Gé_A_eNn_É

DiCapriót elmém már olyan szervesen hozzákapcsolta Scorsese nevéhez, hogy valóságos párbajt vívott egymással a hosszú és a rövid távú memóriám, mire eldöntöttem, hogy a(z egyébként fenemód sötétlovagos előzetesű) Inception bizony nem Martin atyánk, hanem Christopher Nolan műve lesz. DiCaprio siheder kora óta színésztrükkök pukkadásig fújt úszógumijait növesztette magára; ha valaki tizenkét-három éve azt mondja nekem, ez a fickó gyerek lesz Scorsese új udvari színésze, göcögve fülön pöckölöm – akkor még az is kérdéses volt, egyáltalán borostásodik-e majd valaha. Az a helyzet, hogy azóta csaknem minden filmje a személyes one man show-jának tekinthető, Scorsese nimbusza pedig nem csak rendezői zsenijének, de a művészválasztáshoz való zsigeri tehetségének (vö. De Niro) hála is egyre gyarapodik fényességében. Mielőtt holmi kritikátlan tinirajongással vádolnátok meg, leszögezném, hogy a Vihar-sziget az első olyan mozi, amiben valamelyest megbicsaklani látom a fenti páros kéz a kézben történő szökellését valamiféle egyetemes szórakoztatóipari piedesztál tetőjének mestergerendája felé. Még csak közel sem tartom rossz filmnek, a "nyersanyag" ismeretében azonban talán jobbat, talán mást, talán valami újat vártam, már ha ennek van valami értelme. A Vihar-sziget film professzionális, kimerítő adaptáció, ennek megfelelő előnyös és előnytelen tulajdonságokkal.
Kétségtelenül elég igazságtalan vagyok a filmmel, elvégre mi más céllal is készülhetett volna, ha nem azért, hogy pontos adaptáció legyen? Dennis Lehane, a regény írója az egyik ok, amiért a film nem kap tőlem négy egész csillagot: a pacák úgy ír, hogy öröm olvasni, még ha olyant is ír, amin nem épp ildomos örömködni. A Vihar-sziget könyvben egy férfi sokadlagos lelki-szellemi leépülésének húsbavágóan célszerű eszközökkel való bemutatásának lehetünk tanúi, eleinte elfedve a krimi műfajának ballonkabátjával, hogy utóbb, amikor libben a fátyol, valami sokkal sötétebb és ijesztőbb dologra derüljön fény a vártnál. Nem hosszú, tisztán cselekményközpontú, egy szálon haladó regény – legalábbis kezdetben –, amely akár laposnak is tűnhet, ha tisztán mint nyomozós bűnügyi sztoriként nézzük. Írott prózában könnyebb becsapni, majd megdöbbenteni az olvasót, mint a poéngyilkos trailerekkel a pofonra felkészített, elcsépelt számítógépes effektusoktól monolittá hólyagzott ingerküszöbű és/vagy látványorientált mozinézőket, nem is beszélve a két médium személyességének eltéréséről. A Vihar-sziget regényben egy mellkast kongató, mély sóhajokat sarjadzó, megrendítő történet, mondhatni, egyszerűségében nagyszerű, míg a nagyvásznon egy hatásos, szép, ámde kissé fölöslegesen túlfújt lufi, és a rendező úgy rázza előttünk a beléje szórt drámát meg misztikumot, hogy azok nemigen tudnak ideális módon összeállni valami koherensebb egésszé, noha már maga a próbálkozás is egy nagyon effektív művet eredményez. Eposzt akar alkotni ott, ahol a visszafogottabb hangvétel talán üdvösebb volna.
