravitációt, meg a háztetőszörfözést mint új közlekedési módot. Nem klappol ez, még simán programként sem, nemhogy játékként, neadj'Innos művészi teljesítményként, vagy egy régi aranykorát a fellegekben sütkérezve töltött széria folytatásaként. Persze nyilván túlzón kritikus szemmel néztem, mert a Gothic (meg a Gothic II, meg a Night of the Raven) név még mindig rá van hímezve a szívem csücskére, de ez most tényleg elevenemen ütött. Azért még rápillantok, ha kijött a teljes verziója, hátha csoda történt vele, vagy legalább a történet egésze a helyén lesz, és technikai malőröktől függetlenül egyszer-félszer végig lehet majd játszani. Miközben természetesen kolosszális erőkkel várom a Risen 2-t.

A tematikus sorozat többé-kevésbé független új epizódja ismét példátlanul kidolgozott dizájnnal hódít, de ezúttal inkább az lenyűgöző, hogy a készítőknek volt ideje összehozni egy efféle profi, hosszú és pofás kisfilmet bemutatóképpen. Nem mintha időhiányban szenvednének: csak 2012-ben kerül a polcokra a játék. Reméljük, megéri a várakozást – az alábbi anyag alapján nagyon is –, máskülönben a videóban látható lincshangulat kutyafüle lesz a rajongókéhoz képest.
Itt pedig "10 tudnivaló dolog az Infinite-ről".

(honlap), (imdb)

 Véleményezésem az rpg.hu-n olvasható. Röviden: pfuj.

Új (mozgó!)anyagok láttak napvilágot az általam toronymagasan legjobban várt filmes/sorozatos projektből, illetve egy új honlapot is kapott a GoT. Ilyenkor mindig belegondolok, milyen frenetikusan fantasztikus is volna (illetve lesz!) egy low/dark fantasy környezetű és hangulatú, színvonalával a The Sopranos és The Wire utódjaként is megálló, korunk egyik legzseniálisabb spekulatív írójának elképesztő áltörténelmi eposzát a képernyőn is elmesélő újabb Home Box Office-jóság.

Dáblüjú Tí Eff?! Tényleg kezdhetjük gyászolni Duke atyánk időtlen vaporware-ségét? Valóban volna fény az 1997 óta csak kígyózó és sötétlő alagút végén? És... jó ez nekünk?

Hm, ha nem lesz jó, a rajongók mindegyike dúkbicepsznyi darabokat fog kicincálni a készítőkből. Nem mintha nem ugrana rá majd a játékra a világon mindenki, aki rendelkezik bármilyen, a kenyérpirítónál komolyabb számítástechnikai platformmal: ilyen legendával (most irreleváns, jó-e vagy sem a híre) az ember életében csak egyszer találkozik (bár a Half-Life sorozat is bosszantóan igyekszik erre az ösvényre lépni, irgumburgum!), tehát én például örülni fogok neki akkor is, ha legfeljebb poháralátétre lesz érdemes a lemeze.

Mindenki kedvenc lúdbőröztető filmdekonstruktora és hamisítatlan szociopatája egy újabb egyórás ömlengés erejére megszakította szokásos napirendjét, ami tudomásunk szerint főleg pizzasütik zabálásából és pincébe zárt hölgyek terrorizálásából áll, és a Star Wars után/közben egy másik híres-hírhedt sci-fit tűzött villás nyelve hegyére. Szóval... új Star Trek:

Valljuk be őszintén: nem vártunk filmtörténeti messiást egy mozi képében, amelynek legnagyobb erényét a közvélemény már az első teaser óta korunk legöregebbnagyobb akciósztárjainak rég várt összeboronálásában látta meg – egy minden valamirevaló mozirajongó arcára gonosz vigyort varázsoló osztálytalálkozóban a régi iskolából, egy jó kis vérengzéssel megkoronázva. A végeredményt elnézve azonban el kell ismerni Stallone alkotói zsenialitását, amennyiben az verőfénnyel sejlik át még a szereplőgárda és a vegytiszta forgatókönyv jelentette, izomkötegek, lőpor, tesztoszteron és vitriol mesterien drágakővé gyúrt, de nyers és durva frankensteini csinálmányán is. Sly filmje nem pusztán a saját személyes legendájának trambulinja, nem buta B-mozi, nem egyszerű kifogás a Hollywood legmuszkulárisabb színészeinek halmazában pénzhegyeket vizionáló producerek számára egy igénytelen filmes próbálkozáshoz... A The Expendables az év egyik, ha nem Az eddigi legjobb akciófilmje.

Stallone & Bros. egy profi (módon laza) zsoldoskompánia tagjai, akik a sunyi g-man, Bruce Willis munkaajánlatát csaklizzák el a túl elfoglalt Schwarzenegger & Co. elől. Meg kell mondjam, bármilyen olcsó mulattatással kecsegtetett is egy jelenet, amelyben Sly és Arnie joviális rosszmájúsággal köszörüli a másikon a nyelvét, aztán nagyon csúnyát néz Willis megjegyzésére kettejük plátói viszonyáról... kutyafülit, már csupán a tény is, hogy Sly és Arnie megférnek egy helyen a tér-idő kontinuum cafatokra szakadása vagy a kameralencsék olvadt salakká fröccsenése nélkül (a '80-as-'90-es évek producerei lázasan igyekeztek homályban tartani bennünket egy ilyen találka kimenetelével kapcsolatban, puszi a hasukra medvecsapdával), valami elképesztő élmény a mozirajongó számára. És nincs elcseszve, nincs túljátszva, bár minden mondatban van valami metafilmes utalás (ezek állnak a produkció egyéb részeire nézve is) – nem számít, elvégre valamilyen szinten az egész film lényege az, hogy főhajtásként szolgáljon a komplett akciófilmes zsáner toposzkönyvtárának kimerítő részlege előtt.

Nem csak Schwarzie-val működik a megcélzott macsócimbis hangulat, Sly csapatának tagjai se papírmasé figurák, sőt sikerült néhány vonással érdekessé tenni azokat is, akiket nem ismerek / csapnivaló színészek / eltörpülnek Stallone és Statham főszereplő duója mellett. Nem kell karakteralapozási brillírozást várni, gondoljunk inkább a Predator nyitójelenetére a helikopterben – olyan, közönségességében egyszerű és nagyszerű módszere ez a figurák bemutatásának, ami könnyebben sülhet el visszafelé, mint egy részegen összeszerelt automata sörétes puska, de ha sikerül eltalálni a karakterek bizarr különcségei és kedvelhető vonásai közti törékeny egyensúlyt, nos, az megérdemel annyi pofázást egy ismertetőben, mint amit itt most lerendeztem. Őszintén szólva majd' kiestem az eltátott számon, mert végképp nem vártam, hogy Stallone-ék nagyobb gondot fognak fordítani a személyiségek kidolgozására a forgatást megelőző év napi 25 órás konditermezésénél; ezzel szemben nem csak a csihipuhi-jelenetek élvezetesek, hanem a párbeszédek is. Isten áldja az akciófilmezés régi iskoláját.

A történet több rétegben zajlik, mint amit az alapötlet megérdemel, a nézőknek viszont tényleg kijárt már egy értőn összefoldozott sztori, amely nem halványul háttérzajjá egy ilyen nyilvánvalóan az akcióra kihegyezett filmben sem. A Fogyóeszközök/Feláldozhatók/Ágyútöltelékek egy dél-amerikai szigetecskén tervezik megdönteni a helyi zsarnok rémrezsimjét, melyet egy Eric Roberts-képű pénzes sakál finanszíroz. Csak hát homok kerül a gépezetbe, egy Dolph Lundgren formájú emberhegy a rossz oldalra, vércseppek az elhullott töltényhüvelyekre, ilyesmi, és fikarcnyival sem kell több lökés egyik rivális félnek sem, hogy szembeforduljon kábé mindenki mással, saját külön bejáratú, a bikacsöktől a páncéltörő töltényig bármit felhajtani képes fegyvernepperén kívül. A végeredmény egy jófajta miniapokalipszis, krízispontjával a generális villájában – mondanom sem kell, a vityillóból nem sok marad a végére, majdnem kevesebb, mint ahány ép bordája, felhorzsolatlan bőrfelülete és el nem tüzelt lövedéke marad a főbb szereplőknek. Látványos és élvezetes film ez, bombasztikus akciójeleneteinek tükrében pedig még elimerésre méltóbb, hogy az alkotók nem felejtettek el "csöndesebb elemeket" is belepasszírozni a megfelelő helyekre: Mickey Rourke leharcolt, vérző szívű veteránjának mélabúja vagy Statham karakterének szerelmi szála remek kontrasztot képeznek a kirobbanó akciókkal, ahogy a szereplők kellemesen komolytalan interakciói is, vagy épp Sly, amint szándékosan rájátszik saját vén csontjainak megcsökkent rugalmasságára, hogy úgy mondjam.

