Gé_A_eNn_É

 

Kortárs ifjúsági regény alapján készült urban fantasy -- értsd egy különleges tinifiúról szól, aki felfedezi, hogy fontos szerepet játszik valami rejtett világ jövőjében, és egy potenciális szerelmi érdeklődésként a sztoriba írt lánnyal meg egy vicceskedő/gázos haverral az oldalán nekiáll, hogy megoldja azokat az apokaliptikus problémákat, amikkel az idősebb és tapasztaltabb "beavatottak", akik mellesleg nem csak pár napja vannak tisztában fantasztikus környezetük és saját mivoltuk természetével, természetesen a világon semmit sem tudnak kezdeni azon kívül, hogy egy tudatlan kívülálló kérdéses kimenetelű hősködésére bízzák a sorsukat. Egyre bizonytalanabb vagyok nem csak az aktuális sztárírók kreativitásával, de az egyes licencbirtokosok ügyvédeinek hozzáértésével kapcsolatban is, hiszen ha véletlenül rátennénk egy vastagfenekű szódásüveget egy-egy ilyen regényre vagy forgatókönyvre, egyből kitűnne a sorok közül, hogy gyakorlatilag ugyanazon történetmag elhanyagolható eltérésekkel rendelkező véges variációiról van szó, de olyan szinten, hogy a készítőknek némely CGI-, díszlet- és dialóguselemeket mintha kötelező jelleggel reciklálniuk kéne minden újabb próbálkozásnál Rowling könyves-mozis sikerszériájának megismétlésére. Persze nem hunyhatok szemet afölött, hogy az efféle héroszmesék bizonyítottan bestseller szórakoztatóipari termékek voltak minden nem-analfabéta emberi kultúrában emberemlékezet óta, főként ha a Percy Jackson-moziról írok, elvégre a történet nem is takargatja agyon, hogy az ógörög félistenek halandó világbeli hányattatásainak modernizálásáról és tizenévesítéséről van szó, minimális újítással (és annál több fundamentális ellentmondással, lásd az eltelt milleniumok és a Perszeusz [vö. Percy] mítoszában történtek dacára még mindig vígan tevékenykedő Medúza jelenlétét egy amerikai kisvárosban, vagy a Héraklészt túlélő lernéi hidrát mint fejenként egy darab minimálbér-munkást) -- csakhogy a fő problémám nem az alapötlet gyémánttá koptatottsága, sokkal inkább a körítés és a megvalósítás milyensége.

Az eredetiség hiányát esetleg elnézethetné velünk a film látszólagos pedagógiai szándéka, ha mondjuk a mentorforma karakterek nem olyan infómorzsákat osztogatnának nagy bölcsen az ógörög mítoszokról, amikkel már egy kisiskolás is régóta tisztában lehet, és ami így totálisan ostoba, lassú felfogású szerencsétlenekké alacsonyítja a főszereplőket. A karakterek egyébként sem a legéletszerűbben megalkotott viselkedésű figurák, kezdve onnan, hogy a címszereplő rá se kérdez a körülötte életveszélyes jelleggel bonyolódó offenzív rendellenességek eredetére az oldalán lévő, nálánál nyilvánvalóan többet tudó egyénektől, egészen a félistenek nyáritáborának kviddicséig, amely tulajdonképpen egy kétcsapatos, a fair play jegyében kiélezett kardokkal ölre menő capture the flag játék, ahová jópofán belökik a kiképzetlen és felvilágosítatlan főhőst, elvégre csupán a világ pusztulása vagy megmenekülése múlik rajta. Hogy Percy az egyik jelenetben még minden átlagos halandót pánikrohamba hajszolni képes szörnyhadak elől menekül, aztán még hosszú órákig nem tudakolja meg, mi a panteon folyik körülötte, az betudható a mozgóképes narratíva azon szabályának, hogy a részletes és hosszadalmas magyarázkodás helyett inkább mutatni kell a dolgokat, de ettől még nem lesz kevésbé zavaró a megoldás. Vagy említhetném azt a bizonyos Nashville-Las Vegas autóutat, melynek közel kétezer mérföldes intermezzóját a film egészen pontosan 0 ráfordított másodperccel intézi el. (Az ilyesmiket a Potter-sorozat elég jól kivédi helyhez- és intézményhezkötöttségének köszönhetően.) Fantasy ide vagy oda, egy kis történetbeli, valamint egy kis filmes belső logika nem jönne rosszul ennek a produkciónak sem. És akkor a deus ex aranyérmék esetéről még nem is tettem említést, illetve a minotauruszról, aki olyan félelmetes egy hadigépezet, hogy az ökle, a karmai, a patái, a szarvai vagy a fogai helyett a mellizmával próbálja ledöfni a prédáját, tökéletes lehetőséget biztosítva neki arra, hogy a legkisebb vesződség nélkül szíven szúrja őt. Van egy olyan érzésem, hogy CGI-kreatúrák helyett bábokat és robotokat használva már a forgatás során leeshetett volna a készítőknek, hogy egy négyméteres bestia és egy tizenkevés éves kölyök párharcának ez azért kifejezetten röhejes befejezése lenne. És lett.

