Gé_A_eNn_É

A Bram Stoker-, Anne Rice- és Shakespeare(sic!)-epigon (és klónsereggyárosai) elhintette divatos vámpírkép nem csak azért rémísztő a maga alapvetően témaidegen, kicsipónisan rózsaszín idilljével, mert rozsdás hidegvágóval heréli ki a vérszopó fenevadak horrormítoszát, lázas kereplőforgásra késztetve ezzel a sírjában Lugosit meg Schrecket, hanem azért is, mert szinte kizárólagos irodalmi fogódzót jelent a huszonéves lányokon, valamint definitív önlejáratási öngyilkosságot az, ha a jóérzésű emberfia esetleg fennhangon töprengene a sekélyes cukivampis tinisorozatok egyetemes kvalitásainak szembeötlő híján lévősége felett. Szerencsére cikkünk tárgya, jóllehet a fiatalság lelki békéjének megőrzése pénzügyi sikerhez szükséges megfelelő korhatárbesorolás biztosítása végett a barátságos vámpírokat preferálja, illetve gond nélkül ültet át egyet-kettőt a "jók" soraiba, azért nem üti át magát a póni túlsó oldalára egy méretes giccsadaggal. Ebben szervesen közrejátszhat az a tény, hogy Darren Shan könyvsorozata -- legalábbis az elvetemült borítókból ítélve -- inkább a fiúknak szól, fiús csínytevésekről, fiús meggondolatlanságról, fiús világszemlélettel dolgozva meg a lightos-kalandos borzongás szerelmeseinek / az írott történetekkel épp csak ismerkedők fantáziáját. Nem mintha a női hozzáállással bárminemű baj volna -- lesd csak meg Robin Hobb regényeit, imádok velük példálózni --, csak hát míg az alkotói érdemek nemtől függetlenek, addig az olvasó- vagy nézőközönség elvárásai nem igazán, ami egyrészt példátlan közönségsikerre vihet egy-egy kritikán aluli, arra érdemtelen művet, másrészt heves konfrontációkra ösztönözheti a két nem és/vagy a két eltérő ízlésvilág képviselőinek fanatikusabb táborát... és ismét csak visszakanyarodtunk oda, hogy csajt felszedni manapság az esetek csüggesztő többségében esélye sincs a férfiembernek, ha minimum nem rendelkezik már előre jól megalapozott válasszal az "Edvárd vagy Dzsékob?" tárgyú mindenható kérdésre. De elkalandoztam.

Az utóbbi években az ízlésbeliség és az azzal szembeni tolerancia problémájának sarkalatos sarkkövévé átlényegült vámpírkérdésnél sokkal fontosabb a film azon tulajdonsága, hogy nem veszi magát komolyan, hogy mindjárt az elején bevonja a nézőt a játékos meseszerűségnek abba a szándékosan valószerűtlen elemekkel operáló hangulatába, amely miatt nem hördülünk fel, ha valami furcsa, urambocsá' bugyután irreális történik, és amely tulajdonság hiánya oly sokat ártott például a Percy Jackson-mozi élvezhetőségének. Ez itt egy kendőzetlen mese habbal, rajzfilmpókkal, egy vurstliravaló torzszülött szórakoztatóművésszel, Gollam kisöccseivel és John C. Reillyval, aki annyi filmben győzködött már minket a bohócságáról, hogy vámpírkarakterét ha akarnánk, se tudnánk fenyegető, rejtélyes szörnynek tekinteni. Nem is kell: Willem Dafoe-val együtt a "rendes" parazitákhoz tartoznak, akik altatógázt a préda orra alá böfögve, csak mértékkel és senkit meg nem ölve táplálkoznak, és az se nagyon érdekli őket, hogy két kölyök gyakorlatilag rájukbizonyítja vámpírságukat, majd elszelelnek, esetleg a legközelebbi rádióállomás vagy rendőrőrs felé véve az irányt. Ekkorra már senkinek nem lesz újdonság, hogy a fiúk, Darren Shan és angstos haverja még véletlenül sem a kisváros vasvillás lokálpatriótáival térnek vissza: míg az előbbi meglovasít a cirkuszból egy egy csípéssel ölő, csivaványi mérgespókot, addig Steve nyaki ütőérrel ugrik Reilly szájának, hogy izibe változtassa őt igazi gót-emóvá, különben irgumburgum. Steve egyébként is zaklatottabb karakter, mint a jövőbelátó és izgatásra szakállat növesztő Salma Hayeké és a fallikus homlokú hősszerelmes törpéé együttvéve, így szabályszerűen a gonosz oldalon köt ki, ahol egy túlsúlyos nekromanta és a fogai állapotából ítélve vérszomjánál sokkal veszélyesebb szájszaggal rendelkező Ray Stevenson pártfogásában igazi kis Dart Maullá vedlik át. Az önzetlensége okán Reilly adósává váló Shanból is vámpír lesz (vagy félvámpír, vagy mi, teljesen mellékes), mert miért ne, elvégre így másodpercenkénti százméteres sprinttel tudja a képére kenni a környék légypopulációját, lamúrozhat a cirkusz songokufarkú árvalányával, sőt idővel talán olyan király boglyahaj is nő a fején, amilyennel mentora ijeszti halálra a látótávolságába kerülő összes borbélyt és sztájlisztot.

A történet nevetséges túlkapásai egyszerűen felróhatatlanok a filmnek, hisz nyilvánvalóan a komikus hangvételre van kifenve az egész; a cselekmény kiszámíthatósága és általános unalmassága azonban már zavaróbb tud lenni, mint ahogy az is, hogy a könnyed hangulat dacára nemigen fogunk tudni teli torokból nevetni egyetlen jeleneten sem, és hogy a karakterek többsége még annyi teret sem kap a kibontakozásra, amennyire az adott színész valószínűsíthetően nem csekély gázsija engedhet következtetni, hát még a figurában rejlő, érezhetően egy következő epizódra tartogatott potenciál. Ha jól sejtem, hogy a film a könyvsorozat első és csak az első részén alapszik, úgy egyfelől megértem a stúdiófejesek döntését, akiknek egy pénzügyileg sikeres filmsokológia elindítása a legfőbb érdekük, másfelől viszont sajnálom is, hogy egy viszonylag egyszerű és egysíkú, semmi újat vagy meglepőt nem mutató, egy egész szériához való kedvcsinálónak nem elég érdekes, vígjátékhoz nem kifejezetten vicces, ifjúsági fantasyhez punnyadt kalandtartalmú film sült ki belőle. Szó se róla, a torzszülött társulat megvalósítása, a fesztelen hangulat meg a vámpírság kvázi-szatírája miatt aligha nevezhető kimondottan rosszul sikerült filmnek, mindössze a nézői elvárásokat kell kissé visszábbszegni, mielőtt beülünk rá a moziba vagy a fotelbe. Korántsem kimagasló mű, de szerintem nem is árt senkinek, hogy ott van valahol a Harry Potter és a Tvájlájt Drakula pókhálós árnyékában. 2 NEM-CGI (!) FARKASEMBER / 5, mik vannak?!