Minden várakozásomat fölülmúlva nem az író-rendező Nagy Öreg a film sztárja, hanem az Akció, így, nagy betűvel, és még csak nem is azért, mert esetleg kiszorítaná a produkció minden más, csaknem ugyanolyan lényeges aspektusát. A The Expendables lehengerlő élmény bárki számára, aki nem az extrém pacifista fundamentalizmus jegyében vegetálja magát végig a mozitermek vérszegényebb kínálatán; és ami a legjobb: az is megtalálhatja benne a maga szórakozását, aki – mondjuk fiatalka kora miatt – nem érez különösebb nosztalgiát Sly vagy Arnie neve láttán, illetve (már?) nem tudja izgalomba hozni egy simanyelvű, régimódi lövölde a nagyvásznon. Én kifejezetten egy régimódi, simanyelvű lövöldét vártam, tisztelgést a nyolcvanas évek "tisztasága" előtt, a nosztalgia jegyében direkt gagyira vett sztorival és effektekkel – és mi a sorozattűztől lepörkölt szemöldökű fene, az egyik legfaszagányosabb akciófilmet kaptam, amit valaha láttam. Tény, hogy ugyancsak régimódi és simanyelvű, de ez nem egyenlő az "elavulttal" vagy az "együgyűvel". Maradjunk annyiban, hogy remek mozi minden magába foglalt elemében. Reméljük, hogy szapora utóéletű lesz, és minimum egy folytatást megér még, hiszen bőven maradtak akcióhősök a klasszikusok veszélyeztetett individuumait feltüntető listáján, akikre ráférne egy ilyen színvonalú, hálás búcsú a filmezés világától. És legközelebb kéretik szervesebben bevonni a történetbe Schwarzie-t is: kit nyom, hogy a szépapám is lehetne, ha egyszer még mindig olyan csávósan áll a szájában a szivar és a szeme sarkában a huncutul húzódó ránc izom?! 4+ kötelező magyar jelenlét / 5. Koponyatetőstül emelem a kalapom Stallone előtt, ez szenzációs munka volt. A halál gondolta volna ez előtt, hogy létezik forgatókönyv, ami képes érvényesíteni Jet Li karakterét olyan (színész-, jóllehet elsősorban emberi )óriások mellett, mint Sly vagy Statham... vagy, ha már itt tartunk, hogy Stathamet egy Expendables-jellegű akcióorgia után leszek kénytelen jó színésznek ítélni?

Mékin' ov (enyhe spoilerveszély):

... akkor itt a megoldás a helyzet mérsékelésére.
Hogyan lehet még exkluzívabbá tenni egy játékkönyvet, amelynek a "sima" kiadása is átlagosan D10/2 kört ver közel minden másra a piacon (kivéve a kajla játékfigurás borítót..)? Fantasy Flighték már a Dark Heresy Collector's Edition óta tudják a választ, és ezúttal a Rogue Trader CE kisebb szállítási fiaskóit is kiküszöbölték azzal, hogy a Deathwatch Collector's Edition kódexét autentikus fémborítással látták el. A postán keresztüli szállítás így kissé körülményessé válik, tekintve a doboz/könyv már-már ingatlani jellegét, de persze főleg a 200 dolláros ár és a 2000 darabos limitált széria az, ami miatt említésre érdemes a dolog. Aztán gyorsan felejtsük is el, ennyit valószínűleg nem ér meg az, hogy összeroskadjon alatta a polcos szekrényünk, csak azért, hogy egy, a nevünkkel ellátott spéci változatát kapjuk ugyanannak a könyvnek, amit lényegesen olcsóbban is beszerezhetünk.

A fenébe is, azért marha jó ránézni, nem?

Valami ilyesmi sülhet ki abból, ha néhány részecskefizikusnak megerjed az áfonyaszörpje, rábuknak az okkult urbánus szerepjáték-könyveikre, és brainstormingolni kezdenek a világ mibenlétéről meg a saját szerepükről benne, be-beúsztatva a magányosság mélabúját az örvénylő gondolatkatlanba. A lassan formát öltő, a Harry Potter sikere (és teszem azt a Percy Jackson mozi silánysága kiváltotta heveny bizonyítási/jobbátételi vágy) okán okkult urbánus ifjúsági történetté összeálló ötletelegybe Nicolas Cage-nek már nem nehéz utat találnia, lévén a fickó az utóbbi időben minden létező szerep után foggal-körömmel kap, aminek szerződését meglengetik a kétméteres körzetében. Voilà, kész is a Varázslótanonc, és oh là là, még csak nem is lehet olyan zagyva, félresikerült próbálkozásként lelegyinteni, mint amilyennek esetleg a fenti sorokból tűnhet. Ha vetünk egy pillantást a történet eredetére, máris érthető, ilyen masszív gyökérzettel miért is áll meg olyan meglepően jól a saját lábán: a sztori a Fantasia Disney-film egyik részletén alapszik, aminek egy 1890-es szimfonikus mű az alapja, ami Goethe 1797-es balladáját dolgozza fel (további címhordozók). Értelemszerűen egyik előd sem egy tinifiú csetléseiről szól a romantika és az apokalipszis árnyai közti, állítólagosan létező középúton, de Bruckheimerék legalább kérkedhetnek vele, micsoda jeles tradíciót visznek tovább a filmjükkel; a felnőtt mozibajáróknak pedig jó kifogás, miért kéne kíváncsinak lenniük egy n+x-edik "mágikus kalandfilmre"... ráadásul a National Treasure gárdájának értőhetetlenül kompetensnek bizonyult kezeiből.

