Gé_A_eNn_É

Nem is tudom, Gilliam műveit drog helyett kéne-e ajánlani a függőknek a nagyon hasonló hatású, de kevésbé önveszélyes világontúli élmények miatt, melyeket kínálnak, avagy inkább vörösbetűs-felkiáltójeles "Légy észnél! Kerüld!" feliratú plakátokon volna-e ildomosabb ellenpropagálni az elvonók és a dílertörzshelyek utcasarkainak falán. A Monty Python híres papírmasés lidércnyomásgyárosa a Brazillal bebizonyította, hogy a hallucinogén-placebó képi világba kijózanítóan mély mondanivalót is be lehet csempészni, aztán a 12 majommal azt, hogy nem minden amerikanizáló filmátdolgozás eleve elcseszett ötlet (és hogy Brad Pittet hiba lett volna átlagos szépfiúként leírni akkoriban Hollywoodban); ugyanakkor egyetlen mozija sem lett olyan elsöprő kasszasiker vagy olyan elenyésző pénzügyi bukás, hogy a producerek az egyébként jól megérdemelt konstans háromkezes utánakapdosásban részesítsék. Filmjei nem közönségfilmek, tesz a zsánerekre, és sajátosan rémísztő vizualitásával komplexusokat ágyúz minden kiskorú nézője agyának hüllő-részébe. Imádnivaló a hozzáállása.

Parnassus egy hazárdírozó, időtlen (nem-is-olyan-)bölcs, aki alkalomadtán fogadásokat köt az ördöggel (itt Mr. Nicknek hívják és vagy szőrös a füle, vagy hülyén fésüli a haját oldalt) egy-két halandó üdvözülésére/elkárhozására, akik a doktor transza által bódító virágba szökkent képzeletbirodalomban indulhatnak el a leghőbb tiszta vagy legvadabb bűnös vágyuk felé vezető ösvényen. Noha Parnassusnak valaha sikerült elnyernie Nicktől az örök élet adományát, s azóta sem tudtak egymáson végleg fölülkerekedni, az hamar nyilvánvalóvá lesz, hogy a puszta halhatatlanság nem jelent előnyt a lepukkant parádéskocsiján a modern világ lezüllött nyomornegyedeit járó nincstelen, megfáradt, részeges férfi számára. Nick tehetséges ördögként elsősorban abban leli örömét, hogy elpattintja ellenfele utolsó reményének paraszthajszálát, hogy becsapja őt és hogy közvetetten kínozza; örökös játszópajtását és akaratlan lélekutánpótlóját esze ágában sincsen elveszíteni egy toronymagas fölénnyel induló, esélytelen fogadással vagy egy sima győzelemmel. Kettejük kapcsolata kölcsönöz meghatározó hangulatot a filmnek: a főszereplők hiábavaló kapálózását nem csak a betevő falatért, de a csalfaság és a burkolt rosszindulat definíciójának megtestesülése ellen is. Parnassusnak láthatóan nincs miért élnie, józanul küzdenie a mindennapokkal Nick idegesítő, éppen ezért ösztönző jelenléte nélkül, elvégre a jelenés valószínűleg csak azért ajándékozta meg kortalansággal a "történetek szerzetesét", hogy mindig legyen mivel szórakoznia. Parnassus hiába dohog a kalapos férfi láttán, mégis felcsillan a szeme, amikor újabb fogadás van kilátásban. Persze jó fausti szokás szerint az ördög ajándékának jóval személyesebb ára is van, ami még elkeseredettebb kontextusba helyezi az eleve tragikomikus (illetve kezdetben simán kusza) történetet, és beúsztatja a színbe a halandóságuk dacára, vagy épp amiatt különös többi szereplőt.

