Gé_A_eNn_É

James Cameron exnejének aranyszoborkoszton megkerülhetetlenné hízott filmjét nem hanyagolhattam már tovább. Modern háborús "eposz" lévén, a témájába vágó amerikai nemzeti patriotizmus magasztosságába és a közel-keleti viszonyok démonizálásába belefáradt néző aligha várta volna, hogy ez "lesz" a tavalyi év legjobbja (ellenben a szakértők ugyanezen okokból kifolyólag nyilván biztosra vették, hogy majd ezt kiáltják ki az év legjobbjának), még ha az Avatar science-fantasyjének mérsékelt infantilizmusa vagy a District 9 kényelmetlen húsbamarása (avagy utalásküldése) a tendenciák alapján határozottan még kevesebb eséllyel indulhatott is a legjobb film és rendezés díjáért. Természetesen A bombák földjén a felszín alatt egy meglehetős ügyességgel a káromkodó, ellenfeleik seggét szétrúgó, egymást bajtársilag húzató, marcona arccal a cigifüst mögötti sivatagot szemlélő katonák sztereotípiájába csempészett háborúellenes üzenet, s a koncepció elcsépeltsége ellenére és filmes érdemeinek túlbecslését leszámítva is egészen jó film. Hogy oszkárosan jó-e, azt esetleg vitatnám, amennyiben nem derült volna már ki régesrég, hogy a Filmakadémia szakvéleményére ízlésére teljesen fölösleges komolyabban adni.
A fantáziadússágánál már csak lényegi pontosságában utolérhetetlenebb magyar címnek megfelelően egy bombaszakértő osztag három tagja tetszeleg a főszerepben - értsd egy ötvenkilós tatuszerelésben csoszogó "felismerő és hatástalanító" szaki, meg két fegyveres hátvéd/őrszem, akik biztosítják a bombaveszélyes terepet és azt, hogy az első tagnak az arcába robbanni készülő pokolgép legyen a legnagyobb pillanatnyi problémája, ne egy lehetséges hátbalövés valami sunnyogó terrorista által. A film során három-négy, lerobbant iraki utcákat, ördögien improvizált robbanószerkezeteket és feszült pillanatokat bőven nem nélkülöző vészhelyzetnek is tanúi lehetünk, ami egyenes úton vezethetne a következtetésre, miszerint a cselekmény kiszámítható és unalmas. Ez két okból téves: előszőris mert mindjárt a történet elején váratlanul szenesedő cafatokra röppen egy olyan színész, akiről a neve alapján nem gondoltam volna, hogy Kathryn Bigelow az első öt percben le is számol vele; és mert főszereplőink nem kifejezetten olyan tipikus, jó kiskatonák, akik már előreláthatóan hajuk szála görbületlenül fogják túlélni a forgatókönyv minden krízispontját. Ez nem egy toborzást segítő klasszikus propagandafilm - ez egy bepillantás olyan férfiak krónikájába, akiknek lelkesedését már az első bevetésen szitává lyuggatják a háború mocskos rögvalóságának porszemei, melyek könnyeket csalnak bármilyen nagy hazafi szemébe és fojtogatják a torkát, mígnem lehámozhatja magáról az egyenruhát, sajátkezűleg vagy a preparátor segítségével; valamint egy olyan férfié, aki számára éppenhogy létfontosságúnak tűnik ez a veszélyfaktor.
Bombaszakértőnk lelkivilága kuszább, mint egy átlagos, detonátornak csúfolt rögtönzött drót- és tranzisztorcsomó. Míg "testőreinek" idegeit az aknagazdag utcákon való túlélés bizonytalansága igyekszik tönkretenni egyre nagyobb sikerrel, addig William James szakaszvezetőt mintha az frusztrálná leginkább, hogy képtelen olyan bombát találni, amely végre érdemesnek találtatna a másvilágra küldésére. Nincs megmagyarázva, miért nem bír belenyugodni az otthoni családi idillbe, és miért taszítja el magától az embereit legalább annyira, amennyire törődik velük a harcmezőn, ezen nyugtalanító zavarossága miatt pedig még ijesztőbb, hogy pusztán a statisztikákat nézve gyakorlatilag ő a legtökéletesebb katona, akit a haditengerészet valaha is kitanított bombaszakértőnek. Profizmusa kimerül hivatásának művelésében; mint emberi lény, James két lábon járó ellentmondás, akinek a munkája a kábszere, mégis öngyilkos elvetemültséggel dolgozik, s aki képtelen szorosabban hozzákötődni a fiához, mégis kiakad, amikor eltűnik egy bagdadi kiskölyök, akivel focizni szokott a bázison. Harminc-egynéhány nap áll még a szakasz előtt a szolgálatból, amikor találkozunk velük, és kerek egy újabb év James előtt, amikor vége a filmnek - az élete értelmévé vált háború visszahívja azt, akit az állandó életveszély nem megtörésre késztet, hanem arra, hogy még erősebben odacsapjon. James karaktere szinte "a háború" mint jelenség brutális hatékonyságának és látványos feleslegességének a megtestesülése - valaki, akit saját emberei is ki akarnak iktatni, hogy megnöveljék saját esélyüket a túlélésre, miközben védeniük kell őt és engedelmeskedni neki. Irak remek helynek tűnik az adrenalinfüggőknek, de csak addig, amíg az adrenalin ki nem folyik repesz-szaggatta testükből az utolsó csepp vérükkel együtt.
James történetét csak bajosan lehetne egy veterán hősi dalának nevezni, sőt az egyetlen tanulság, ami levonható belőle, meglehetősen negatív képet fest az önkéntes tengerészgyalogosokról, közülük is főleg azokról, akik igazán értik a dolgukat. Mert aki itt példásan érti a dolgát a harcmezőn, az talán pontosan azt nem érti meg, hogy semmi keresnivalója nem kéne legyen ott. Bigelow mozija ugyanúgy az elborzasztás olcsóvá koptatott eszközével szólal fel a háború iszonya ellen, mint előtte oly sok film, de sajnos a témának mindaddig lehetetlen lesz elavulnia, amíg ténylegesen okafogyottá nem válik, és be nem olvasztják a világ utolsó AK-47-esét is játszótéri mászókává. Talán öncélú, talán túl leplezetlen üzenetű film, talán "tizenkettőegytucatabb" mondjuk a District 9-nél, viszont kétségtelenül hatásos. 3 és fél  virágzó kalóz-DVD-piac / 5.