Nem mintha a történet eredeti volna, fordulatos vagy más szempontból hatalmas vasziszdasz, de a tartalom ismeretében erre amúgy is max annyi esély volt, mint egy olyan varázslós filmre, amiben nem szerepel legalább említés vagy utalás (vö. Gandalf, Dumbledore,... Yoda stb.) szintjén Merlin. A velő a következő: régesrég, a ködös Albion virágkorában, amikor még nem halt ki a Horvath név, hogy aztán a magyaroknak kelljen újrahonosítaniuk... volt három nagyhatalmú tanonc, akik egymással és Merlin Morgana nevű nemezisével csatároztak. Végül csak Cage-nek sikerült megúsznia, a többieket bezárva egy (ugyancsak időparadoxon-gyanús) matrjoska-baba legbelsőbb üregébe. Cage ezután évszázadokig vadászta azokat, akiknek tárcájában megtalálta a Gonosz Mágusok Ligájának tagságiját, s jól bebörtönözte őket a baba újabb és újabb rétegeibe. Továbbá egy megjövendölt gyermeket is keresett, aki Merlin utódja és Morgana végzete lehet. Hogy-hogy nem, címszereplőnk tízéves másának rá is harap az ujjára Merlin sárkánygyűrűje, csakhogy egy kisebb technikai/mágikus malőr kétballábas lépés miatt Cage Balthazarja és Alfred Molina Maxim Horvathja fejest zuhan egy köcsög varázsköcsögbe, amely kerek tíz évre egy zsebdimenzióba nyeli őket. 2010-ben aztán kiköhögi a gerlepárt (én komolyan nem tudom, miért nem végeznek egymással, pedig a film során több lehetőségük is adódik rá), és kezdődhet a hajsza a gyűrű birtokosa, a Morganát és Balthazar szerelmét egyaránt "tartalmazó" matrjoska-baba, és természetesen a világ sorsának gyeplője után.

A film mágiarendszere egészen újszerű, noha minden varázs- és tudományos technoblabla ellenére mélyebb logika nélkül szolgál pusztán a forgatókönyv és az akciójelenetek igényeit kielégítő írói eszközként – ahogy az várható volt. Mindenesetre legalább látványos és kreatív a megvalósítása, kivéve amikor a CGI cgi-sága lázasan igyekszik kiszúrni a szemünket. Balthazar elmondása szerint minden tárgy és lény minden molekulája állandó rezgésben van, a varázslók ezt a frekvenciát manipulálva képesek természetfeletti hatásokat létrehozni – ők ugyanis agyuk több, mint 10%-át munkába tudják állítani egyidejűleg. (Hogy a felmosórongy- és seprűtáncoltatós padlósuvickolás vagy egy fémszobor élővé tétele mégis miféle részecskerezgésszám-változtatással érhető el, az most mellékes.) Az effektusok némelyikével ellentétben a humor nem offenzíven idióta, sőt többször is hangosan felnevettem, és ami még sokkolóbb, a romantikus szál sincs péppé áztatva rózsaszínes nyálözönben – igaz, kevesebbel boldogabbá tettek volna.

A főszereplő srácot már utáltam, mielőtt láttam volna, köszönhetően a How to Train Your Dragonban hallható szinkronjának (ti. végignyekeregte a filmet, azóta is égnek áll még két-három szőrszál a tarkómon), de itt elviselhetőbb, noha ez inkább az írók érdeme, mint a színészé. A szerelmét alakító színésznő meg úgy néz ki, mint a Twilight-lyányka csini kivitelben – valami, aminek létét eddig merő lehetetlenségnek tartottam. Cage elánnal játszik, mintha nem is kényszerszerepet kapott volna, Molina általában remek (itt is csak a stricirucija lóg ki a képből – olyannyira, hogy csak a film vége felé kaptam a fejemhez, hogy hé, Balthazar őt nem is a középkorban börtönözte be, csak később, így volt lehetősége modernebb ruhatárat beújítani... de nem számít, ez akkor is kilóg), Monica Bellucci pedig, kevesek meglepetésére, gyönyörű.

