Gé_A_eNn_É

Jarpe bemutatkozó regénye, ha a reklámszövegekkel némileg ellentétes véleményem szerint nem is definiálja újra/korszerűsíti különösebb mértékben a cyberpunkot magát, egy kellemesen klasszikusnak tetsző variáció a zsánerre, amelyről a többségnek ma már inkább holmi óriásrobotok jutnak az eszébe, s amely egyre távolabb lépked a bölcsőjében még fülsiketítő lázadó zenék, zenészek szerepeltetésének tradíciójától. Természetesen holmi visszafejlődés vagy evolúciós vakvágányra rákosodás helyett a műfaj változása csupán egészséges kivirágzást jelent, melynek során a cyber és a punk elemekre egyrészt kihat a való világbeli technológiai és (pop)kulturális fejlődés, másrészt kart karba ölt velük a transzhumanizmus és a hasonló, modernebb eszmék, hogy az írók elejét vegyék a festéktálak beszáradásának egy '83-as koncepció irodalmi festőpalettáján. A Radio Freefall nem csak a "high tech & low life" elgondolását szabja át egy 2032-es világképre (úgy, ahogy az 2007-ben elképzelhető volt), de közben a belecsempészett zeneiségével, az "egyedül a világ ellen" hozzáállás meglehetősen szó szerint való központi pillérré tételével, az anarchia ritmusára tépve a húrokat, majdnem nagyobb főhajtásnak tűnik a zsáner letéteményesei felé, mint amekkora bemutatás a regényben globalizáció néven futó általános néphülyítésnek.

A Föld országai egyesülni készülnek egyetlen világnemzet zászlaja alatt, a Hold-kolónia a függetlenségéért küzd, a Szabadesés űrállomás adássugárzóinak pedig hamarosan jó hasznát veszi minden olyan személy, akinek nem fűlik a foga a vidám homogenizációhoz. A nacionalizmus, a szuverenitás, az identitás és a radikalizmus kérdései áthatják a történetet. A regényt vészesen könnyedén lehetne politikai propaganda-kiadványnak nevezni, ha ugyan nem volna olyan nyilvánvalóan "gonosz" az Egyesítést támogató, világuralomra törő WebCense vállalat (feje), hogy még akkor is ferde szemmel néznénk a ténykedését, ha épp kölyökfóka-menhelyeket alapítana, vagyis – noha Jarpe remekül kitalálta és tálalja a dolgot – ténykedésének természete gyakorlatilag lényegtelen az elnyomott, prédává alacsonyított főszereplő(k) szemszögéből. A sztori nem a legnagyobb változása előtt álló világra koncentrál – ami ugyanakkor szerves eleme –, hanem a peremvidéken élő individuumokra és kommunákra, akik a fennálló rendszertől függetlenül szálkák lesznek és maradnak a karhatalom talpának ideggócában. A jól hangzú nevű fiktív rockbandák (Hellen's Dimension, The Animal Bones, Naked Mole Rat stb.) jó példái a közvetlenül (és eleinte) nem az Egyesítés ellen vonuló, szellemiségükben mégis a lázadókat pártoló erőknek.

A valószínűtlenül sokszínű tagokból álló, valószerűtlen eredettörténetű The Snake Vendors frontembere, Aqualung a regény legerőteljesebb szereplője. Olyan, mintha nyakon ragadott gitárral verte volna ki magának az összes talentumot Epimétheuszból: intelligens, karizmatikus, gitár- és énekzseni, dalszerző etalon, technikusfenomén, sci-fi MacGyver, született titkosügynök és autodidakta tömegpszichológus. Többször is olvasható, hogy "ronda, mint egy disznó", ám szószólói és hősszerelmesi kvalitásain ez mit sem csorbít. Ő az ideális intellektuális gerillaharcos, a történet kifacsart fehér lovagja, ebbéli minőségében szinte meseszerű figura; még szerencse, hogy fokozottan énközpontú, különben túl tökéletes volna. Nem mondom, hogy hiteltelen vagy rossz karakter, elsősorban mert minden, a saját hányásába fúlást őszülő koráig elkerült rockerre vallásos tisztelettel tekintek, másodsorban meg mert olyan szimpatikus fószernak van megírva, ami átszivárog a lapokon is. Dacára minden érdemének, főleg a múltbéli tevékenységének köszönhetően lesz fontos figura nem is csak egyetlen világ jövőjében, közvetve vagy közvetlenül: nagy szerepet játszik a BitRagadozó nevű rejtélyes, bűnöző mesterséges értelem körül zajló történetben – ilyen kreatúra lett volna a SkyNet, ha '84-ben elterjedtebb lett volna az internet, és Cameron a kevésbé vérsaras útra terelgeti. Aqualung az író univerzális dzsoli dzsókere, aki minden témához érdemben képes hozzáugatni, mindenhol ott van, ahol történik valami, és ahol ott van, ő ül az első sor legmagasabb székében. Ha végül is nem egy lucskos szakállú bohém zenésznek lenne megírva, valószínűleg rendesen szúrná a szemem a karaktere, így viszont kifejezetten érdekes figura.