Félreértés ne essék, a film kellő mennyiségben adagolja a feszültséget, és igenis képes megpengetni azokat a bizonyos húrokat, a hatásvadászat sószórója viszont szerintem valamivel többször került megbillentésre a kelleténél (pl. a helyszín túlmisztifikálása: mintha egy klasszikus horrorfilm kastélya lenne, s ha már itt tartunk, a személyzet is mintha csupa őrült tudósból állna – ami bizonyos fokig megmagyarázható lesz, sőt okos húzás, de én elviseltem volna visszafogottabb utalásokat is, a paranoia kevésbé otromba bemutatását), és a produkció egész egyszerűen túl hosszú ahhoz, hogy a ráérősen hangulatkeltő jelenetek közé ne ólálkodja be magát az unalom. Kissé hosszabb a felvezetés, mint amire a zárócsattanónak szüksége van, és tempójában egyenetlen az oda vezető út, jóllehet ez inkább csak használ a feszült hangulat, a kiszámíthatatlanság érzetének megteremtésében. Ilyen lineáris sztorit talán nem kellett volna kétórásra nyújtani, noha a tartalom minőségével nem lehet gondunk: a színészek remekelnek, az elmegyogyó hangulatos, a (magyar) névadó légköri jelenség megfelelően apokaliptikus. Ha nem a regényhez mérném a mozit, valószínűleg egy szál kifogásom sem lenne a felépítést illetően (esetleg csak a vágót túlóráztattam volna), így viszont muszáj azt mondanom, hogy a forgatókönyveseknek közelebb kellett volna a szemük előtt lebegtetni az eredeti mű milyenségét, Scorsese megszokott filmes névjegyei előtt, ugyanakkor inkább a filmes eszközökre apellálva alakítani a feldolgozást, semmint a regényírók repertoárjának sajátosságaira. Ezzel azt akarom mondani, hogy a film a lehető leghűbb adaptáció betű és szellem szerint is, ez viszont nem igazán kedvez neki, ha a hosszát nézzük, ha a minimális párbeszédeit vesszük, ha a főszereplő belső vívódásainak megvalósításáról van szó stb. – Scorsese sokkal jobban is kivitelezhette volna, hogyha nem ragaszkodik annyira Lehane regényének soraihoz (meg saját rögeszméjéhez a 130+ perces filmek készítésében). Tudom, ez csöppet szembemegy a közvéleménnyel, amely általában az eredetitől való különbözőségek miatt támadja a feldolgozásokat, de egyrészt hangsúlyozom, hogy a Vihar-sziget film így is messze átlag fölötti, jól sikerült mozi, másrészt pedig/viszont én legtöbbször inkább az adott alkotás egyéni, saját minőségére vagyok kíváncsi a választott médiuma lehetőségeinek porondján, semmint a műfajok közötti hidak megrendíthetetlenségére, és nincs ellenemre az alapoktól való eltérés, ha az jobban szolgálja a kitűzött célokat. Gondoljunk bele, mennyi, ilyen-olyan okokból megfilmesíthetetlennek kikiáltott könyv létezik, amelyeket mégis szívesen látnánk mozgóképen is. Megelégednénk egy közegidegen szolgai másolattal papírról celluloidra, vagy kompromisszumokat kötnénk az élvezhető végeredmény kedvéért? Na jó, a tárgyalt filmmel kapcsolatban közel sem érzek ekkora tragikus problémákat, midnenesetre remélem, érthető voltam. Scorsese ha akarna se tudna rossz filmet letenni az asztalra.
Hagyjuk a regényt, nézzük a filmet magát. A torokszorongató érzés ebből sem hiányzik, amit csak tetéznek a hideg kövek és rideg cellák meghatározta díszletek, és a visszaemlékezések töredékes flashbackjei, amelyeket időről időre kulcsként kap a néző a vásznon kibontakozó bűnügyi/pszichológiai rejtvény megfejtéséhez. Minden, amit a főszereplő Teddy kiderít, minden, ami történik, még ha megmagyarázatlan is marad, szörnyű értelmet nyer az utolsó percekben, de ez nem jelent automatikus megoldást a bonyodalmakra, és mire a néző előtt is kirajzolódik a teljes kép, nyilvánvalóvá lesz, hogy ugyan miképp is jelenthetne... Sanszos, hogy az év thrillere lesz, a regény után immár másodszor. "Sajnos" képtelen vagyok nem részrehajlani a könyv javára, de a filmet is csak ajánlani tudom. Nem Scorsese-ék legjobbja, viszont jó. 3 és fél életmentő temető / 5.