Ők is hozzájárultak ahhoz, hogy a film észrevehetően komolyabb, nem feltétlenül gyerekes légkört áraszt, jóllehet történetmesélési paradigmaváltásért inkább nézzünk át a művészfilmes részlegbe. A The Sorcerer's Apprentice nagyon igyekszik túlnőni saját koncepciójának predesztinált bugyutaságán, kölyökfilmes jellegén, és ez – végtelenül furamód – többé-kevésbé össze is jön neki. Még így is szembe kell néznünk azzal a ténnyel, hogy ha intelligens mozira vágyunk, akkor rosszabb ötlet is jobb annál, mint hogy egy varázslós kalandfilmre üljünk be, ugyanakkor pl. A nemzet aranyánál – véleményem szerint – nagyságrendekkel szórakoztatóbb ez a film – pontosabban anélkül szórakoztat, hogy közben a homlokunk folyamatos behorpadását kísérő zaj elvonná a figyelmünket. Van benne happy end, tiniszerelem, a (béna) Kiválasztott sablonja, popkulturális utalások tömkelege stb., viszont van benne nem totálisan mellécélzó humor is, meg érdekes varázslatok, meg egy lezárt sztori, csupa olyasmi, amiért csak hálás lehet az egyszeri mozinéző. Mert ha egynél többször nem is érdemes megtekinteni, egy másfél órácskát talán megér mindenkinek egy fáradt délutánon. 3 magyar tükörátok / 5. A Harry Potter-filmek csüggesztő lapossága után felüdülés volt; bár, ha már saját természetfeletti valójára rádöbbenő átlagfiatal, akkor a The Unwritten mindent sodor. Vagy a The Books of Magic. Vagy a Carnivàle. ...

[Potyabónusz: Varázstanonc a Fantasiából:]

Hálásan megköszönném, ha valaki el tudná magyarázni (a visszafogottabb büdzsével való takarózás mellőzésével), miért néz ki (egyelőre) ez az egészestés CGI-mozi ramatyabbul még a Dawn of War videojátékoknál is, és miért tűnik valahogy kevésbé warhammeresnek azoknál. Valami rendesen kilóg a dizájnból, és az igényesség is csak olyan hetvenharmadszorra jutott eszembe az előzetes kapcsán... no de sebaj. Majd kiderül.

Úgy-ahogy kontrasztként itt a Space Marine játék új kedvcsinálója, majdnem csupa ingame mozgóanyaggal, mégis hangulatosabban és szebben. Na most, én ezt sem nevezném... ideálisnak, ahhoz túlontúl egy Devil May Cry-os és God of Waros hack'n'slash benyomását kelti (egyelőre), mindenesetre majd meglátjuk ezt is.

Ha elkészültük idején néztem volna meg sorban az új évezred Godzilla-mozijait, talán egy csöpp elégtételt is érzek jelen film bizonyos, előzőleg problémásnak ítélt aspektusait látva. Nagy Gé végre tett egy hozzá méltóan nagy lépést a rémisztővé válás felé a filléres bolt gumicuccaiból összevarrt házi szörnykosztüm-mivolta irányából. Igaz, most meg úgy néz ki, mintha vak volna, vagy mintha szementejelte volna egy karámnyi tehén, de a tökfehér szörnyszem, a visszafogottabb báb-jelleg és a (valamivel) kifinomultabb animatronika (mindez leginkább csak Godzillánál hangsúlyos, a többi kreatúra kárára) végül is megtették a pozitív hatásukat a látvány terén. Másfelől soros ellenfelei, a hatalmas plüss-molylepke, a bébitriceratops és a háromfejű Kinder-szerencsesüti-meglepetés ismét csak viszik a pálmát gagyiság dolgában – ambár messze nem jutnak vele, hiszen Godzilla fél kézzel húspogácsát üt-rúg mindnyájukból, ahogy azt kell.