Quin Taber a másik főkolomposunk. Jarpe őt nagy gonddal ruházta fel a műszaki kockák főbb ismérveivel, sőt, egy házi MI-vel is, ami aki nélkül protagonista kompániánk talán a regény negyedéig sem jutott volna a rendszerrel dacoló maratonján, ha ugyan életben marad. Az MI-k itt olyan egyedi ritkaságok, hogy "megszületésük" után kötelező jelleggel felmentik őket az egyszerűbb programtestvéreiket jellemző céges/magánrabszolgaság kötelékei alól, és maguk is "fizikai" személyekké válnak, munkahellyel meg minden. Taber illegálisan, hovatovább erkölcstelenül tartott udvari MI-je viszont olyan szemtelenül hatékony titkárnő, nyomozó és hacker egy személyben kódban, hogy képtelenek vagyunk nem helyeselni a férfi döntését saját kreálmánya megtartását illetően. Ha számítástechnikus volnék, Molly hasznossága bizonyára orbitális pályára inspirálná az ambícióimat; minthogy azonban műkedvelő sci-fi-olvasó vagyok, csupán virtuálisan hátbaveregetem az írót az átlagosnál egy fokkal valószerűbben működő mesterséges értelem megalkotásáért.

A cselekmény az Aqualung hangulatfokozó basszusgenerátorával sakkban tartott közönségű koncertektől a címszereplő űrállomásig végigvezet minket az elképzelt jövő legikonikusabb helyszínein. Jarpe mintha kisebbfajta hadilábon állna a mesélés ritmusával, amennyiben a Szabadesésre csak a történet második felében jutunk fel, a nagy végső krízis/katarzis még azelőtt véget ér, hogy észrevennénk a beköszöntét, a regény befejezése pedig nekem valamelyest elsietettnek tűnt. A párbeszédek egyike-másika zengzetes hangon harsogja túl a "Mutasd, ne mondd!" aranyszabályát – fiktív világban ez persze megszokott, de talán okosabban is bele lehetett volna szőni a szövegbe az olvasót okító magyarázatokat egy-egy száraz, dokumentáció-felolvasós benyomást keltő monológnál. A dalszövegeket javarészt feltűnően pocsékul sikerült lefordítani, pontosabban átadni; azért viszont külön köszönet, hogy a bandanevek, album- és számcímek megmaradtak eredeti angol és baromira hangzatos formájukban, pár példa: Stones From the Wall; Godzilla in Paradise; Grandfather Mountain; Does Buddha Have a Dog Nature?; There's a Monkey on My Back, But He's Good People; Two Snake, Dolla Fifty stb. Azt is jó lenne már eldönteni, hogy a Hold hold-e vagy bolygó... Cseprőcskébb hibái ellenére a Szabadesés Rádió nagyon szórakoztató könyv, és remélhetőleg a zene- és sci-fi-fan halmazok elég nagy közös szeletének fog tetszeni ahhoz, hogy Jarpe következő könyve is megjelenhessen (magyarul). Abban Aqualung talán egy ezeregyedik álnévvel (Terrathroat? Ignistongue?) fog fellépni egy elfüstölt kenyérpirítóból és három gumiabroncsból összeeszkábált szintetizátort püfölve, és esetleg az Agave is lehagyja majd a borítóról a Razer logóját. Nem tartom kiváló könyvnek, de átlagon felüli: 3 sokatmondó rövidítése az aktuális NagyRosszVállalat nevének / 5.