Gé_A_eNn_É

Guy Ritchietől valami egészen más jellegű Sherlock-filmet vártam, ezzel szemben végül is kellemes meglepetés volt a végtermék. A fickó filmművészetét meghatározó kriminális macsóság és lőporszín komédia csak első hallásra tűnik összefeérhetetlennek a holmesi hagyományokkal, melyeket jórészt az eltúlzottan idelizáló filmek plántáltak a tudatunkba -- Holmes már a könyvekben is egy egoista, öntelt, ópiumfüggő utcai boxbajnok, s mint ilyen, nem csak az ököllel csattanó poénokkal operáló Ritchie számára volt ideális alapanyag a brit bűnözés kifigurázásával ezúttal a múltba helyezett próbálkozásához, de Robert Downey Jr.-nak is, aki szintén megjárta a maga kis bódítószeres kupakokkal kikövezett kálváriáját, s azóta olyan laza, hogy majd' szétesne, ha a Vasemberes bádoggúnya nem tartaná őt össze.

Ami azt illeti, Holmes és Tony Stark karaktere számos hasonlóságot mutat egymással, amennyiben mindkettejük a bűnüldözés pártjára állítja legalább annyira különc, mint zseniális elméjét, és legalább annyira kiállhatatlan, mint elbűvölő személyiségét; így aztán a két figura között tátongó, képregényes, illetve krimiklasszikusi eredetük hasította másfélszeres grandkanyonnyi szakadék nem is tűnik olyan áthidalhatatlannak -- nem mintha szükség volna ilyesmire --, kiváltképp Downey Jr. Oscart érdemlően szórakoztató, vagány-hóboronc világfi-játékát figyelembe véve. A kefebajusszal, keménykalappal és karóval a seggében megbolondított Jude Law is meglepően beleillik a képbe Watson doktorként, és a viktoriánus urban fantasyt idéző környezet már magában is egy teljesértékű karakter, a hullarideg számítással áskálódó nekromanta főgonosszal és a füstös londoni tömeggel együtt, akik mintha egy statisztalincselésbe fulladt Twist Olivér-forgatásról érkeztek volna. A szurtosság hitelesség! Egyedül Rachel McAdams szúrta a szemem dögös-tökös femme fatale-ként, de ez már ízlés dolga (meg, vitathatóan ugyan, de színészi képességeké, illetve hiányuké is).

A történet tehát, mint említettem volt, derékropogásig behajlik a fantasztikum térfelére, legalábbis így tűnik a kötelező filmvégi Holmes-féle kinyilatkozásig, amikoris elsősorban megtudjuk, hogy főhősünk problémamegoldó processzorokkal felturbózott figyelmét semmi sem kerülte el, s az ügy megfejtésén dolgozott még akkor is, amikor épp szarni látszott az egészre, másodsorban pedig természetesen a megoldást is tálcán kínálja a lomha agyú nézőknek. Lezárt a sztori érdemi része -- lezártabb a látszatnál, hisz volt itt főszereplő-majdnem-halál legalább háromszor-négyszer, árulás, beteljesületlen szerelem, comic reliefek hada; klasszikusabban kalandfilmes lehetett a forgatókönyv, mint az Indiana Jones 4-é volt, na meg jobb --, ám a slusszpoénos (SPOILER) epilógusként betolt Moriarty karaktere minimum egy folytatást borítékol a rajongó zsebébe. (Nem M. feltűnése slusszpoén a végén, inkább az, hogy Ritchie meghagyta egyelőre arctalan fenyegetésnek, és nem rendezett a nagy nemezisnek egy kis kardpárbajt Holmes-szal, ahogy az egy hagyományosan otromba és visszafogatlan kalandfilmtől elvárható lett volna. Nagyon helyes.) Csavarok ide, könnyed mellékvágányok oda, nem a megoldandó ügy az egész lényege, hanem a karakterek és a hangulat, melyek kábé olyan szinten eleresztettek a színtiszta szórakoztatás céljából, hogy Némó kapitány és Nina Harker esetleges feltűnése egy angströmnyit sem siklasztotta volna ki sem a film belső következetességét, sem saját beleélési készségemet. A mozi nem veszi magát túl komolyan, kivéve azon kompromisszummentes szándékát illetően, hogy konstans vigyorra gerjessze a nézőt, és megfelelő fajsúlyú szórakoztatást nyújtson a pattogatott kuki és a Koca kóla mellé. Félreértés ne essék, néha egész sötét atmoszférát szivárogtat a képkockák közül, ennek ellenére egy könnyen megszerethető, szellemes családi kalandfilm marad. 4 álcagardrób helyett használt szenesbódé / 5.