A történet szerint valaki meglovasítja Zeusz villámvetőjét, és a főisten toporzékolva azonnal világvégével fenyegetőzik ahelyett, hogy belenézne annak az egy-két tucatnyi illetőnek a belső zsebébe, akiknek bejárása van az Olümposzra. (Ami az Empire State Building tetejéről érhető el. Már meg sem lep, hogy az istenek is elamerikanizálódtak, viszont az ember azt gondolná, a King Kongos incidens után nyugisabb helyre költöztek onnan. Az Alvilág bejárata amúgy frappánsabb, az Hollywoodban van -- és a valamiért Luciferre hajazó Hádészhoz vezet.) Átváltunk Percy sztorijára, aki jóban van a vízzel, de hadilábon áll a nem-görögbetűs ábécével, és olyan pofátlan mázlival vészeli át az egyik halálos helyzetet a másik után, hogy a címet eddig el nem olvasók számára is világossá válik predesztinált főhőssége. Miután túlestünk anyja pokolra kerülésén, a tagadás, harag, alkudozás, depresszió és elfogadás kötelező körein, meg hogy a haverja leveszi előtte a nadrágját, felfedve nagy, szőrös... kecskelábait, Percy az egyetlen értelmes dolgot teszi, amit csak tehet: fogja az érte meghalni is hajlandó, igazán csak pár órával ezelőtt megismert cimboráit, és alkalmatlanságának terhe alatt roskadozva megszökik a többi félisten elől problémát oldani, nehogy már learassák előle a babérokat. Hogy Zeusz miért nem állított fel egy olümposzi kommandót az ezredévek során, akik a hasonlóan kényes ügyekkel foglalkozhatnának; hogy a félisteni kiképzőtábor miért nem hasznosítja magát a nyomozásban; hogy Poszeidón, Percy apja miért nem siet vagy küld valakit a fiú segítségére a veszélyben, majd miért nem szól Zeusznak a probléma tovatűnéséről az armageddoni ultimátum lejárta előtt, jóllehet a film végén kiderül, hogy végig összeköttetésben volt a kölyökkel; hogy milyen kollektív traumát okozhatott a világ lakosságának a mesebeli lények feltűnése; hogy a csalafinta főgonosz szerepét miért kellett ilyen legendásan félrecastingolni; hogy a harcinger istenporontyok miért nem a korszerűbb, könnyebben kezelhető és hatásosabb tűzfegyvereket favorizálják a kard és a pajzs ellenében; hogy mégis miképpen lehet elrejteni egy elektromosságtól sistergő villámdarabot egy pajzs alkarszíj...ában/alatt/mögött? Ez egy jó kérdés. Gondolom, a válasz a történet fiataloknak szánt fantasy mivoltában keresendő; ennek ellenére még mindig azt vallom, hogy a konzisztencia nem kizárólag a szépirodalom sajátja kéne legyen. A fent felsorolt hasított szőrszálak akkor is belelógtak volna a levesembe, ha történetesen egy rajzfilmben érem tetten őket, ahol pálcikaemberek a főszereplők. A hangulat megteremtéséhez némi kötőanyag is illenék a számítógépes effektek közé.

Több mint valószínű, hogy nem tartozom a célközönséghez, noha a Potter-sorozatot végigolvastam és kimondottan élveztem. Könyv és film között persze Olümposz és Alvilág lehet a különbség, mint ahogy azt oly sok, szerteszét fuserált adaptációkban csalódott néző is tanúsíthatja, ezért a Percy Jackson-könyveket nem ítélném el a film alapján, legfeljebb a témát minősíteném számomra érdektelennek és a történetet unalmasnak. Szóval a film kap kábé másfél újabb tökös amazont, aki a veszély torkában szempillantás alatt visszavedlik megmentendő, védtelen kislánnyá / 5, mert családi mozinak mérsékelten végigülhető, átlagos gyerekfantasy minőség, de nem valami különleges produkció, és egyáltalán nem tette a várólistámra az esetleges következő epizódot. Már ha lesz, ugyebár, mert a gyerekfantasy-mozik nem mindig bizonyulnak megtérülő befektetésnek a stúdiók számára. Ilyenkor (is, meg úgy állandó jelleggel) örülök annak, hogy A Jég és Tűz Dalából nem mozifilm, hanem HBO-sorozat lesz, mert a felnőtt fantasynek, ha lehet, még nehezebb a dolga a plázapénztáraknál.