Egy film epikusságát nem azzal kéne bizonygatni, hogy még a cím rövidítésének (GMKGGMAOA) lejegyzéséhez is keresztbe kell fordítani magunk előtt a jegyzetfüzetet, hogy elférjen egy lapon. Godzillának mindenesetre három faj-, illetve mérettársa dühével is szembe kell néznie, epikusságban tehát nincsen hiány. Aranyos – majdnem annyira, mint Baragon babaarca –, ahogy az emberek, főleg a tudósok és a hadsereg, alig győznek a pusztulásukba rohanni ebben a sorozatban, de legalább kapunk némi történetet is az árkádpüfölde mélységével rendelkező alapötlet köré. Úgy vettem észre, hogy a Godzilla-filmekben annyiszor előfordul a bajba került, nyughatatlan sajtós/médiás nő karaktere, hogy most szinte már vártam, mikor bukkannak föl megmentő csapatként a Tini Nindzsa Teknőcök, összekeverve a női főhőst az ő April O'Nealjükkel... de nem. Viszont Baragon, Mothra és Ghidorah – akik ősidők óta ezeken a neveken futnak, utóbbi "Kinggé csillagharcosodását" pedig az egyik emberi szereplő közli, lenyűgöző metafilmes lélekjelenlétről téve tanúbizonyságot – ezúttal a természet védelmező erői, kvázi jófiúk. Gondolom, a készítők még egy okot akartak adni a Greenpeace-nek, miért ellenezzék a nukleáris energia kiaknázását: Godzilla nem csak a légkör oxigéntartalmának ötven százalékát használja el egy-egy atomrobbanást idéző leheletével, nem csak komplett ökoszisztémákat pusztít el egyetlen faroksöprésével, de maga az anyaföld is abominációnak tartja őt. Kár, hogy a természet nem képes minitengeralattjárókat produkálni óriásszörnyek helyett, amelyek beúszhatnának Godzilla száján és fölrobbanthatnák belülről – így ez a jaj-de-hálás feladat az emberekre hárul. Mivel ez a film az 1954-es eredeti közvetlen és egyetlen folytatásának tekinthető, aligha csoda, hogy újra mi, parányok okozzuk a gyíktitán vesztét a főellenfelek triásza helyett, bár nagyon ne örömködjön senki: amit a múltkor írtam Godzilla regenerációs képességeiről, ezúttal hatványozottan érvényes. Az ezzel összefüggő utolsó snitt tartalmáért (is) innen csókoltatom a felelős CGI-részleget; a robbanásokat és fényeffekteket megalkotó csapat viszont tényleg pazar munkát végzett. A bábok meg bábok maradtak. Ez van.

A sztori élvezhetőségét számomra erőteljesen csonkolta a sután előadott misztikus hablaty a Védelmező Szörnyek eredetéről és céljairól – miért kéne tragikusnak látnunk Godzilla megszületését az emberek felelőtlensége miatt, ha ott van mellette még három monstrum, amelyek csak úgy kiléptek egy regéből? A hadsereg bénázásait meg az emberi szereplők érzelmi szenvelgését is meg lehet unni, pedig ez még csak a második Godzilla-film, amit most rövid időn belül megnéztem. A film elején látható földrengéses jelenetben megvillogtatott statisztai/színészi zsenialitásért viszont már érdemes belekukkantani a GMKGGMAOA-ba, mint ahogy egy esetleges kellemetlen távolkeleti utazás fáradalmaiért való elégtétel kedvéért is, hisz Tokió ezúttal is ütött órájú homokvár-komplexummá osztályozódik vissza a négy óvatlan léptű bestia lábai alatt. A Godzilla 2000 valamivel jobban tetszett – valóban rejtélyes főellenfelével kevésbé volt blőd –, de ez is elmegy, ha fáradt szórakoztatásra vágyunk. Kábé 2 világ legkőarcúbb osztagparancsnoka, akinek karizmája mégsem elégséges az életben maradásához / 5.

A japán filmproducereket időről időre elkapja a késztetés, hogy a vásznon egy gumiruhás mozgó felhőkarcolóval tapostassák sajtolt fémhulladékká a nemzeti hadsereg tankdivíziójának valamennyi egységét ától cettig, és a páncélosok súlyával megegyező lőszermennyiséget pattogtassanak le a címszereplő óriás... gyík? gorilla? sárkány? bálna? (az egy dolog, hogy a neve megtévesztő, de ennek az izének a kinézete is sokkal inkább gumijátékfigurát idéz, mint a világon bármi mást) irhájáról. Elképesztően hosszú ideje gördülnek be a vetítőtermekbe a Toho logójával ellátott filmtekercsek, melyeken a távolkelet nukleáris leheletű mumusának garázdálkodását élvezheti a közönség azon része, akiket nem zavar, hogy a 'Zilla-mozik mindegyike kilencven százalékban tökugyanaz, a technológia alig fejlődik bennük (másrészt ennek is megvan a maga bája), a cselekmény könnyen megjósolható íve miatt a történeten lehetetlen izgulni... de legalább jobban csinálják Emmerichnél, azt meg kell hagyni.

