Maurice Sendak eredetileg lovakkal akarta benépesíteni főszereplője képzeletét '63-as képeskönyvében, amikből végül szörnyek lettek, mert azokat jobban meg tudta rajzolni. Hogy-hogy nem, a farkasjelmezben pacikkal szaladgáló kiskölyök koncepciója nem csak puszta vizualitásában változ(hat)ott meg, amikor lecserélésre került az "emberevő szőrös óriások talpa alatt szét nem lapulni igyekvő kiskölyök" koncepciójára, hanem hangulatában is más ösvényre lépett, mint amit egy mesekönyv sztorijától várnánk. Helyesebben mondva a könyvet nem ismerem, így csak a film alapján beszélhetek, amelyben a gyerekkori játékosság kimerülni tűnik a féktelen, habár nem (mindig) rosszindulatú agresszióban, a szereplők jellemét tekintve pedig gyakorlatilag "Százholdas pagony féltucat Fülessel, avagy Az orrlógatás művészete" címmel is kiadhatták volna.
A tízéves körüli Max rendellenes zaklatottságát mindjárt a nyitójelenetben tisztázzák a készítők, ahol is a gyerkőc üvöltve, mint akinek hántolják a nyelvét, villával ugrik a kutyájának, gondolom, hogy gyengéden megfésülje a szempilláit. Fejünk lágyának benövése után egy bizonyos idővel már nem könnyű azonosulni egy olyan rosszcsonttal, aki látszólag a legkisebb sérelemre is skandináv berzerkereset játszik a nővére szobájában és vállon harapja az anyját válaszul, jóllehet abnormális Mr. Hyde-énjét rokonszenvezésre ingerlő állapotok váltják ki nála: apa és barátok nélkül él, a nővére egyre távolabb lépked tőle a nővé válás útján, anyját pedig idegen udvarló ostromolja. Az már azért túlzás, hogy a természettudomány-tanárának a Nap jövőbeli haláláról szóló véleményét is olyan súlyként veszi a szívére, mint ha ugyan fűzhetné is majd őt bárminemű szál a Sol fehér törpe-korában a bolygón élő intelligens rovarokhoz (vagy akármikhez; én Lovecraft-fan vagyok :]); mi lett volna, ha mondjuk azt hallja meg, hogy a világon mindennek van radioaktív kisugárzása?
Max – meglepetésként aligha szolgáló – szökése otthonról egy távoli szigetre veti, ahol találkozik ezekkel a jól kivitelezett, túlméretezett plüssfigurákkal, lelkitársaival vadóc természetében. Innentől kezdve a film jobban összezavart, mint a végzetes hibaként csak két darabban végignézett Southland Tales: a viccesnek szánt részekben a gyerek testi épségéért aggódunk a kéttonnás, mégis bolhaként ugráló, borotvakarmú lények sűrűjében, a szívmelengetőnek szánt, érzelemfeltárós jelenetek egész hátborzongatóak a csaknem pszichothrilleres jellegükkel, az együttérzésre építő, furcsa idill egésze pedig idegen és zavarbaejtő, amennyiben közben akár csak egyszer is emlékeztetjük magunkat arra, hogy mindez csak Max komplexusokkal, bizonytalansággal és kezdődő demenciával mozgásba hozott hallucinációja, egy veszélyesen valóságosnak megélt eszképista fantázia, semmi több. Esetleg túl komolyan veszem, és igazából szó sincs légvárépítésről, csupán egy klasszikus meséről, annak megfelelően irreleváns "valódiságú" szörnyekkel? Ebben az esetben nem hoznám fel a sziget bizarrságának kérdését, viszont az érdekelne, hogy bújtatott pszichológiai szándék nélkül mi értelme volt olyan történetet írni egy gyerekkönyvbe, amelynek csekély számú örömteli pillanata is csak annyira napfényes, hogy még bőven elférne az Emósok Bibliájában?
Még félnótás túlzásaimat férletéve is felvont szemöldökkel állok a film legtöbb jelenete előtt: hiába próbálkozik aranyos meg huncut lenni, őszintén szólva én csak ijesztő jeleket látok Max egészséges cseperedésének félresiklására. A film mélyebb mondanivalójú, mint ahogy tűnik, csak épp nem biztos, hogy az a mélység kellemes helyre vezeti a néző merengését. Az infantilis, kisgyerekekre emlékeztetően hanyag brutalitású és törékeny érzelemvilágú "vadak" kvázi Max feldúltságának a kivetülései, ilyen megközelítésben pedig logikus, hogy mintha folyton csak egy hajszál választaná el őket attól, hogy testi vagy lelki kárt okozzanak neki vagy egymásban: egy gyerek képtelen kötőféken fogni a gondolatait és az érzelmeit. Okos húzás a sztoritól, hogy az egyes szörnyeket akár Max gyermeki természetének különböző komponenseiként is fel lehet fogni, míg maga Max nem abban tér el tőlük, hogy kevésbé gyermeteg, hanem hogy eszképizmus ide vagy oda, benne megvan a kialakuló ésszerűség csírája is. Enélkül aligha lett volna elég helyzetfelismerő lélekjelenléte hozzá, hogy tűrhetetlennek minősítse az otthoni viszonyokat, és elmeneküljön; ugyanakkor enélkül okot sem találhatna a belátásra, hogy a vadak szigete végül is nem az ő birodalma, és mindenkinek jobb lesz, ha távozik a saját világába.
Körülbelül itt kell belátni, hogy a történet annyira azért nem komolyan veendő – mese, tanulsággal a végén, és ugyanúgy nem könnyű odáig vezető úttal, mint egy átlagos népmesében. Ennek ellenére komolyan nem tudom, ajánlhatom-e a filmet kisgyerekes szülőknek, mert engem még mindig inkább egy hírhedett sorozatgyilkos/őrült/politikus zakkant fiatalságát feldolgozó műre emlékeztet, nem egy sima szórakoztató mozira... de ez már kétségkívül csak egyéni problémám, muhaha. Természetesen még mindig ott egy másik lehetőség: hogy az egész szörnyes káprázat nem egyéb, mint Max gyermeki racionalizálása az élménynek, hogy elrabolta őt az erdőben élő Big Foot család. Na azt a filmet szívesen meg is nézném. Ez meg legyen 2 "nem-a-Cloverfieldet-utánzom-de-azért-sékelem-a-kemet-ha-szörny-tűnik-föl" kameramunka / 5.
[Potyabónusz: ahonnan a film előtt én ismertem a címet:]
