Gé_A_eNn_É

Valljuk be őszintén: nem vártunk filmtörténeti messiást egy mozi képében, amelynek legnagyobb erényét a közvélemény már az első teaser óta korunk legöregebbnagyobb akciósztárjainak rég várt összeboronálásában látta meg – egy minden valamirevaló mozirajongó arcára gonosz vigyort varázsoló osztálytalálkozóban a régi iskolából, egy jó kis vérengzéssel megkoronázva. A végeredményt elnézve azonban el kell ismerni Stallone alkotói zsenialitását, amennyiben az verőfénnyel sejlik át még a szereplőgárda és a vegytiszta forgatókönyv jelentette, izomkötegek, lőpor, tesztoszteron és vitriol mesterien drágakővé gyúrt, de nyers és durva frankensteini csinálmányán is. Sly filmje nem pusztán a saját személyes legendájának trambulinja, nem buta B-mozi, nem egyszerű kifogás a Hollywood legmuszkulárisabb színészeinek halmazában pénzhegyeket vizionáló producerek számára egy igénytelen filmes próbálkozáshoz... A The Expendables az év egyik, ha nem Az eddigi legjobb akciófilmje.

Stallone & Bros. egy profi (módon laza) zsoldoskompánia tagjai, akik a sunyi g-man, Bruce Willis munkaajánlatát csaklizzák el a túl elfoglalt Schwarzenegger & Co. elől. Meg kell mondjam, bármilyen olcsó mulattatással kecsegtetett is egy jelenet, amelyben Sly és Arnie joviális rosszmájúsággal köszörüli a másikon a nyelvét, aztán nagyon csúnyát néz Willis megjegyzésére kettejük plátói viszonyáról... kutyafülit, már csupán a tény is, hogy Sly és Arnie megférnek egy helyen a tér-idő kontinuum cafatokra szakadása vagy a kameralencsék olvadt salakká fröccsenése nélkül (a '80-as-'90-es évek producerei lázasan igyekeztek homályban tartani bennünket egy ilyen találka kimenetelével kapcsolatban, puszi a hasukra medvecsapdával), valami elképesztő élmény a mozirajongó számára. És nincs elcseszve, nincs túljátszva, bár minden mondatban van valami metafilmes utalás (ezek állnak a produkció egyéb részeire nézve is) – nem számít, elvégre valamilyen szinten az egész film lényege az, hogy főhajtásként szolgáljon a komplett akciófilmes zsáner toposzkönyvtárának kimerítő részlege előtt.

Nem csak Schwarzie-val működik a megcélzott macsócimbis hangulat, Sly csapatának tagjai se papírmasé figurák, sőt sikerült néhány vonással érdekessé tenni azokat is, akiket nem ismerek / csapnivaló színészek / eltörpülnek Stallone és Statham főszereplő duója mellett. Nem kell karakteralapozási brillírozást várni, gondoljunk inkább a Predator nyitójelenetére a helikopterben – olyan, közönségességében egyszerű és nagyszerű módszere ez a figurák bemutatásának, ami könnyebben sülhet el visszafelé, mint egy részegen összeszerelt automata sörétes puska, de ha sikerül eltalálni a karakterek bizarr különcségei és kedvelhető vonásai közti törékeny egyensúlyt, nos, az megérdemel annyi pofázást egy ismertetőben, mint amit itt most lerendeztem. Őszintén szólva majd' kiestem az eltátott számon, mert végképp nem vártam, hogy Stallone-ék nagyobb gondot fognak fordítani a személyiségek kidolgozására a forgatást megelőző év napi 25 órás konditermezésénél; ezzel szemben nem csak a csihipuhi-jelenetek élvezetesek, hanem a párbeszédek is. Isten áldja az akciófilmezés régi iskoláját.

A történet több rétegben zajlik, mint amit az alapötlet megérdemel, a nézőknek viszont tényleg kijárt már egy értőn összefoldozott sztori, amely nem halványul háttérzajjá egy ilyen nyilvánvalóan az akcióra kihegyezett filmben sem. A Fogyóeszközök/Feláldozhatók/Ágyútöltelékek egy dél-amerikai szigetecskén tervezik megdönteni a helyi zsarnok rémrezsimjét, melyet egy Eric Roberts-képű pénzes sakál finanszíroz. Csak hát homok kerül a gépezetbe, egy Dolph Lundgren formájú emberhegy a rossz oldalra, vércseppek az elhullott töltényhüvelyekre, ilyesmi, és fikarcnyival sem kell több lökés egyik rivális félnek sem, hogy szembeforduljon kábé mindenki mással, saját külön bejáratú, a bikacsöktől a páncéltörő töltényig bármit felhajtani képes fegyvernepperén kívül. A végeredmény egy jófajta miniapokalipszis, krízispontjával a generális villájában – mondanom sem kell, a vityillóból nem sok marad a végére, majdnem kevesebb, mint ahány ép bordája, felhorzsolatlan bőrfelülete és el nem tüzelt lövedéke marad a főbb szereplőknek. Látványos és élvezetes film ez, bombasztikus akciójeleneteinek tükrében pedig még elimerésre méltóbb, hogy az alkotók nem felejtettek el "csöndesebb elemeket" is belepasszírozni a megfelelő helyekre: Mickey Rourke leharcolt, vérző szívű veteránjának mélabúja vagy Statham karakterének szerelmi szála remek kontrasztot képeznek a kirobbanó akciókkal, ahogy a szereplők kellemesen komolytalan interakciói is, vagy épp Sly, amint szándékosan rájátszik saját vén csontjainak megcsökkent rugalmasságára, hogy úgy mondjam.

Minden várakozásomat fölülmúlva nem az író-rendező Nagy Öreg a film sztárja, hanem az Akció, így, nagy betűvel, és még csak nem is azért, mert esetleg kiszorítaná a produkció minden más, csaknem ugyanolyan lényeges aspektusát. A The Expendables lehengerlő élmény bárki számára, aki nem az extrém pacifista fundamentalizmus jegyében vegetálja magát végig a mozitermek vérszegényebb kínálatán; és ami a legjobb: az is megtalálhatja benne a maga szórakozását, aki – mondjuk fiatalka kora miatt – nem érez különösebb nosztalgiát Sly vagy Arnie neve láttán, illetve (már?) nem tudja izgalomba hozni egy simanyelvű, régimódi lövölde a nagyvásznon. Én kifejezetten egy régimódi, simanyelvű lövöldét vártam, tisztelgést a nyolcvanas évek "tisztasága" előtt, a nosztalgia jegyében direkt gagyira vett sztorival és effektekkel – és mi a sorozattűztől lepörkölt szemöldökű fene, az egyik legfaszagányosabb akciófilmet kaptam, amit valaha láttam. Tény, hogy ugyancsak régimódi és simanyelvű, de ez nem egyenlő az "elavulttal" vagy az "együgyűvel". Maradjunk annyiban, hogy remek mozi minden magába foglalt elemében. Reméljük, hogy szapora utóéletű lesz, és minimum egy folytatást megér még, hiszen bőven maradtak akcióhősök a klasszikusok veszélyeztetett individuumait feltüntető listáján, akikre ráférne egy ilyen színvonalú, hálás búcsú a filmezés világától. És legközelebb kéretik szervesebben bevonni a történetbe Schwarzie-t is: kit nyom, hogy a szépapám is lehetne, ha egyszer még mindig olyan csávósan áll a szájában a szivar és a szeme sarkában a huncutul húzódó ránc izom?! 4+ kötelező magyar jelenlét / 5. Koponyatetőstül emelem a kalapom Stallone előtt, ez szenzációs munka volt. A halál gondolta volna ez előtt, hogy létezik forgatókönyv, ami képes érvényesíteni Jet Li karakterét olyan (színész-, jóllehet elsősorban emberi )óriások mellett, mint Sly vagy Statham... vagy, ha már itt tartunk, hogy Stathamet egy Expendables-jellegű akcióorgia után leszek kénytelen jó színésznek ítélni?

