Gé_A_eNn_É

Szétaggódtam a körmeim, hogy Unholywood olyan kezelésben fogja részesíteni ezt a remake-elésre újonnan előkapart klasszikus moziszörnyét is, mint a Brandon Fraserrel családiasított múmiát vagy a pszichogót célközönségről gyorsan, de biztosan a metroszexuális poptinikre átnyergelő vámpírokat, és hogy ez a horror is olyan lesz majd, mintha a Twilight nyállangy katyvasza volna minden utána következő természetfeletti mozi mintaképe - a pénzéhség nagy úr, a producerek önkontrollja pedig legendásan nemlétező, ha trendekről van szó. Szerencsére a Wolfman meglepően kompromisszummentesnek bizonyult a simogatnivaló kutyusmaszkok és a repedezett körömágyuk okozta világfájdalmuktól megnyúlt arcú gyerekek kizárását illetően, sőt itt aztán szakadnak a fejek és dobódnak az agyak elfele rendesen, nincs komikus mellékszereplő, nincs boldog végszó, és a szerelem nem attól tragikus, hogy a leányzó nem bír a párjára nézni annak vakítóan csillámló bőre miatt. Ehh......

Joe Johnston rendezőnek síkosító nélkül tolnám le a torkán a direktori székét már pusztán a Jurassic Park 3 néven elkövetett emberiség elleni bűntettéért is, másrészről a The Rocketeer az egyik legszórakoztatóbb pulpmozi, Amit Mindenki Elfelejtett, szóval tükrös borotvára voltak fenve azok a kétélű kardok, amelyekkel zsonglőrködött új filmje elkészítésekor, és nem igazán lehetett tudni, beletörik-e a foga egy ilyen klasszikus újraélesztésébe, vagy épp jót fog neki tenni, hogy ezúttal kitaposott ösvényen kell végigtrappolnia. Nem kertelek, a film legfeljebb közepes lett, de mint mondtam, hálásak lehetünk már ezért is; a korhű díszletek, a színészi munka és a négy víztározónyi kiontott paradicsomlé valamelyest kárpótol bennünket a sztori egyszerűségéért/ismertségéért, a buta ijesztgetési próbálkozásokért meg a már tradicionálisan korbáccsal csapnivaló számítógépes effektusokért (na jó, nem annyira, de a CGI-medvéért akkoris kukoricán térdepeltetném a felelőst egy holdhón keresztül).
Meglehet, Johnston abban látta egy klasszikus történet feldolgozásának legnagyobb lehetőségét, hogy így majd gond nélkül elsütögetheti a legszakállasabb riasztásos horrortrükköket is, de legalább a színészi gárdát nem vétózta meg végtelen bölcsességében: Benicio Del Toróról ugyan kihívás elhinni, hogy angol nemes (oké, csak félvér europid), játszani azt kétségtelenül tud, Anthony Hopkins meg kiöregíthetetlennek tűnik az ördögi értelmiségi szerepkörből. Kettejük apa-fiú kapcsolatának viharos volta hamar napvilágra kerül, aztán holdvilágnál csúcsosodik ki, vérvörös pontot tépve egész dinasztiájuk végére. A farkasátkot nem gyógyíthatja sem jeges kényszerfürdő (á, az csak boszorkányok ellen használ, ezt mindenki tudja), sem a katalizátorral való konfrontáció (ellenben kiváló gyógyír az éhes ordaspocira, ha összezárják őt háromtucat jó húsban lévő férfival és a kalácsarcú Holdanya fényével), még egy szerelmes szív is csak arra jelent könnyebbséget, hogy sértetlenül lőtávon belülre férkőzzön a fenevadhoz. A film tragikuma már-már giccsnek hat, főleg a finálé jellegzetes jelenetében, ám ha valamit nem lehet felróni a történetnek a klasszikusságára hivatkozva, az ez. Akinek nem bírja a gyomra a némileg rómeó&júliás/kingkongos/frankensteini stb. végszót, az még mindig élvezkedhet a lédús vérengzésekben és húsongásokban, elmerenghet Emily Blunt babaságán vagy kuncoghat Hugo Weaving szakáll-bajusz-pajeszkölteményén.
Az eredetihez hűen inkább kodiak- és neandervölgyi-keveréknek kinéző vérfarkasok, a mindig lenyűgöző viktoriánus miliő és a színészi játék (s még véletlenül sem az olcsó rémísztgetések) keltette feszültség kielégítően teszik a dolgukat, és a néző azt kapja, amit várt: egy látványhorrort, amelyre nem azért vált jegyet, hogy valami újjal és meglepővel találkozzon, hanem mert szereti a farkasember történetét, a viktoriánus angol vidéket, Del Torót, Hopkinst, Weavinget, esetleg Bluntot. Erre tökéletes ez a mozi; ám ha mondjuk nem találnánk elégségesnek az általa kínált szórakozást, gyorsan kapjunk be hat-hét fejfájáscsillapítót, és erőnek erejével próbáljunk meg visszaemlékezni a The League of Extraordinary Gentlemen filmváltozatára, mint eredetijének zsenialitását saját ostoba, amatőr, rühellnivaló, az atmoszférateremtéstől a karakterkezelésig minden lehetséges téren bizonyított inkompetenciájával tönkreerőszakolt, szintén klasszikus hangulatú viktoriánus horror-fantasynek szánt abszolút bukásra, állítsunk fel néhány párhuzamot és vonjuk le a konzekvenciát: hatalmas különbség van szarrosszócska és közepesen jó film között. Többszóval 3 beporzatlan ezüst elefántpuskagolyó / 5.

Előzetes:


Rövid interjús-kulisszákmögöttis kedvcsináló:


Potyabónusz: