Gé_A_eNn_É

Hölgyek és urak, van balszerencsém bemutatni az utóbbi hosszú évek során általam látott toronymagasan legbugyutább filmet. Talán érthető – ha meg nem is –, hogy a készítők miért nem erőltették meg magukat a forgatókönyvvel, vagy utóbb valami azt megmentő rendezéssel, hiszen a zombifilmek, a horrornak álcázott ijesztgetős akciófilmek és a keresztyén vallást pellengérre böködő incselkedések mindig megtalálják a felvevőközönségüket a mozikban, akik szemet hunynak nem csak a sztori blődsége fölött, de ("másik véglet") még a pusztán a látványt bikázó számítógépes animációk tradicionális ócskasága sem zökkenti ki őket mindennemű egészséges kritikai hajlamot nélkülöző, sekélyes ízlésvilágukból (tisztelet a kivételeknek a vászon mindkét oldalán). Na nem a hasonló felépítésű, tartalmú, hasonló szórakozást kínáló filmek "egyetemes rosszaságáról" akarok meggyőzni mindenkit, viszont a zombis-világvégés-démonos trendek elterjedtsége volt az, ami kitermelte pölö a Légiót is, szóval hadd duzzogjak ezért egy kicsit. Szinte hihetetlen, hogy egy, a nézőt ennyire hülyének néző, ennyi bejáratott, lopott húzást felhasználó, ilyen logikátlan cselekményű filmért komolyan elkérjék egy mozijegy árát és száz percet az ember életéből. A legdühítőbb pedig az, hogy az alapkoncepcióból (úgy értem, az ALAPkoncepcióból, a megvalósított történetnek még csak a csírája nélkül is, és minden karaktert mellőzve) egész ütős filmet lehetett volna csinálni, elvégre Garth Ennis, példának okáért, már kétszer is megmutatta (illetve voltaképpen minden egyes munkájában), hogy a vallási horror (rezeg a léc ezen megnevezés fölött – már ha nem úgy értjük, hogy minden vallásos személynek horrorisztikus élmény szembesülni Ennis képregényeivel, mert az szentigaz) nem feltétlenül halva született lombikbébi.
Mint azt a legtöbb slasher-filmből tudjuk, az USA-ban annyi a degeneráltak lakta és ötlettelen forgatókönyvírók favorizálta, isten háta mögötti porfészek, ami bőven elégséges indok volna a politeizmus kötelezővé tételére, több szem többet lát alapon. A Legiont ugyan átdobja a hillbilly mészárosok szerepeltetésének buktatóján biblikus koncepciójának lendülete, a helyszín azonban ismerős: egy benzinkúttal kombinált resti a sivatag (Számít, melyik?) mértani középpontjában, ami azért mégsincs olyan messze a civilizációtól, hogy ne verődjön össze benne a szereplőgárda. Nyilván száz mérfölddel odébb ingyen jegyeket osztogattak: bérmentes benzin és reggeli némi szörnyethalásért cserébe (apró betűs rész: ha a célhoz érés közben valaki megfullad a homoktól vagy megfőzi a Nap, a szelvény másra át nem ruházható)! Van itt kötelező néger, kötelező bájos házaspár kötelező tizenéves ribanc lázadozó lánnyal, meg szerintem még pár figura, akik azóta kifakultak az emlékezetemből. A főszereplők az oázis lakói/üzemeltetői, élükön a terhes nővel és a tulaj beléje zúgott, lúzer fiával – spoilerezés nélkül is kitalálható hát, vajon ki marad életben a csapatból. Még szurkolni sem kell nekik, hiszen terhes nőt Hollywood nem bánt, egy – reakciói és párbeszédei alapján olyan 70 körüli IQ-jú – valószínűtlen hős pedig minden sztoriba kell, máskülönben még azzal lehetne megvádolni a forgatókönyvírókat, hogy valami eredetit alkottak. Brrr, rossz belegondolni!
A film elején Mihály arkangyalt látjuk, amint épp Mr. Beant homázsol az ennélfogva akaratlanul is humoros belépőesőjével. Mindig úgy gondoltam, ha működőképes szárnyakat szeretnénk egy emberméretű humanoidon, a háta/törzse izomzatának úgy el kellene deformálódnia, hogy kishíján megszűnne humanoidnak lenni – de itt most ezt nem kell nehezményeznem, elvégre angyalunk úgy "repül", ahogy kell: mint egy zsák krumpli a huszadikról. Az már érdekesebb, ahogy egy bugylibicskával lenyiszálja magáról csirke ősei fizikai mementóját, és látszólag csak annyira sérül a háta, mintha hozzávágtak volna két fonnyadt paradicsomot; az viszont egyenesen érthetetlen, a készítők miért éreztek olyan mogyorószorongató kényszert még egy film kirablására egy percen belül, a Mátrix emlékezetes fegyvervételező szobájának megmagyarázatlan feltűnését én legalábbis nem tudom mire vélni. Egy másik (a sok közül) bámulatosan felfoghatatlan dolog a zombi- vagy démoninvázió megoldása, itt ugyanis nem az Ördög machinációja áll a készülő világégés hátterében, hanem Isten türelmének a kimerülése, és a megszállt halandók (Miért kell minden filmben olcsó CG-effekttel megnyújtani az ilyenek arcát? Miért kéne félelmetesnek találnunk egy ásítozó akárkit? Ijesztő persze, de csak azért, mert az írók kreativitása nyilvánvalóan vékonyabb, mint Bale a Gépészben...) nem démonok, hanem angyalok földi mopedjeit játsszák. Magát az ötletet áldásosan újszerűnek üdvözölném, ha nem lenne vele egy-két aprócska bökkenő, ami mögött egy egész logikai Grand Canyon húzódik: Misi, később Gabi példájából is látható, hogy az angyalok eredeti, a megszállt háziasszonyoknál és pocakos jogászoknál végtelenül erősebb formájukban is megjelenhetnek a világon. Miért nem szárnyas ragadozókként prédálják föl az emberiséget? Vagy miért nem vágják el gazdatestük torkát az emberek megszállása után, majd öltik fel eredeti formájukat a megcsappant túlélők levadászásához? És legfőképp: miért tűnik agyatlan zombitömegnek a megszállt embersereg, ha Isten halandó húsba öltöztetett, halhatatlan, éteri légiójáról van szó, Gábriel, ha nem egyenesen a mindenható taktikai vezetésével? Annyian vannak, hogy pusztán a testek tömegével elsodorhatnák azt az egy szál faépületet a semmi közepén, de ha egyesével mennének is be a bejárati ajtón, még az is nyerő húzás lenne, hisz milliárdnyi utánpótlás várja a maga sorát az öngyilkos menetben. Jaj.