Mékin' ov (enyhe spoilerveszély):

... akkor itt a megoldás a helyzet mérsékelésére.
Hogyan lehet még exkluzívabbá tenni egy játékkönyvet, amelynek a "sima" kiadása is átlagosan D10/2 kört ver közel minden másra a piacon (kivéve a kajla játékfigurás borítót..)? Fantasy Flighték már a Dark Heresy Collector's Edition óta tudják a választ, és ezúttal a Rogue Trader CE kisebb szállítási fiaskóit is kiküszöbölték azzal, hogy a Deathwatch Collector's Edition kódexét autentikus fémborítással látták el. A postán keresztüli szállítás így kissé körülményessé válik, tekintve a doboz/könyv már-már ingatlani jellegét, de persze főleg a 200 dolláros ár és a 2000 darabos limitált széria az, ami miatt említésre érdemes a dolog. Aztán gyorsan felejtsük is el, ennyit valószínűleg nem ér meg az, hogy összeroskadjon alatta a polcos szekrényünk, csak azért, hogy egy, a nevünkkel ellátott spéci változatát kapjuk ugyanannak a könyvnek, amit lényegesen olcsóbban is beszerezhetünk.

A fenébe is, azért marha jó ránézni, nem?

Valami ilyesmi sülhet ki abból, ha néhány részecskefizikusnak megerjed az áfonyaszörpje, rábuknak az okkult urbánus szerepjáték-könyveikre, és brainstormingolni kezdenek a világ mibenlétéről meg a saját szerepükről benne, be-beúsztatva a magányosság mélabúját az örvénylő gondolatkatlanba. A lassan formát öltő, a Harry Potter sikere (és teszem azt a Percy Jackson mozi silánysága kiváltotta heveny bizonyítási/jobbátételi vágy) okán okkult urbánus ifjúsági történetté összeálló ötletelegybe Nicolas Cage-nek már nem nehéz utat találnia, lévén a fickó az utóbbi időben minden létező szerep után foggal-körömmel kap, aminek szerződését meglengetik a kétméteres körzetében. Voilà, kész is a Varázslótanonc, és oh là là, még csak nem is lehet olyan zagyva, félresikerült próbálkozásként lelegyinteni, mint amilyennek esetleg a fenti sorokból tűnhet. Ha vetünk egy pillantást a történet eredetére, máris érthető, ilyen masszív gyökérzettel miért is áll meg olyan meglepően jól a saját lábán: a sztori a Fantasia Disney-film egyik részletén alapszik, aminek egy 1890-es szimfonikus mű az alapja, ami Goethe 1797-es balladáját dolgozza fel (további címhordozók). Értelemszerűen egyik előd sem egy tinifiú csetléseiről szól a romantika és az apokalipszis árnyai közti, állítólagosan létező középúton, de Bruckheimerék legalább kérkedhetnek vele, micsoda jeles tradíciót visznek tovább a filmjükkel; a felnőtt mozibajáróknak pedig jó kifogás, miért kéne kíváncsinak lenniük egy n+x-edik "mágikus kalandfilmre"... ráadásul a National Treasure gárdájának értőhetetlenül kompetensnek bizonyult kezeiből.

Nem mintha a történet eredeti volna, fordulatos vagy más szempontból hatalmas vasziszdasz, de a tartalom ismeretében erre amúgy is max annyi esély volt, mint egy olyan varázslós filmre, amiben nem szerepel legalább említés vagy utalás (vö. Gandalf, Dumbledore,... Yoda stb.) szintjén Merlin. A velő a következő: régesrég, a ködös Albion virágkorában, amikor még nem halt ki a Horvath név, hogy aztán a magyaroknak kelljen újrahonosítaniuk... volt három nagyhatalmú tanonc, akik egymással és Merlin Morgana nevű nemezisével csatároztak. Végül csak Cage-nek sikerült megúsznia, a többieket bezárva egy (ugyancsak időparadoxon-gyanús) matrjoska-baba legbelsőbb üregébe. Cage ezután évszázadokig vadászta azokat, akiknek tárcájában megtalálta a Gonosz Mágusok Ligájának tagságiját, s jól bebörtönözte őket a baba újabb és újabb rétegeibe. Továbbá egy megjövendölt gyermeket is keresett, aki Merlin utódja és Morgana végzete lehet. Hogy-hogy nem, címszereplőnk tízéves másának rá is harap az ujjára Merlin sárkánygyűrűje, csakhogy egy kisebb technikai/mágikus malőr kétballábas lépés miatt Cage Balthazarja és Alfred Molina Maxim Horvathja fejest zuhan egy köcsög varázsköcsögbe, amely kerek tíz évre egy zsebdimenzióba nyeli őket. 2010-ben aztán kiköhögi a gerlepárt (én komolyan nem tudom, miért nem végeznek egymással, pedig a film során több lehetőségük is adódik rá), és kezdődhet a hajsza a gyűrű birtokosa, a Morganát és Balthazar szerelmét egyaránt "tartalmazó" matrjoska-baba, és természetesen a világ sorsának gyeplője után.

A film mágiarendszere egészen újszerű, noha minden varázs- és tudományos technoblabla ellenére mélyebb logika nélkül szolgál pusztán a forgatókönyv és az akciójelenetek igényeit kielégítő írói eszközként – ahogy az várható volt. Mindenesetre legalább látványos és kreatív a megvalósítása, kivéve amikor a CGI cgi-sága lázasan igyekszik kiszúrni a szemünket. Balthazar elmondása szerint minden tárgy és lény minden molekulája állandó rezgésben van, a varázslók ezt a frekvenciát manipulálva képesek természetfeletti hatásokat létrehozni – ők ugyanis agyuk több, mint 10%-át munkába tudják állítani egyidejűleg. (Hogy a felmosórongy- és seprűtáncoltatós padlósuvickolás vagy egy fémszobor élővé tétele mégis miféle részecskerezgésszám-változtatással érhető el, az most mellékes.) Az effektusok némelyikével ellentétben a humor nem offenzíven idióta, sőt többször is hangosan felnevettem, és ami még sokkolóbb, a romantikus szál sincs péppé áztatva rózsaszínes nyálözönben – igaz, kevesebbel boldogabbá tettek volna.

A főszereplő srácot már utáltam, mielőtt láttam volna, köszönhetően a How to Train Your Dragonban hallható szinkronjának (ti. végignyekeregte a filmet, azóta is égnek áll még két-három szőrszál a tarkómon), de itt elviselhetőbb, noha ez inkább az írók érdeme, mint a színészé. A szerelmét alakító színésznő meg úgy néz ki, mint a Twilight-lyányka csini kivitelben – valami, aminek létét eddig merő lehetetlenségnek tartottam. Cage elánnal játszik, mintha nem is kényszerszerepet kapott volna, Molina általában remek (itt is csak a stricirucija lóg ki a képből – olyannyira, hogy csak a film vége felé kaptam a fejemhez, hogy hé, Balthazar őt nem is a középkorban börtönözte be, csak később, így volt lehetősége modernebb ruhatárat beújítani... de nem számít, ez akkor is kilóg), Monica Bellucci pedig, kevesek meglepetésére, gyönyörű.

Ők is hozzájárultak ahhoz, hogy a film észrevehetően komolyabb, nem feltétlenül gyerekes légkört áraszt, jóllehet történetmesélési paradigmaváltásért inkább nézzünk át a művészfilmes részlegbe. A The Sorcerer's Apprentice nagyon igyekszik túlnőni saját koncepciójának predesztinált bugyutaságán, kölyökfilmes jellegén, és ez – végtelenül furamód – többé-kevésbé össze is jön neki. Még így is szembe kell néznünk azzal a ténnyel, hogy ha intelligens mozira vágyunk, akkor rosszabb ötlet is jobb annál, mint hogy egy varázslós kalandfilmre üljünk be, ugyanakkor pl. A nemzet aranyánál – véleményem szerint – nagyságrendekkel szórakoztatóbb ez a film – pontosabban anélkül szórakoztat, hogy közben a homlokunk folyamatos behorpadását kísérő zaj elvonná a figyelmünket. Van benne happy end, tiniszerelem, a (béna) Kiválasztott sablonja, popkulturális utalások tömkelege stb., viszont van benne nem totálisan mellécélzó humor is, meg érdekes varázslatok, meg egy lezárt sztori, csupa olyasmi, amiért csak hálás lehet az egyszeri mozinéző. Mert ha egynél többször nem is érdemes megtekinteni, egy másfél órácskát talán megér mindenkinek egy fáradt délutánon. 3 magyar tükörátok / 5. A Harry Potter-filmek csüggesztő lapossága után felüdülés volt; bár, ha már saját természetfeletti valójára rádöbbenő átlagfiatal, akkor a The Unwritten mindent sodor. Vagy a The Books of Magic. Vagy a Carnivàle. ...

[Potyabónusz: Varázstanonc a Fantasiából:]

Hálásan megköszönném, ha valaki el tudná magyarázni (a visszafogottabb büdzsével való takarózás mellőzésével), miért néz ki (egyelőre) ez az egészestés CGI-mozi ramatyabbul még a Dawn of War videojátékoknál is, és miért tűnik valahogy kevésbé warhammeresnek azoknál. Valami rendesen kilóg a dizájnból, és az igényesség is csak olyan hetvenharmadszorra jutott eszembe az előzetes kapcsán... no de sebaj. Majd kiderül.

Úgy-ahogy kontrasztként itt a Space Marine játék új kedvcsinálója, majdnem csupa ingame mozgóanyaggal, mégis hangulatosabban és szebben. Na most, én ezt sem nevezném... ideálisnak, ahhoz túlontúl egy Devil May Cry-os és God of Waros hack'n'slash benyomását kelti (egyelőre), mindenesetre majd meglátjuk ezt is.

Ha elkészültük idején néztem volna meg sorban az új évezred Godzilla-mozijait, talán egy csöpp elégtételt is érzek jelen film bizonyos, előzőleg problémásnak ítélt aspektusait látva. Nagy Gé végre tett egy hozzá méltóan nagy lépést a rémisztővé válás felé a filléres bolt gumicuccaiból összevarrt házi szörnykosztüm-mivolta irányából. Igaz, most meg úgy néz ki, mintha vak volna, vagy mintha szementejelte volna egy karámnyi tehén, de a tökfehér szörnyszem, a visszafogottabb báb-jelleg és a (valamivel) kifinomultabb animatronika (mindez leginkább csak Godzillánál hangsúlyos, a többi kreatúra kárára) végül is megtették a pozitív hatásukat a látvány terén. Másfelől soros ellenfelei, a hatalmas plüss-molylepke, a bébitriceratops és a háromfejű Kinder-szerencsesüti-meglepetés ismét csak viszik a pálmát gagyiság dolgában – ambár messze nem jutnak vele, hiszen Godzilla fél kézzel húspogácsát üt-rúg mindnyájukból, ahogy azt kell.

Egy film epikusságát nem azzal kéne bizonygatni, hogy még a cím rövidítésének (GMKGGMAOA) lejegyzéséhez is keresztbe kell fordítani magunk előtt a jegyzetfüzetet, hogy elférjen egy lapon. Godzillának mindenesetre három faj-, illetve mérettársa dühével is szembe kell néznie, epikusságban tehát nincsen hiány. Aranyos – majdnem annyira, mint Baragon babaarca –, ahogy az emberek, főleg a tudósok és a hadsereg, alig győznek a pusztulásukba rohanni ebben a sorozatban, de legalább kapunk némi történetet is az árkádpüfölde mélységével rendelkező alapötlet köré. Úgy vettem észre, hogy a Godzilla-filmekben annyiszor előfordul a bajba került, nyughatatlan sajtós/médiás nő karaktere, hogy most szinte már vártam, mikor bukkannak föl megmentő csapatként a Tini Nindzsa Teknőcök, összekeverve a női főhőst az ő April O'Nealjükkel... de nem. Viszont Baragon, Mothra és Ghidorah – akik ősidők óta ezeken a neveken futnak, utóbbi "Kinggé csillagharcosodását" pedig az egyik emberi szereplő közli, lenyűgöző metafilmes lélekjelenlétről téve tanúbizonyságot – ezúttal a természet védelmező erői, kvázi jófiúk. Gondolom, a készítők még egy okot akartak adni a Greenpeace-nek, miért ellenezzék a nukleáris energia kiaknázását: Godzilla nem csak a légkör oxigéntartalmának ötven százalékát használja el egy-egy atomrobbanást idéző leheletével, nem csak komplett ökoszisztémákat pusztít el egyetlen faroksöprésével, de maga az anyaföld is abominációnak tartja őt. Kár, hogy a természet nem képes minitengeralattjárókat produkálni óriásszörnyek helyett, amelyek beúszhatnának Godzilla száján és fölrobbanthatnák belülről – így ez a jaj-de-hálás feladat az emberekre hárul. Mivel ez a film az 1954-es eredeti közvetlen és egyetlen folytatásának tekinthető, aligha csoda, hogy újra mi, parányok okozzuk a gyíktitán vesztét a főellenfelek triásza helyett, bár nagyon ne örömködjön senki: amit a múltkor írtam Godzilla regenerációs képességeiről, ezúttal hatványozottan érvényes. Az ezzel összefüggő utolsó snitt tartalmáért (is) innen csókoltatom a felelős CGI-részleget; a robbanásokat és fényeffekteket megalkotó csapat viszont tényleg pazar munkát végzett. A bábok meg bábok maradtak. Ez van.

A sztori élvezhetőségét számomra erőteljesen csonkolta a sután előadott misztikus hablaty a Védelmező Szörnyek eredetéről és céljairól – miért kéne tragikusnak látnunk Godzilla megszületését az emberek felelőtlensége miatt, ha ott van mellette még három monstrum, amelyek csak úgy kiléptek egy regéből? A hadsereg bénázásait meg az emberi szereplők érzelmi szenvelgését is meg lehet unni, pedig ez még csak a második Godzilla-film, amit most rövid időn belül megnéztem. A film elején látható földrengéses jelenetben megvillogtatott statisztai/színészi zsenialitásért viszont már érdemes belekukkantani a GMKGGMAOA-ba, mint ahogy egy esetleges kellemetlen távolkeleti utazás fáradalmaiért való elégtétel kedvéért is, hisz Tokió ezúttal is ütött órájú homokvár-komplexummá osztályozódik vissza a négy óvatlan léptű bestia lábai alatt. A Godzilla 2000 valamivel jobban tetszett – valóban rejtélyes főellenfelével kevésbé volt blőd –, de ez is elmegy, ha fáradt szórakoztatásra vágyunk. Kábé 2 világ legkőarcúbb osztagparancsnoka, akinek karizmája mégsem elégséges az életben maradásához / 5.

A japán filmproducereket időről időre elkapja a késztetés, hogy a vásznon egy gumiruhás mozgó felhőkarcolóval tapostassák sajtolt fémhulladékká a nemzeti hadsereg tankdivíziójának valamennyi egységét ától cettig, és a páncélosok súlyával megegyező lőszermennyiséget pattogtassanak le a címszereplő óriás... gyík? gorilla? sárkány? bálna? (az egy dolog, hogy a neve megtévesztő, de ennek az izének a kinézete is sokkal inkább gumijátékfigurát idéz, mint a világon bármi mást) irhájáról. Elképesztően hosszú ideje gördülnek be a vetítőtermekbe a Toho logójával ellátott filmtekercsek, melyeken a távolkelet nukleáris leheletű mumusának garázdálkodását élvezheti a közönség azon része, akiket nem zavar, hogy a 'Zilla-mozik mindegyike kilencven százalékban tökugyanaz, a technológia alig fejlődik bennük (másrészt ennek is megvan a maga bája), a cselekmény könnyen megjósolható íve miatt a történeten lehetetlen izgulni... de legalább jobban csinálják Emmerichnél, azt meg kell hagyni.

A Godzilla 2000 mintegy válaszul született az amerikai verzióra, amely ezek szerint a japánoknak sem volt a szíve csücske. Az effektek talán szemkápráztatóak voltak, és végre Godzilla is elveszítette gigantikus bébiszemeit, de Emmerich filmje nem tudta megragadni az előző mozik lényegét. Meglehet, épp azért, mert a szükségesnél nagyobb fokú realizmusra törekedett, igyekezvén elhagyni a godzillaság elementáris, sajátos(an impozáns) gagyiságát, csakhogy ezzel gyakorlatilag a koncepció lelkét sikerült leszívnia a régi gumiruha formába rázását célzó zsírtalanítás során. Godzilla végre szörnyeteg hüllőnek nézett ki, nem ócska dizájnú jelmeznek; ugyanakkor az áldásosnál hitelesebbre szánt történet egyszersmind ráirányította a reflektorfényt az egész alapötlet komolytalanságára is (arról nem is beszélve, hogy az USA Godzillája úgyszólván többet merített a Jurassic Parkból, mint a japán eredetikből). Hiába, a Godzilla-mozik mindig is nagybetűs B-filmek voltak, noha az 1954-es, első Gojira hangvételének még komoly meghatározója volt a japánok nemzeti traumája Hirosima és Nagaszaki után. Az ezt követő filmek viszont egyre játékosabbak és komolytalanabbak lettek, szinte rájátszottak a jelmez nyilvánvaló ergyaságára, és mára a beszélő Godzillától az atléta Godzilláig megannyi hátborzongató, bűnös szórakozást képesek nyújtani a (godzillányi magas toleranciaküszöbű) rajongóknak.

Ha jól számolom, a Godzilla 2000 már a huszonharmadik japán film, amiben felhangzik a jól ismert üvöltés. A középpontban egy amatőr kutatócsoport áll (az ész a tízéves körüli kislány, a sofőr az apuka), amelynek feltett szándéka kifigyelni Godzilla mozgását és figyelmeztetni a veszélyre a rövidesen a talpa alá kerülő településeket. Az emberi karakterek elsősorban azért vannak jelen, hogy nagy tételben haljanak szörnyet a két dagadt lábon járó eleven nukleáris vihar dühétől, főszereplőink ezen kívül csak klisés sztorit meg néhány erőltetetten humoros jelenetet szállítanak, semmi említésre méltó – szerencsére, mert nyilván nem ők a film sztárjai. Godzilla számomra még mindig nevetségesen fest, de már túlléptem azon a ponton, hogy pusztán a kinézete zavarjon. Sokkal inkább arról van szó, hogy a készítők semmiféle erőfeszítést nem tettek a lény félelmetesnek, óriásinak, élőnek való beállítása érdekében: Godzilla hátán merev gumiként remegnek a taréjok, amikor lép, az ujjai nem mozognak és úgy állnak, mint egy fröccsöntött játékfigurának, a szája gépiesen nyílik-csukódik, a szeme plüssfigurát idéz, és így tovább. Én ezt bizonyos fokig igénytelenségnek látom, mert nem vagyok rajongó, kevésbé vagyok képes értékelni a klasszikus forma megtartását. Ellenben ha az ember egy Godzilla-filmre kíváncsi, szinte elvárja a béna effekteket és idejétmúlt technikai megoldásokat, a lapos történetről nem is szólva: ez egy olyan mozi, amelyben hatalmas mutánsok esnek egymásnak és Tokiónak, félszáz éves hagyományok szerint, talán már félszáz éve is bugyutának és bűnös szórakozásnak tartott ötlet alapján. Vannak koncepciók, amiken csak a rossz irányba lehetne "javítani", nem igaz?
Mialatt az emberi karakterek közé belép a minden lében kanál újságírónő meg a velejéig romlott céges, Godzilla ellenfele is napvilágra kerül az óceán mélyéről. Egy jókora UFO az, amely először is átlapozza az internetet a teljes Marvel-univerzum regenerációs képességeivel vetekedő gigászt kutatva, majd el akarja csaklizni bálnagorillánk DNS-ét, hogy a világra vajúdhasson egy pillanatok alatt ivaréretté izmosodó második szuperszauruszt. Mielőtt feltehetnénk a kérdést, hogy mire föl, a baj már meg is történik, és a két gyíktitán klasszikus felállásban néz farkasszemet egymással a város kellős közepén. Innentől már nem sok van hátra a filmből, de mindig is úgy éreztem, hogy ennél a sorozatnál a felvezetés érdekesebb magánál a harcnál. A katarzist jelentő csata most sem tartogat sokkal látványosabb koreográfiát, mint amikor tizenegynéhány éve én dörgöltem egymáshoz a játékdinóimat, morgó hangokat hallatva, piros filctollal dramatizálva halálossá a T-Rexeim epikus élethalálharcát az ágyra borított fotel alkotta vulkán elbirtoklásáért. Lényeg a lényeg, Godzilla olvadó molekulafelhővé leheli az ellenfeleket és Tokió zömét, aztán a valószínűtlenség megkoronázásaként bosszút áll a legköcsögebb emberi szereplőn is, és továbbáll a producerek fiókjába, amíg az udvari íróik elő nem állnak majd egy ehhez hasonlóan lenyűgöző mód dinka folytatás ötletével.
Igazán át kell tudni érezni a hangulatát egy ilyen filmnek, sőt az egész sorozat által képviselt húron pendülni vadúl, ha az ember a legcsekélyebb esélyt is szeretné magának megadni, hogy pozitív élményként könyvelhessen el egy Godzilla-mozit. Én, sajnos vagy sem, nem vagyok fan, de mert a jóféle agyeldobós filmeket bizony szeretem, a Godzilla 2000 kap tőlem két és fél raklapnyi Oscar-díjat az ínyencségnek számító speciális effektusokért felelős posztprodukciós részlegének / 5. Aki még nem látott Godzilla-filmet, akár itt is kezdheti, de kezdje el szépen, mert egy komplett élményparkkal szegényebben kockáztatja a halált.



Továbbá melegen ajánlom James Rolfe szórakoztató kisfilm-sorozatát, amelyben végigvezet bennünket az összes létező Godzilla-múvin!

Travolta lábában talán már nincs benne a bugi, de nagyon úgy tűnik, hogy minél nagyobb darabbá nő, annál agresszívabban dinamikussá válik nem csak a mozgása, de a szerepválasztása is – kivéve a tonnabébi női szerepét, ott legfeljebb a művészi egójának kompromisszummentes felülkerekedése volt agresszívnak mondható józan eszű férfi énjén. Amit ebben a filmben leművel harcművészet címén, amellett a Krav Maga pajkos napközis incselkedésnek tűnik, hát még a tűzpárbajok, amikből szintén jó néha látni amolyan oldszkúlosan elszálltakat. Ez a From Paris with Love lényege: röhejesen laza, nem-gyerekbarát szórakozás, még elviselhetően csavarosnak tűnni akaró történettel megtámogatva, valahol a Shoot'Em Up és a Taken közötti hangulattal.

Luc Besson ismét Franciahonba helyezte a sztoriját (ezúttal ő csak az ötletgazda volt, bármilyen rikító legyen is a kézjegye), bár az amerikai akcentusok, német autók és kínai negyedek túltengése ezt most eléggé a háttérbe tolták. Jonathan Rhys Meyers bajusza mondjuk meglehetősen franciás, de nála nem ez tűnik föl legelőször, hanem hogy lám, VIII. Henriknek mégiscsak elegendő volt az a néhány évszázad ahhoz, hogy zöldebb ágra vergődjön a franciákkal. A fickó egy nagykövetségi irodistát játszik, akinek folyamatban van a beszervezése a CIA-hez. A film elején így nem csak egy menyasszonnyal gazdagodik (+1 dögös színésznő Rhys Meyers végeérhetetlen nyálcsere-listáján), hanem Travoltát is a nyakába akasztják mint Waxet, a hírhedt amerikai problémamegoldószarrálövő állatot, akiben egyszerre testesülnek meg bizonyos szélsőséges emberfeletti és -alatti tulajdonságok, egyfelől egyszemélyes hadsereggé téve őt, másrészről két lábon járó pestissé a saját társa számára is.

A film báját nagyon hamar tetten lehet érni a két férfi interakcióiban: senki sem vár mélydrámát egy olyan mozitól, amelyben Travolta lazán a civil aktakukac kezébe nyom egy .357-es kéziágyút, mondván fedezze már őt a harminctagú, géppisztolyos bandával szemben, amíg ő kiugrik az ablakon megtisztítani az eggyel alsóbb szintet (átütő sikerrel), vagy ilyesmi. Hála az égnek a hangvétel sosem csap át mélyebb-komolyabb traktusokba, így az embert nem is igazán zavarja, mennyire rajzfilmesen/Marlboro-reklámosan eltúlzottan pozőr a mű: túlságosan el van foglalva azzal, hogy jól szórakozzon a szerencsére csak ezen célt szolgáló történeten. Taxi 1, valaki?

Travolta megy bele a sűrűjébe, újdonsült társa és a néző csak kapkodja a fejét, ropognak a fegyverek és a csontok, röpködnek a macsó dumák, pörög a cselekmény, és valahogy még a következetlenségeken sem akarunk fönnakadni. Ez egy vegytiszta film, összetevőinek hömpölygő felszínén Wax viaszolt koponyáján megcsillanó régibessonisággal, amiből gyakrabban kéne adagolni a mozibajáróknak. Talán hiteltelen, buta, a kliséboltba túl sok kitérőt tett alkotás, de ezzel tisztában is van, és remekül játszik rá mind a gyengeségeire, mind az erősségeire (jó színészek, jó koreográfusok, jó kaszkadőrök... szórakoztató sztori!). Nem sorolom a kedvenceim közé, de nekem a fentiek már bőven elegendőek hozzá, hogy az újranézendőimhez tegyem a filmet. 3 (sors)pecsét(elő)gyűrű / 5.

A Fable 3 egy olyan szerep-videojáték, amelynek csak az első része tette tiszteletét PC-n, már azon is érződött a konzolosodás (ebben az esetben viszont ez nem volt abszolút negatívum), és az idén (PC-n is!) debütáló epizód már tulajdonképpen nem is nevezhető RPG-nek, annyira leegyszerűsödött. Mindez nem változtat a tényen, hogy jó az alapötlete, dicséretes az éraválasztása és az ellépése a klasszikus fantasytől, meg hogy az alábbi intró szórakoztatóra sikeredett. Sanda gyanúm szerint nem sok köze van/lesz magához a játékhoz hős tyúkunk tomésdzseris élettörténetének, de egy "Höhö"-be simán belefér:

A Fantasy Flight Games véghezvitte a lehetetlent: a gazdasági válság éveiben izmosodtak meg annyira, hogy ma már szinte hetente jelentik be újabbnál újabb társas- és szerepjátékos kiadványaikat, és az embernek lassan tényleg lesz oka eltöprengeni rajta, hogy vajon mennyi idő múlva válik ez a minnesotai cég minden idők legnagyobb játékkészítőjévé és -kiadójává (jó, túlzok, legalábbis ami a termékeik mennyiségét illeti – a minőség más tészta, abban meglehetősen verhetetlenek... ahogy az árak magasságában is). Sokakunk szerint az volt a legügyesebb húzásuk, hogy lepacsiztak a Games Workshoppal, a Warhammer univerzumok tulajával, és kvázi átvették tőlük a szerep- és társasjátékos részlegük szerepét, olyan fanboybizsergető dolgok megjelenését biztosítva, mint az alább következő szépségek. Ezennel felsorolnám a létező vagy majdani Warhammer-kiadványaikat (tudtommal a teljesség igényével), hadd csorogjon az a nyál.

Bukszabarátabb kiszerelésben látott napvilágot a (Warhammer Fantasy) Chaos Marauders, amelyben (a "kaotikus" név csalóka, ne kérdezzétek, miért) két, egymással csak a másik koponyájába applikálandó fejszék rendeltetésszerű használatában egyetértő ork törzs ütközetét lehet lejátszani kártyák segítségével. Könnyed, gyors és mókás. Szintén a Silver Line termékcsaládba érkezik majd a (Warhammer 40.000) Space Hulk: Death Angel – The Card Game, kooperatív xenóvadászat egy kísértet-csillaghajó fedélzetén, klasszikusnak mondható játékmenettel, viszont újszerű rendszerrel, hiszen itt nem térképkockákon kell tologatni műanyagfigurákat, hanem kártyák egymás mellé rendelésével szimulálhatjuk a karaktereket, helyszíneket és ellenfeleket. Ez természetesen a Space Hulk nevű társasjátékból nőtte ki magát, amiért pluszban érdemes még egyszer hálát adni, tekintettel a Games Workshop-féle harmadik kiadás csillagászati árára és még iszonyúbb beszerezhetetlenségére (de hé, ott a Doom Társasjáték, az többé-kevésbé ugyanez, és határozottan legalább ugyanilyen jó). A Death Angel talán nem lesz olyan szép és nagy, mint a miniatúrás-térképelemes-festhető nagytestvér, viszont olcsó és szólóban is játszható, rendhagyó felépítéssel.

A Warhammer Invasion – The Card Game (bemutató videók) ún. Living Card Game, azaz teljes játéknak számít az alapdobozával, de akinek a kártyás játékok pakliépítgetős és gyűjtögetős aspektusa dobogtatja meg a szívét, annak rendelkezésére áll kismillió nem-kötelező kiegészítő, amivel bővíteni lehet azt. Az Öregvilágba helyezett Invasion témája a különböző hatalmi/faji frakciók háborúja, két vagy több fél főhadiszállásával/fővárosával, annak védőivel és frontvonalával az ellentétes oldalakon. A cél a rivális városának romba döntése. Nem csak harc folyik a játékban: a játékosok nevesített karaktereket/hősöket küldhetnek különleges küldetésekre, fejleszthetik az arzenáljukat, ilyesmi – én nem igazán ismerem, de még nekem is világos, hogy több ez egyszerű "ütlek-borulsz" mechanizmusnál. A másik "médium-méretű" kártyajáték (ezúttal nem gyűjtögetős, noha biztosan lesz ennek is egy-két kiegészítője) a készülgető Blood Bowl: Team Manager – The Card Game, ami ismét egy neves GW-társas újragondolása és újraméretezése. Arcunkba ugrik a Warhammer világa mögött örökkön ott settenkedő humoros/szatirikus sajátosság: a Vérfociban Öregvilág fajai és birodalmai sporttal szándékoznak eldönteni nézetkülönbségeiket háború helyett, bár az amerikai focira emlékeztető húsdarálda meccsei gyakran bizony csúnyább véget érnek, mint akár a leghatalmasabb hadjárat. Itt közel minden megengedett, amit civilizáltabb helyeken sportszerűtlenségnek hívnának, sőt egyes piszkos trükkök nélkül az egész játék elvesztené az értelmét, vagy minimum a nevének létjogosultságát. Óriások tipornak pázsitba törpecsapatokat, éjgoblinok eresztenek ragadozó gombaszörnyeket frankensteini patkányember-ogrékra, birodalmi sztárjátékosok kacsingatnak a pálya szélén táncoló mazsorettekre, miközben a Káosz démonai készülnek kiharapni a kezéből a labdát – érti mindenki a lényeget, ez egy elmebetegesen abszurd szórakozás a komolyságnak legfeljebb annyi árnyalatával, hogy azért legyen súlya a sérüléseknek és bizonyos egységek rémísztő erejének. A légkör általában messze áll a Warhammertől megszokott "grimdark" nyerseségtől, de annál jobb, néha kell egy kis pihenő a nyomasztó hangulat alól. A kártyajátékról még nem sokat tudni (egyelőre itt lehet csapatnevekkel bombázni a kiadót, ki tudja, mi célból), csak hogy önálló játék lesz a következő fajokkal: emberek (Birodalom), törpék, erdei elfek, orkok (és, gondolom, goblinok), skavenek (patkányemberek) és a Káosz undormányai. A nagyjából egy órás játékidő alatt a 2-4 játékos letud majd egy egész fociévadot, mely során menedzserként össze kell állítania és irányítania egy nyertes csapatot. Részletek később.

A Chaos in the Old World (videó) egy területfoglalós-háborús taktikai játék nagy dobozban, nagycsomó tartozékkal a kártyáktól, jelzőkön át a műanyag figurákig, azzal a csavarral, hogy a játékosok a négy Káosz-isten egyikét alakítják, nyilván azzal a céllal, hogy korrumpálják, mutálják, tébolyba taszítsák vagy felzabálják Öregvilág minden más lakóját. Az ízlésesen megcsinált, nyúzásban lévő emberi irhadarabot idéző játéktér remekül megalapozza a megcélzott hangulatot; ugyanezen térkép a fix helyszíneivel talán felveti egyesekben a kérdést, nem válik-e repetitívvé a játék egy idő után, de a FFG-t ismerve – és ugyebár látva a rengeteg kártyát – ez a veszély nemigen fenyeget. A W40k-féle társasjáték még nagyobb dobozt  és még több tartozékot kapott, ami nem csoda: a Horus Heresy (videó) a Warhammer 40.000 emberi univerzumának legnagyszabásúbb, legsötétebb eseményét dolgozza föl, a Császár elárulását, megtámadását és tetszhalotti állapotba döntését leghatalmasabb gyermeke, Horus által. A játéktér egyik része a Császár terrai fellegvárát, a másik Horus csillaghajóját ábrázolja, és szintén kártyák meg figurák segítségével folyik a hadakozás. Százmétetes Titánok szakaszait, Űrgárdisták századait vagy démonok seregeit más játékokban nem áll módunkban irányítani, hát még megváltoztatni az egész W40k-t meghatározó legdrámaibb esemény végkimenetelét. Nekem ez a játék (is) túl nagy drága, de látom benne a... szépséget.

A végére hagytam a nagyágyúkat: a W40k Roleplay sorozata három "játékvonalának" folyamatos támogatása veszett iramban folytatódik. Az Inkvizíciós-nyomozgatós-űrCallOfCthulhus Dark Heresy kiadványai a következő egy évben; az űrkalózos-felfedezős-nagyuras Rogue Trader készülődő kiegészítőinek felsorolása; a szuperkatonás-ellenfeleket halomra gyilkolászós-kolosszális keresztes hadjáratot vezetős Deathwatch várható könyvei (DW videó). Alapvető kiegészítők (az űrhajós az RT-hez), kalandmodulok (min. egy mesetrilógia mindhárom címhez), bizonyos karaktertípusokra koncentráló anyagok (a birodalmi gárdistás vagy az egyházas DH-hoz), az összes játékhoz használható opcionális bővítmények (keményebb ellenségek gyűjteménye DW-hoz), háttér- és világleíró jellegű könyvek (az Achilus-keresztes hadjáratot részletező kötet DW-hoz, ill. a RT Koronus-Területének forráskönyve), satöbbi. Igazán bőséges ellátmány ez a W40k szerelmeseinek, mint ahogy agóniától terhes kegyelemdöfés is lesz a bankszámlámnak, már látom előre. Ha ez így folytatódik, márpedig minden jel erre utal, akkor a W40kRP óvatos kísérletből napjaink egyik legnagyobb kínálattal rendelkező, legsikeresebb szerepjátékává válhat, megérdemelten.

A Warhammer Fantasy 3. kiadásáról (videó) már hablatyoltam a blog ifjúkorában. Azóta vagy annyira bejött pénzügyileg a kiadónak az új, dobozos, majdnem-társasjátékos formátum, hogy könnyedén tervezhettek belőle egy klasszikusabb, könyves kiadást is, vagy a vártnál kisebb piaci siker kényszerítette őket erre – egyre megy. A lényeg az, hogy hamarosan keménytáblás kötetekben is elérhetők lesznek a játékosok és mesélők anyagai, legalábbis ami eddig az alapdobozban volt megtalálható négy kisebb darabban. Ez főleg azért minősül (számomra) jó hírnek, mert a hivatalos GyIK tanúsága szerint a könyves verziók tartalmazni fogják az eddig kártyákon szerepeltetett képzettségek és képességek jegyzékét, valamint egyéb opciókat azoknak, akik a játék "Lite" módozatát szeretnék játszani, vagyis a jól megszokott klasszikust, kartonjelzők, csapatlap meg kártyák nélkül, kizárólag könyv, karakterlap és ceruza segítségével. A speciális kockák szerepéről ebben a változatban nincs hír, de mert azokat külön is meg lehet rendelni az FFG-től (és mert tényleg jónak tűnik ez a fajta rendhagyó véletlengenerálási és -értelmezési mechanizmus), ez nem sarkalatos kérdés. Az viszont az, hogy a WFRP3 jövőbeli kiegészítői milyen szinten lesznek kompatibilisek a Lite szabálylehetőségekkel... illetve ugyebár az, hogy ez a lite-ség mégis mekkora egyszerűsítést takar, nem lesz-e túl primitív vagy túlontúl kényelmetlen a tartozékmütyürök nélkül, elsősorban a W40kRP remekül működő rendszereinek kontrasztjában. Meglátjuk. Addig is itt a WFRP3 várható termékeinek bővebb listája. A "Guide" könyvek mellett lesznek "Vault" dobozok is az eddigi irányvonal kedvelői számára – már csak az érdekelne, mennyire szorul rá az egyik a másikra, ti. hogy akit csak a klasszikus/könyves szerepjátékos verzió érdekel, annak meg kell-e vennie a Vaultokat a szabályok miatt, illetve főleg fordítva, a Guide-okban lesznek-e számszerűsített értékek, vagy csak hangulati leírás az egész. Furcsa, furcsa taktikához folyamodott a Fantasy Flight, annyi bizonyos, de nem kell őket félteni.

Huhh. Munkára fel, valahogy finanszírozni kell a szenvedélyünket.

Nincs köze a filmhez (és nem az egyébként kiterjedt vírusmarketing-kampányának a része), de akár lehetne is. Mindenesetre gyönyörű & fantasztikus & igazán nem semmi:

Christopher Nolan személyében új Nagy Öreg látszik készülődni a belépéshez a neves amerikai filmdirektorok Örök Panteonjába. Mi, nézők, határtalan és határtalanul jogos önzésünkben, csak remélhetjük, hogy a belépőkártyáját még laminálják néhány évtizedig, vagy elkeveredik a postán félúton, illetve hogy a paragonok közé való formális felvétel jogát még jópár remek mozival kell elnyernie jólfésült géniuszpalántánknak, jóllehet halastavakat kiizzadva magából az előző alkotásainak magas léce felé ugrálva, ugyanakkor a szívből jövő hála örömkönnyeit a moziguruk meg a kritikusok orcájára varázsolva. Persze egyáltalán nem biztos, hogy ebben az esetben túlkényelmesedne és "elromlana" a tehetsége/ambíciója, hiszen amióta a pályán mozog, tarol, és eddig minden műve elsöprően pozitív visszhangok hátán talált magának utat a legkülönbözőbb toplisták élmezőnyébe. Nolan megmutatta, milyen az, amikor egy rendező (és író!) anélkül nyeri el a közönség és a nagy stúdiók kegyét, hogy közben csúf megalkuvással a sutba vágná saját függetlenfilmes beállítottságát, és áruba bocsátaná Hollywood lélektelen gépezete számára a művészi vénájából előbugyogó rendezői zsenialitását. Ha ez elnagyolt magasztalásnak hangzik, hát nem az – Nolan filmjei nem tökéletesek, viszont egyediek, intelligensek, és bravúros húzásokkal igyekeznek magukat tökéletesnek beállítani az ember szemében. Több nem is kell hozzá, hogy teszem azt a Denevérember sztorija ismét eredetinek tűnjön, ráadásul még intelligensnek is, vagy hogy a Memento és az Inception-féle hamisítatlan mindfuckok emészthető formát vegyenek fel saját elmés koncepciójuk lecserélése nélkül némi popcornízre és lebutítottságra.

Az Inception érdeme megint csak az, hogy Nolan nem félt kiakasztani az állkapcsát és akkorát harapni a projekttel, hogy abba csekélyebb filmesek töredékmásodperc alatt belerokkantak volna – vagy legalábbis nem tesznek le az asztalra egy ilyen remekül megtervezett és kivitelezett végeredményt. Nálam figyelmesebb (és/vagy a filmre sorozatban többször jegyet váltott) nézők már kikotorták a sztori szövetéből a történet egy-két, vagy éppenséggel tucatnyi homlokráncolós logikai buktatóját és belső következetlenségét, megint mások a szándékos tisztázatlanságot dicsérve kardoskodnak a hiányosságok kiemelésének okafogyottsága mellett; én egyelőre csak annyit mondanék, hogy az alapötlet fantasztikus, viszont épp az alapötlet (tudományos-)fantasztikussága miatt a cselekmény gyakorlatilag nem is lehetne világosabban prezentált annál, mint ami a filmben látható. Nolanék szinte az összes pszeudotudományos peremkerületét érintették a filmes toposzok (megvalósításuk körülményessége okán) tabunak számító témáinak: van itt illékony álomvilág saját szabályszerűségekkel, álom az álomban és azon belül még néhány, egyének fejében fogant álmiliők és -karakterek, téridő-paradoxonok, téboly, a világ valósághűségének megkérdőjelezhetősége, a nézők talpa alatti szőnyeg kirántása, kényelmetlen kérdések feszegetése, és olyan sziklaszilárd hangulat az első perctől az utolsó másodpercig, hogy annak fényében egész hihetetlen a film egészét átható, határozottan nem-sziklaszilárd, gyomorbizsergető, ám kellemesen izgalmas bizonytalanság érzete. Nolan szokásosan jéghideg precizitásának bélyege alatt ingatag struktúrájú elemek mozognak a helyükre és mocorognak a helyükön, mindig kétségek között tartva az embert a következő jelenet tartalmát, sőt általános jellegét illetően. Léteznek magyarázatok a történésekre (ami azt illeti, gyakran undok, híg péppé van a szánkba rágva az expozíció), de a törvényeket nem nehéz felrúgni, a konzekvenciák könnyen borulnak... s a történet mégis olyan elemi erővel fúrja bele magát az agyunkba, mint egy fékevesztett tehervonat. Az Inceptionnek a szelleme számít, nem a betűje – viszont, ha ez megnyugtat valakit, ez nem jelenti a "betűk" hibásságát. Csak annyit jelent, hogy a film van annyira eszméletlen élmény, hogy secpillanat alatt túltesszük magunkat zavaró apróságain, melyek csakhamar semmivé fakulnak a koncepció buja kivirágzásának árnyékában. (Például hogy ebben a filmben láthatóak valószínűleg minden idők leghatástalanabb tűzfegyverei – bár, igaz, egy/több álomvilágban járunk, márpedig egy ideális világban ugyebár a fegyverek maximum rózsaszirmokat köhöghetnének fel, höhö.)

DiCaprioék akciócsoportja harmadában vadul izzó koponyájú tudósgéniuszok, egyharmadban szabadon kreatív problémamegoldó-művészek és harmadrészben professzionális bűnözők esszenciájából kotyvasztott kiemelkedő személyiségekből áll, egyetlen, de zavarba ejtően cizellált módszereket igénylő céllal: elplántálni valakinek a fejében valamit, ami egyébként eszébe sem jutna, és komoly pénzeket szakítani siker esetén – avagy az őrületet, a halált vagy az életfogytiglant kockáztatni az elbukással. Természetesen semmi sem olyan egyszerű, amilyennek (nem) tűnik, főként ha potenciálisan semmi sem az, ami: a képzeletszülte, labirintusra tervezett álomvalóságok rétegei között nem csak a főszereplők navigálnak nehézkesen – jóllehet biztos léptű profizmussal –, de a néző is csak kapkodja a fejét és csapkodja a homlokát (utóbbit ezúttal pejoratív szándék nélkül). Látványos és szédítő kavalkád a film minden jelenete, még ha éppen nem is a pörgős akciók egyikéről van szó. A sztorit, ami egyébként egy szokatlanságában is simának nevezhető "tolvajmeló", sikerült teletömni többlettartalmak különböző fajtáival, ami így A Sötét Lovaghoz mérhetően tömény filmet eredményezett – de mivel csaknem ugyanolyan jól működő egész, mint Nolan előző nagyszabású írása-rendezése, én személy szerint hülye lettem volna tiltakozni a túl (?) hosszan bontogatott, túl (?) sok mindent magába foglalni igyekvő történet miatt. Elvégre ez Nolan névjegye: a filmjei után úgy állunk föl a fotelból, hogy tudjuk, nemsokára izomlázas sajgás lesz úrrá az agyunkon. És ennek nem győzünk örülni.

Magáról a történetről nem véletlenül nem írtam semmi konkrétumot, hiszen ha van vagy lesz idén film, amit érdemes szűzen megtekinteni, akkor az ez. Nem kifejezetten az áll-letépősen meglepő fordulatok miatt, pusztán csak mert az egész elgondolás és a kivitelezése olyan ötletes, már-már eredeti (filmvásznon), hogy kár volna rákészüléssel kiverni a mese éles helyzeteinek a fogát. A film határozottan nem hibátlan, egy kissé talán hosszabb is a kelleténél, a karakterek egyike-másika nincs kielégítően felépítve és bemutatva, és az elején egy-két párbeszéd gyakorlatilag a forgatókönyv technikai magyarázórészei átültetésének hangzik egy az egyben; ezzel párhuzamosan azonban elmés és szórakoztató, akciódús, mondanivalóval is ellátott, parádés színészeket (apropó, alakul Nolan állandó udvari színészeinek a gárdája) és karaktereket felvonultató, sokkoló mód nem nolanien abszolút unhappy endű két és fél órácska az életünkből. Ha a sminkje alá nézünk, talán felfedezzük, hogy talán semmi újat nem mond az emberi kapcsolatokról, a bomlott elmék realitásérzetéről, a percről percre rosszabbul elsülő betörő/kémakciókról stb., de amilyen módot választott magának mindezek összeröffentésére egy minőségi film erejéig, az mindenképp tiszteletreméltó. A mozik védőszentje tartsa meg Nolan jó szokását a jövőben is a grandiózus független(szerű) filmek rendezésében. DiCaprio és Joseph Gordon-Levitt pedig, én mondom, egyformán jól el tudná játszani Jokert a következő Batmanben (amiben egyébként a pletykák szerint egyáltalán nem is fog szerepelni a Bűn Bohóchercege) – már ha Leo volna olyan tökös mazochistán vérprofi, és bevállalna zsinórban egy harmadik gógyibuggyant figurát is a Vihar-sziget és ez után. Nekem meg nem maradt más hátra, mint hogy a második Inception-nézésre magammal vigyek egy vonalzót is, és lemérjem közvetlen közelről, hogy a legutolsó másodpercben tényleg elmo... pontpontpont. Tessék megnézni, kéremalássan. 4 és fél (álom)világ leggyorsabb kávéhörpintése / 5.

[Potyabónusz: Teóriák Végtelen(ül poéngyilkos!) Halmazai.]