A Godzilla 2000 mintegy válaszul született az amerikai verzióra, amely ezek szerint a japánoknak sem volt a szíve csücske. Az effektek talán szemkápráztatóak voltak, és végre Godzilla is elveszítette gigantikus bébiszemeit, de Emmerich filmje nem tudta megragadni az előző mozik lényegét. Meglehet, épp azért, mert a szükségesnél nagyobb fokú realizmusra törekedett, igyekezvén elhagyni a godzillaság elementáris, sajátos(an impozáns) gagyiságát, csakhogy ezzel gyakorlatilag a koncepció lelkét sikerült leszívnia a régi gumiruha formába rázását célzó zsírtalanítás során. Godzilla végre szörnyeteg hüllőnek nézett ki, nem ócska dizájnú jelmeznek; ugyanakkor az áldásosnál hitelesebbre szánt történet egyszersmind ráirányította a reflektorfényt az egész alapötlet komolytalanságára is (arról nem is beszélve, hogy az USA Godzillája úgyszólván többet merített a Jurassic Parkból, mint a japán eredetikből). Hiába, a Godzilla-mozik mindig is nagybetűs B-filmek voltak, noha az 1954-es, első Gojira hangvételének még komoly meghatározója volt a japánok nemzeti traumája Hirosima és Nagaszaki után. Az ezt követő filmek viszont egyre játékosabbak és komolytalanabbak lettek, szinte rájátszottak a jelmez nyilvánvaló ergyaságára, és mára a beszélő Godzillától az atléta Godzilláig megannyi hátborzongató, bűnös szórakozást képesek nyújtani a (godzillányi magas toleranciaküszöbű) rajongóknak.

Ha jól számolom, a Godzilla 2000 már a huszonharmadik japán film, amiben felhangzik a jól ismert üvöltés. A középpontban egy amatőr kutatócsoport áll (az ész a tízéves körüli kislány, a sofőr az apuka), amelynek feltett szándéka kifigyelni Godzilla mozgását és figyelmeztetni a veszélyre a rövidesen a talpa alá kerülő településeket. Az emberi karakterek elsősorban azért vannak jelen, hogy nagy tételben haljanak szörnyet a két dagadt lábon járó eleven nukleáris vihar dühétől, főszereplőink ezen kívül csak klisés sztorit meg néhány erőltetetten humoros jelenetet szállítanak, semmi említésre méltó – szerencsére, mert nyilván nem ők a film sztárjai. Godzilla számomra még mindig nevetségesen fest, de már túlléptem azon a ponton, hogy pusztán a kinézete zavarjon. Sokkal inkább arról van szó, hogy a készítők semmiféle erőfeszítést nem tettek a lény félelmetesnek, óriásinak, élőnek való beállítása érdekében: Godzilla hátán merev gumiként remegnek a taréjok, amikor lép, az ujjai nem mozognak és úgy állnak, mint egy fröccsöntött játékfigurának, a szája gépiesen nyílik-csukódik, a szeme plüssfigurát idéz, és így tovább. Én ezt bizonyos fokig igénytelenségnek látom, mert nem vagyok rajongó, kevésbé vagyok képes értékelni a klasszikus forma megtartását. Ellenben ha az ember egy Godzilla-filmre kíváncsi, szinte elvárja a béna effekteket és idejétmúlt technikai megoldásokat, a lapos történetről nem is szólva: ez egy olyan mozi, amelyben hatalmas mutánsok esnek egymásnak és Tokiónak, félszáz éves hagyományok szerint, talán már félszáz éve is bugyutának és bűnös szórakozásnak tartott ötlet alapján. Vannak koncepciók, amiken csak a rossz irányba lehetne "javítani", nem igaz?
Mialatt az emberi karakterek közé belép a minden lében kanál újságírónő meg a velejéig romlott céges, Godzilla ellenfele is napvilágra kerül az óceán mélyéről. Egy jókora UFO az, amely először is átlapozza az internetet a teljes Marvel-univerzum regenerációs képességeivel vetekedő gigászt kutatva, majd el akarja csaklizni bálnagorillánk DNS-ét, hogy a világra vajúdhasson egy pillanatok alatt ivaréretté izmosodó második szuperszauruszt. Mielőtt feltehetnénk a kérdést, hogy mire föl, a baj már meg is történik, és a két gyíktitán klasszikus felállásban néz farkasszemet egymással a város kellős közepén. Innentől már nem sok van hátra a filmből, de mindig is úgy éreztem, hogy ennél a sorozatnál a felvezetés érdekesebb magánál a harcnál. A katarzist jelentő csata most sem tartogat sokkal látványosabb koreográfiát, mint amikor tizenegynéhány éve én dörgöltem egymáshoz a játékdinóimat, morgó hangokat hallatva, piros filctollal dramatizálva halálossá a T-Rexeim epikus élethalálharcát az ágyra borított fotel alkotta vulkán elbirtoklásáért. Lényeg a lényeg, Godzilla olvadó molekulafelhővé leheli az ellenfeleket és Tokió zömét, aztán a valószínűtlenség megkoronázásaként bosszút áll a legköcsögebb emberi szereplőn is, és továbbáll a producerek fiókjába, amíg az udvari íróik elő nem állnak majd egy ehhez hasonlóan lenyűgöző mód dinka folytatás ötletével.
Igazán át kell tudni érezni a hangulatát egy ilyen filmnek, sőt az egész sorozat által képviselt húron pendülni vadúl, ha az ember a legcsekélyebb esélyt is szeretné magának megadni, hogy pozitív élményként könyvelhessen el egy Godzilla-mozit. Én, sajnos vagy sem, nem vagyok fan, de mert a jóféle agyeldobós filmeket bizony szeretem, a Godzilla 2000 kap tőlem két és fél raklapnyi Oscar-díjat az ínyencségnek számító speciális effektusokért felelős posztprodukciós részlegének / 5. Aki még nem látott Godzilla-filmet, akár itt is kezdheti, de kezdje el szépen, mert egy komplett élményparkkal szegényebben kockáztatja a halált.



