Gé_A_eNn_É

Egy olyan közeljövőben járunk, ahol az orvostudománynak katonai bakancsban lépett a homlokára a technológiai fejlődés, hogy onnan hirdesse a beteg vagy elhasználódott szervek problémájának megszűntét egyszer s mindenkorra. A donorok kora leáldozott a rozsdamentes fém és műanyag masinák javára, melyek strapabírása még egy okból üdvös: a húsnál sokkal kisebb eséllyel károsodnak, amikor az Unió/Union vadászai éjnek idején megjelennek a házadban, hogy kivágják őket a helyükről, amiért nem tudtad időben törleszteni az árukat.

Mondanom sem kell, a világkép izomból hajlik az abszolút disztópia egyfelől hiteltelen, másfelől viszont mozivászonra ideális stilizáltsága felé, amennyiben például egy ilyen életbevágó apróbetűs rész egy adásvételi szerződésben valahogy nem szúrja ki azonnal a kliensek szemét kőtörő vésővel, ahogy kéne. Persze ha az ügyfelek vannak olyan ostobák, hogy bedőljenek Liev Schreiber mézesmázat okádó rókaábrázatának, talán meg is érdemlik, hogy posztumusz a kizsigerelt hullájukhoz vágjanak egy Darwin-díjat.

Remy (Law) és Jake (Whitaker) az Unió zsoldosmészárosai, akik Torontót járják a fizetés kötelezettsége alól meglépett művese-, műgyomor- meg műszaporítószerv-tulajok után kutatva a plázagenerációnkban már amúgy is mindenható bálvánnyá átlényegült vonalkódolvasókkal, és annyi pengével meg fűrésszel megrakodva, mintha másodállásban egy cirkuszban dolgoznának. Toronto repülő kocsik nélkül is szinte egypetéjű ikre a Blade Runner Los Angelesének – nem kell azonban félni a közlekedés miliőidegen visszafogottságától, Remy Volkswagenje például kishíján brutálisabban néz ki, mint az új Batmobil. A setét hangulatról gondoskodik még az elfolyó testnedvek mennyisége – a stáblistát már abban lubickolva is lehetne nézni – és Law karakterének kisemberi gondja a feleségével, aki nyilván nem akarja, hogy fiuk, ha kiderülne Remy foglalkozása, hentes akarjon majd lenni, ha nagy lesz.

A filmen azonban érdekes módon nem mindig a kilátástalan légkör dominál: Jake és Remy kölyökkorukban bunyókkal köttetett kapcsolata igazi buddy-komédiás elemekkel igyekszik megkedveltetni őket a nézővel, ami ráadásul nem is lehetetlen, mert alapjában véve egyikük sem "gonosz" figura, csak épp professzionálissá edződött, városi harctéri inverz szanitéc; emellett az ismerős betétdalok (kettőt, hogy-hogy nem, nemrégi videojátékokból ismerek), a helyenként már-már slapstick-stílusú fekete humor, no meg a főhős hol komor, hol nagyon is komolytalan, apró abszurditásokkal és képi-életrajzi játékossággal teli narrációja mind megnehezítik a mozi zsáneri besorolását, egyszersmind kellemes meglepetésként fölé is helyezik az utóbbi idők legtöbb akciófilmjének, legalábbis ami a szórakoztatófaktorát illeti. Butaság volna azt írnom egy ilyen szinten vérengzős, a legbrutálisabb orvosi műhibák iránti iszonyérzetre rájátszó filmre, hogy nem annyira öncélúskodó, ezért csak azt írom, hogy engem leginkább a '80-as évek mozijaira emlékeztet, amikor még nem az volt minden akciófilm lényege, hogy holmi mélyértelmű thriller-utánzatnak akarja eladni magát, egy csepp újítás nélkül a forgatókönyvében. Ez nem azt jelenti, hogy a Repo Men originálisabb a bojtosúszós halnál (vö. pl. az Oldboy folyosós közelharcjelenetének suta utánzata), csak hogy azt a bizonyos akcióthrilleres halsalátát, hogy úgy mondjam, nem fél rendhagyólag gumimacikkal ízesíteni.

A történet főszálában keveredik a fénytelen társadalomkritika az egyén tragédiájával, nem túl vidám hangulatot keltve, és nem éppen tág kilátásokkal kecsegtetve a kopóból rövidesen prédává váló Remyt, aki az elnyomottak oldalán rekedt elnyomóként, illetve a kötelező femme fatale (akiben annyi a műalkatrész, hogy bőrápoló helyett gépolajjal kenegethetné magát) partnereként piszkosul nagy sablonfigura – még szerencse, hogy kompromisszummentes antihős, így a frakcióváltás után is inkább vér fog folyni, mint rózsalé. A társadalom elcseszettségét nem is a tömött menekültgettók reménytelensége mutatja legjobban, hanem az a jelenet, ahol egy metrókocsiban lelőnek egy nőt, a drága utastársak meg csak néznek ki a fejükből, hogy jé, egy nyolcéves kölyök (sokkoló)fegyverrel – nevezzük szatirikus eszköznek. Hogy a horror is kapjon egy mondatot: a szervezkedés (höhö) témájának kicsúcsosodását jelentő laborbeli jelenet során, érzéki dallamokra új értelmet nyer a torture porn kifejezés, valamint a forgatókönyvírók totális anatómiai dilettantizmusára is fény derül a szorgos szikemunkának köszönhetően. Az ezt követő tényleges epilógusért mindenesetre maximális tisztelet nekik, ilyesmit manapság nemigen mernek megjátszani a nagy stúdiók, pedig nekem még a nyálam is elcsöppent a váratlan (igaz, sejtetett) meglepetés gyönyörűségétől.

Law szolidan hozza a karakterét, Whitaker pedig ismét csak mintha Jack Nicholson trónját akarná ostromolni kirobbanóan idegbeteg játékával – ezért is szeretjük. Az akciójelenetek rendben vannak, semmi extra, semmi zavaró. A párbeszédek elmennek, a fényképezés okés... valójában annyira átlagosan "csak jó" a film (jóllehet ez már önmagában jobb, mint amit vártam), hogy ha nem lenne benne az az ominózus, hitetlenkedő felhorkanásra ingerlő fordulat, valószínűleg hamarabb elfelejteném, mint amit megérdemel akár pozitívumai, akár negatívumai miatt. Így sem értékelhetem a középértéknél magasabbra, de legalább lesz egy filmem, amivel ellenpéldálózhatok majd, ha a mai akció/sci-fi/thriller-mozik lusta fantáziátlansága kerül szóba. Tudom, hogy ezzel most gyönyörűen ellentmondtam a fent emlegetett sablonosságnak, de ez van: nem vagyok hajlandó célba lőni ilyen hangulatrengető poénokra, a spoiler az spoiler.

2 és háromnegyed... á, legyen 3 nyomkövető vagy időzített önmegsemmisítő a lízingelt szervekbe, és le van a gond / 5.