B-film velőig, mondhatnátok magyarázat gyanánt; az átlagból való kiemelkedést biztosítani képes központi tematikus elem kihasználásának ostoba kihagyása, válaszolnám. A Constantine pl. mérhetetlenül ügyesebben oldotta meg a "gonosz angyal" dilemmáját (igaz, ott téphetetlen vezérfonalat jelentett az immár 22 éve alakuló, kiváló és következetes képregényes alapanyag), az Alkonyattól pirkadatig a mulatóba zártságot stb. A B-filmekben elsősorban az egyedi karakterek jelentik a fő attrakciót, mert különcök, jó nézni őket, ahogy harcolnak, ahogy egymással arcoskodnak, ahogy elpatkolnak. A Legion szereplői ezzel szemben a film talán leggyengébb láncszemei. Az elején megpedzett jellemeikkel sehová sem tart a sztori, a kritikus pillanatokban visszavedlenek névtelen statisztákká, és elkerülhetetlen elhullásukat képtelenség egy kósza vállrándításnál többel elintézni. Az utolsó mellékkarakter halála remek példa arra, amit mondani akarok: egy heves akció utáni nyugis pillanatban következik be, ami elgondolkodtat, mi értelme volt egyáltalán eddig életben tartani őt (Nem, mi értelme volt eleve beleírni a filmbe?), hiánya nem hogy a történetre, de a főszereplők érzelmeire sincs abszolút semmi hatással, sőt, maguk a végső túlélők is elintézik az egészet egy lemondó fejcsóválással. Nehéz értékelni egy filmet, ha még maga sem veszi a fáradságot, hogy szereplőgárdáját valami többnek mutassa nyilvánvalóan lemorzsolódásra ítélt tölteléknél. Azt már meg sem kéne említenem, hogy a többség ismét csak elfelejti leüvölteni Mihály fejét a kérdéseivel, hogy mi folyik itt, miért, ki vagy te, hogyhogy, satöbbi – vajon az írók a film közönségének igénytelenségére/sötétségére alapoztak, amikor fölöslegesnek ítélték a magyarázkodást, vagy legalább egy értelmesebb saját mitológia létrehozását? Én már arra sem emlékszem, hogy a durci égiek azért akarják-e mindenáron holtan tudni a világ utolsó magzatát, mert valamiféle Antikrisztus készül abban a méhben, vagy csak mert ez lesz az utolsó gyerek a emberiség kihalása után, amolyan "jövőnek záloga" – és fogalmam sincs, hogy azért, mert elfelejtettem, vagy csak mert a film elegánsan cseszett megindokolni a fő konfliktust. Ritkán hagy annyira hidegen egy alkotás, hogy az amiatt keletkező frusztrációmat már nem is dühnek érzem, inkább személyes sértésnek, és a minél messzebb való elhatárolódás sürgető ösztönének.
A látvány az egyetlen, ami megmenthette volna a Légiót, mert a rendező és az íróbagázs tehetségtelensége reménytelenül üresre radírozta az egyéb irányú elvárások listáját a produkcióval szemben. Sajnos az effektes szakik Stan Winstoné helyett inkább az utóbbi tizenpár év George Lucasának a nyomdokain haladtak, gondosan ügyelve rá, hogy minden kreatúra ingerlően komolyan vehetetlen, bóvli számítógépes effektus legyen, amely az utolsó molekuláig kiszívja a jelenetből a feszültség légkörét. A plafonon mászó nagyit látva majdnem sírva fakadtam nevettemben a "kreatív" stáb brainstorming kupaktanácsára gondolva, de a film hamar véget vetett jókedvemnek, még ha csak káröröm volt is. Kábé annál a pontnál, amikor a szereplők a "bébifogak" alapján akarták beazonosítani a nem evilági lényeket, mert ugye minél kisebb a szörny foga, annál nagyobbat tud harapni. Nem? Ha gyilkológéppé akarnék változni, nekem is első dolgom lenne tövig manikűröztetni a karmaimat és szájkosarat kötni az agyaraim elé. Ehh... és itt most meg is untam a film kivesézését, nem ér annyit, hogy emiatt koptassam a billentyűzetemre festett betűket. Nem ér semennyit sem. 1 dagi keresztté robbant rés a falon mint az ultimatív gagyiság bizonyítéka / 5.