Továbbá melegen ajánlom James Rolfe szórakoztató kisfilm-sorozatát, amelyben végigvezet bennünket az összes létező Godzilla-múvin!

Travolta lábában talán már nincs benne a bugi, de nagyon úgy tűnik, hogy minél nagyobb darabbá nő, annál agresszívabban dinamikussá válik nem csak a mozgása, de a szerepválasztása is – kivéve a tonnabébi női szerepét, ott legfeljebb a művészi egójának kompromisszummentes felülkerekedése volt agresszívnak mondható józan eszű férfi énjén. Amit ebben a filmben leművel harcművészet címén, amellett a Krav Maga pajkos napközis incselkedésnek tűnik, hát még a tűzpárbajok, amikből szintén jó néha látni amolyan oldszkúlosan elszálltakat. Ez a From Paris with Love lényege: röhejesen laza, nem-gyerekbarát szórakozás, még elviselhetően csavarosnak tűnni akaró történettel megtámogatva, valahol a Shoot'Em Up és a Taken közötti hangulattal.

Luc Besson ismét Franciahonba helyezte a sztoriját (ezúttal ő csak az ötletgazda volt, bármilyen rikító legyen is a kézjegye), bár az amerikai akcentusok, német autók és kínai negyedek túltengése ezt most eléggé a háttérbe tolták. Jonathan Rhys Meyers bajusza mondjuk meglehetősen franciás, de nála nem ez tűnik föl legelőször, hanem hogy lám, VIII. Henriknek mégiscsak elegendő volt az a néhány évszázad ahhoz, hogy zöldebb ágra vergődjön a franciákkal. A fickó egy nagykövetségi irodistát játszik, akinek folyamatban van a beszervezése a CIA-hez. A film elején így nem csak egy menyasszonnyal gazdagodik (+1 dögös színésznő Rhys Meyers végeérhetetlen nyálcsere-listáján), hanem Travoltát is a nyakába akasztják mint Waxet, a hírhedt amerikai problémamegoldószarrálövő állatot, akiben egyszerre testesülnek meg bizonyos szélsőséges emberfeletti és -alatti tulajdonságok, egyfelől egyszemélyes hadsereggé téve őt, másrészről két lábon járó pestissé a saját társa számára is.

A film báját nagyon hamar tetten lehet érni a két férfi interakcióiban: senki sem vár mélydrámát egy olyan mozitól, amelyben Travolta lazán a civil aktakukac kezébe nyom egy .357-es kéziágyút, mondván fedezze már őt a harminctagú, géppisztolyos bandával szemben, amíg ő kiugrik az ablakon megtisztítani az eggyel alsóbb szintet (átütő sikerrel), vagy ilyesmi. Hála az égnek a hangvétel sosem csap át mélyebb-komolyabb traktusokba, így az embert nem is igazán zavarja, mennyire rajzfilmesen/Marlboro-reklámosan eltúlzottan pozőr a mű: túlságosan el van foglalva azzal, hogy jól szórakozzon a szerencsére csak ezen célt szolgáló történeten. Taxi 1, valaki?

Travolta megy bele a sűrűjébe, újdonsült társa és a néző csak kapkodja a fejét, ropognak a fegyverek és a csontok, röpködnek a macsó dumák, pörög a cselekmény, és valahogy még a következetlenségeken sem akarunk fönnakadni. Ez egy vegytiszta film, összetevőinek hömpölygő felszínén Wax viaszolt koponyáján megcsillanó régibessonisággal, amiből gyakrabban kéne adagolni a mozibajáróknak. Talán hiteltelen, buta, a kliséboltba túl sok kitérőt tett alkotás, de ezzel tisztában is van, és remekül játszik rá mind a gyengeségeire, mind az erősségeire (jó színészek, jó koreográfusok, jó kaszkadőrök... szórakoztató sztori!). Nem sorolom a kedvenceim közé, de nekem a fentiek már bőven elegendőek hozzá, hogy az újranézendőimhez tegyem a filmet. 3 (sors)pecsét(elő)gyűrű / 5.