A film sajnos már jóval a premier előtt híressé válhatott, mint Heath Ledger utolsó fél filmje. Fogalmam sincs, hogy mennyire kellett átírni a forgatókönyvet a halála után, vagy hogy hány jelenetet kellett újraforgatniuk, de a végterméken szerencsére egyáltalán nem látszik, hogy bele volna erőltetve vagy kivágva belőle valami. Persze Ledger karakterének színészváltása (Depp, Law, Farrell) némileg erőltetetten hatna, ha nem kizárólagosan az Imaginárium álomvilágában kerülne rá sor, ahol egyébként is őrület tolong őrület hátán -- a való világban minden esetben Ledger arca társul a szerephez, s ezek a jelenetek vannak többségben. A karakter küllemén eső változásokat így holmi kifacsart szimbolika eszközének is tekinthetjük, ráadásul a cselekmény nem egy eleme éppen a transzformáció okozta zavarra építkezik, még ha nem is szervesen. A szürrealitás legfeljebb audiovizualitásában öncélú(an sokkoló), narratív jelentősége ellenben alábecsülhetetlen. Ledger egyébként kiváló munkát végzett, a legjobbat "hasonmásai" közül, még ha egyes jelenetekben lehetetlen is volt kiverni a fejemből a Jokerhez való hasonlítgatását. Talán az ő karaktere a valódi főszereplő, hisz Nick közelsége ide, a halandók lelkeivel való játék oda, a bűnös, bűnhődő, de a halál torkából visszarángatott kisember hétköznapi tragédiája közelebb áll a nézőhöz bármilyen grandiózus természetfeletti fenyegetésnél -- ezért is olyan erőteljes az atyai kötelességeit elbukott vén bolond esete Parnassusnál, és ezért nem (teljesen) unalmas/idegesítő a beteljesületlen szerelem miatt sápítozó rikkancs. A körszakállas kvartett Tonyjának az "akasztott ember" kártya jutott a nem is olyan képzeletbeli Tarot pakliból, ennek megfelelően -- és/vagy hálája jeléül élete megmentéséért -- feladja addigi életét (lásd vitatható amnéziáját), új utak után néz, esetenként még fizikailag is átalakul céljai elérésének érdekében. Tony nem egy ma született bárány, sőt, pálfordulása ezért is érdemel tiszteletet... még ha később nem is kell neki több egy apró lökésnél a visszazuhanáshoz megmásíthatatlan múltjához és természetéhez, legalábbis a látszat szerint. A film szerkezete nem könnyíti meg a kapcsolat- és motivációrendszerek átlátását az egyszeri popcornrágcsáló számára, Gilliam becsületére legyen azonban mondva, ezúttal egyrészt nem a lehetetlenség homályába vesző feladat megtalálni a sztori fülét-farkát már első végigüléskor sem, másodsorban inkább a történet szelleme számít, semmint a betűje, és az remekül kommunikálja az örökérvényű tanulságot (pl.) a hét fő bűn elvetéséről és a személyes áldozat hatalmáról.

Parnassus kompániája mindenki számára személyre szabott tébolydába kínál jegyet, s onnantól már csak az aktuális kuncsafton múlik, hogy az a jegy egyirányú lesz-e, és hogy lelke mely sötét bugyraiba fog szólni. Azon bizonyos bugyrokat illetően bizony féltem tőle, sőt Gilliam koporsószögeinek gondoltam a tényt, hogy a CGI befurakodta magát a filmbe és fölöslegessé tette a rendező/művész védjegyszerű vízióit, de mint kiderült, nem a számítógépes részleg tervezte meg a látványt, így az hál'isten megint nem kevéssé elborult a kelleténél. Persze kézimunkával hatásosabb lett volna, talán majd' olyannyira, mint a részeg garázdákkal, férjeik és saját maguk által is elhanyagolt feleségekkel, meg bűnözőkkel teli purgatóriumi roncs- és romtelep, ami a nevenincs londoni peremkerületet "játssza", vagy nem játssza.

Nem ajánlom a filmet azoknak, akiknek a tűréshatáruk küszöbébe rendre beverik az orrukat a szabadszelleműbb, művészi, neadj'ég szürreális mozik, sem azoknak, akik felhőtlen kikapcsolódásra vágynak. Jóllehet ha az ember fáradtsága vagy érdektelensége leborotválja a mögöttes tartalom nüanszait, talán simanyelvű meseként is megállja a helyét, a The Imaginarium of Doctor Parnassus azonban azon ritka próbálkozások közé tartozik, melyekből a szándékos giccs és az elvont előadásmód rétegei közül valódi -- noha mégoly sablonos (de ezért van az újszerű körítés) -- életbölcsességet lehet kihallani vélni. Egyes részeiben bárdolatlan felépítésű, olykor következetlen, kiszámíthatatlan, teljes egészében viszont elgondolkodtató és hatásos -- újabb bepillantás egy igazmondó görbe tükörbe, amely egy pillanattal ezelőtt még átlátszó kameralencsének vagy képernyőnek tűnt, mögötte Gilliam vigyorával. 4 bizarr vándorcsodavurstli / 5.